Yugyeom
pov:
Nincs több idő azon
gondolkodni, hogy mi van Bambammel, mert apám hirtelen ott terem előttem és jól
bele rúg az oldalamba. Felnyögök a hatalmas fájdalomtól, ami belém nyíllal, és
egész picire összehúzom magam. Nagyon fáj, a szemem megtelik könnyel, de
próbálom visszatartani őket, erősnek kell lennem, nem adhatom fel, mondogatom
magamnak bátorításként. Muszáj erősnek lennem!
- Már megint későn jöttél
haza – kiabál rám torkaszakadtából, majd a hajamnál fogva felránt a földről,
hogy a szemembe tudjon nézni. Szemeiből árad a gyűlölet és a harag, arcára
pedig kiül az undor.
- Hozzád beszélek, te
semmirekellő, szóval válaszoljál – ráz meg a hajamnál fogva erősen, de nem
válaszolok, nem tudok…egy hang se jön ki a számon. Annyira félek, rettegek
tőle, a gyomrom görcsben áll hányingerem van, érzem, hogy pánikrohamom lesz.
Remegek egész testemben, ahogy figyelem a haragos szemét, mely totál mámoros az
alkoholtól. Engem ez kikészít ez az állandó szorongás, félelem a saját apámtól,
nem tudom megérteni, hogy miért csinálja ezt. A pánik elemi erővel cikázik
végig a testemen, magával hozva azt a halálfélelmet, és rossz érzést, szívem
hangosan dübörög a mellkasomban, kapkodom a levegőt gyorsan, mert olyan mintha
meg akarnék fulladni. Újra könnyek szöknek a szemembe, ahogy fejbe ver a
valóság, hogy ez tényleg igaz, itt fekszek halálra rémülve a saját apámtól.
- Mindig ezt csinálod,
csak hallgatsz, ezt utálom benned. Undorodom tőled, te szerencsétlen, tönkre
tettél mindent. Miattad lettem ilyen, és anyád is miattad hagyott el. - Szó
szerint köpi a szavakat az arcomba, amik késként szúródnak a szívembe, hatalmas
sebet hagyva maguk után. Észre se veszem, hogy már sírok, mert annyira szíven
üt, amit a fejemhez vágott, fájnak nagyon, és nem értem, hogy miért mondja
ezeket nekem, hisz én nem csináltam semmi rosszat. Arról se tehetek, hogy meleg
vagyok, még én se tudtam elfogadni teljesen. De egy szülőnek nem szabadna
elítélnie emiatt a gyerekét, el kellene fogadniuk és ugyanúgy szeretniük, nem
pedig utálni és elítélni érte. Főleg nem elhagynia és bántania érte. A lelkem
összetört teljesen emiatt, de ez nem elég neki, apa minden egyes szavával és
ütésével még jobban darabokra töri az így is darabokban heverő lelkem.
Haldoklom belülről, érzem…
- Nézz a szemembe, te
rohadt buzi, utolsó féreg vagy – majd ököllel erősen arcon üt, amitől újra a földre
zuhanok. Zsong a fejem az erőteljes ütéstől, az ajkam felrepedt, az orromból
pedig folyik a vér. Úgy tűnik, hogy apa elégedett magával és befejezte mára,
aminek én örülök, úgy érzem, több ütést nem bírtam volna ki. Épp próbálok
felkelni a földről, amikor leesik az állam a döbbenettől, és tágra nyílt
szemmel bámulok, abba az irányba ahol meglátom Bamiet állni. Istenem mióta van
itt…mit keres itt, mit hallott és mit látott? – ezek a kérdések cikáznak a
fejemben, miközben csak bámulom őt aggódó tekintettel.
- Yugyeomie, minden
rendben? – kérdi félénken, de amint meglátja az arcom, hatalmasat, síkit és
rohanna oda hozzám, hogy segítsen, de mielőtt ide érne hozzám, apám megragadja
a karját.
- Te meg ki a franc vagy?
– reccsen rá apa, és szó szerint bele mászik az arcába. Bamie nagyon meg van ijedve,
látom rajta, hogy fél, menekülne apám karjaiból. Próbálom magam összeszedni,
végül nagy nehezen felkelek a földről, de rögtön jön a következő pánikroham,
ami olyan intenzíven fut át rajtam, hogy megszédülök tőle, a szívemhez kapom a
kezem, mert félek, megáll annyira őrülten ver, csak kapkodom a levegőt, és
érzem azt a rossz érzést végigfutni a testemen. Félek apától nagyon, és nem
tudom, hogyan tudnám őt legyőzni, de attól, hogy a Szerelmemnek valami baja
esik, szó szerint rettegek! Így az erős pánikroham ellenére is összeszedem
minden bátorságom és rászólok apára.
- Apa, kérlek, engedd el
őt! – hagyják el a szavak a számat nagy nehezen a félelemtől és a rohamtól
gátolva. Apa viszont meglepetten fordul felém, nem tudja felfogni, hogy
megszólaltam, új neki.
- Most elárultad magad,
fiam – vigyorodik el gonoszul és újra Bambamre pillant, de most az egész testén
végigfutatja a tekintetét.
- Szóval ő a faszid? Vagy
ő még nem tudja, hogy buzi vagy? – pillant felém undorral a tekintetében, de rögtön
el is fordul és a szavait Bamienek intézi.
- Te is buzi vagy,
fiacskám, te is olyan undorító, vagy mint a fiam? – Hánynom kell, tőletek - mondja,
majd egy hatalmasat lök Bamien, amitől a földre kerül, pont elém.
Kétségbeesetten rohanok felé, nem foglalkozva semmivel, azzal, hogy fáj
mindenem, a rohammal sem.
- Jól vagy, Bamie? –
kérdezem félelemmel a hangomban, és a szemem végigjártatom először az arcán,
aztán a testén, majd hatalmas kő esik, le a szívemről, mikor látom, hogy semmi
komoly baja nincs.
- Igen, jól vagyok,
Gyeomie, csak kicsit fáj a karom ahol megszorított – suttogja a szavakat, én
pedig rögtön odakapom a tekintetem a karjára, és a szívem megszakad tőle.
- Istenem, bocsáss meg
nekem, az én hibám… - szinte könyörgök neki, annyira sajnálom. Szeretném
megölelni, de hirtelen belehasít a levegőbe apa hangja.
- Undorítóak vagytok, takarodjatok
ki a házból, nem bírlak nézni titeket – kiabálja, én pedig gyorsan felállok,
magammal húzom Bambamet is, és kirohanunk a házból, de amint kiérünk, a lábaim
felmondják a szolgálatot, hirtelen elsötétül előttem minden, és érzem, hogy
zuhanok.
Bambam
pov:
Bevallom őszintén, félek
bemenni a lakásba, de attól még jobban, hogy mi történhet odabent Yugyeommal.
Már elég régóta itt hagyott kint a ház előtt és már nagyon aggódok. Így hát
legyőzve a félelmemet, belépek az ajtón. Szívem a torkomban dobog, míg
végigsétálok a folyosón, és különböző képek jelennek meg a szemeim előtt.
Hangok szűrödnek ki a konyhából, egy mély és erőteljes hang, amit egyből tudom,
hogy Yugyeom apukájának a hangja. Sietősre veszem a lépteim, hogy minél
hamarabb odaérjek, arra nem gondolok, hogy azután mi lesz, csak minél hamarabb
látni akarom őt. Viszont az a látvány, ami a konyhába érve fogad, örökre
belevési magát az emlékezetembe. Yugyeom a földön fekszik, az apja a hajánál
fogva emeli fel a fejét, és vészjóslóan magasodik felé, kiabál, neki valamit
majd ököllel egy hatalmasat az arcába üt. Esküszöm, olyan volt, mintha engem ütött
volna meg, a szívembe fájdalom hasított ettől a képtől, nem bírom nézni, ez
rettenetes. Ez így nem mehet tovább, tennem kell valamit, épp ezen töröm a
fejem, amikor a tekintetem váratlanul találkozik a Yugyeoméval. Tágra nyílt
szemekkel bámul rám, amelyből ki tudom olvasni a félelmet.
- Yugyeomie, minden
rendben? – kérdezem félénken tőle, de mikor a szemem az arcára téved, rögtön
felsikítok. Az ajka fel van repedve, az orrából folyik a vér, az arca pedig
picit fel van dagadva. Gondolkodás nélkül kezdek el rohanni felé, hogy segítsek
neki, de mielőtt odaérhetnék, egy kéz ragadja, meg a karomat erősen.
- Te meg ki a franc vagy?
– förmed rám az apja és gyilkos tekintettel mászik bele az arcomba. Félek tőle
nagyon, az arcát eltorzítja a düh és a gyűlölet. Szabadulnék a karjai közül
minél hamarabb, de annyira erősen szorít, hogy felesleges küzdeni. Így feladom,
és várom, hogy mi fog történni. Engem is meg fog verni, ez lenne a vég, megöl
mind a kettőnket? Ilyen rémes gondolatok kavarognak a fejemben, amikor
meghallom Yugyeom erőtlen és félénk hangját.
- Apa, kérlek, enged el
őt! – nehezen ejti ki a szavakat, gondolom, az ütésektől és a félelemtől, mert
igenis fél az apjától, ezt a vak is észreveszi. Az apja meglepettem fordul
felé, mint aki szellemet látott, de rögtön azután el is vigyorodik, és engem
kirázz a hideg ettől a gonosz vigyortól.
- Szóval ő a faszid? Vagy
ő nem tudja, hogy buzi vagy? – köpi a szavakat, miközben undorral tekint a
fiára, majd hirtelen felém fordul és nekem intézi a szavakat.
- Te is buzi vagy,
fiacskám? Te is olyan undorító vagy, mint a fiam? Hánynom kell tőletek! – majd
egy hatalmasat lök rajtam, amitől a földre zuhanok. Hogy mi van…értetlenül és
arcomon nagy döbbenettel meredek magam elé, kicsit sokkos állapotba kerültem.
Okés, most örülnöm kéne annak a tényleg, hogy Gyeomie is meleg, de valahogy nem
megy, nem így akartam volna megtudni. Ez kegyetlenség volt az apjától,
rettenetesen nagy haragot érzek, most iránta. Szülő az ilyen? Hogy teheti ezt a
saját fiával, ennyi miatt meggyűlöli és undorodik tőle, de hát szegény nem
tehet róla, ahogy én se. Legalább az én szüleim jól kezelték, nyugtat meg a
gondolat kicsit. Fura volt nekik az elején, de egyszer se bántottak vagy
kiabáltak velem érte. Ez borzasztó, a szívem szakad meg, ha csak rágondolok
miket kellett átélnie az én Gyeomiemimnak. De én most már itt vagyok neki és
meg fogom védeni, nem hagyom senkinek se, hogy bántsa. Kétségbeesett arccal
roham hozzám és faggat, hogy jól vagyok-e, majd a szemével végigpillant az
egész testemen.
- Igen, jól vagyok,
Gyeomie csak kicsit fáj a karom, ahol megszorított – suttogom, ő pedig rögtön
megvizsgálja a karomat, majd elkezd nekem könyörögni.
- Istenem, bocsáss meg
nekem, az egész az én hibám…annyira sajnálom! – ahogy megtörten, félelemtől
eltorzult arccal könyörög nekem, olyan védtelennek és sebezhetőnek tűnik, hogy
a szívembe, minta kést szúrnának, annyira fáj, és csak szeretném átölelni és
addig vigasztalni, amíg meg nem nyugszik. De hirtelen belehasít a levegőbe az
apja undorral teli hangja.
- Undorítóak vagytok,
takarodjatok a házból, nem bírlak nézni titeket! – kiabálja dühösen. Erre
Yugyeom rögtön megragadja a karom, és szó szerint kirohanunk a házból, viszont
amint kiértünk, hirtelen elájul, és még időben kapom el, mielőtt a földre zuhanna.
- Úristen, Yugyeom, jól
vagy? Mi a baj? Ébredj fel! – rázom, és szólongatom kétségbeesetten és totál
szétesve, de nem reagál semmire, meg se mozdul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése