Ments meg! - 6.fejezet

Yugyeom pov:

Teljes sötétség vesz körül, én meg itt fekszem magatehetetlenül, nem tudok mozogni. A szememet se tudom kinyitni, és hang se jön ki a számon. Ijesztő az egész kicsit. Most akkor ez a vég, meghaltam? Úristen, tényleg meghaltam, végülis annyira nem baj, amúgy is szar volt az életem, csak szenvedés, és már elegem volt belőle. Mindenki csak bántott. Jobb így, mindenkinek jobb lesz így, a suliban, apának és nekem is.

Elmélkedésemet egy ismerős hang szakítja meg, de olyan halkan hallom, hogy nem tudom azonosítani. De mégis valahonnan ismerős, ki lehet az? Egyre hangosabb lesz, és most már ki tudom venni, hogy az én nevemet mondja. De mégis ki lehet az, hisz én senkinek sem hiányzok, de talán mégis, Jacksonak és Jaebumnak, lehet, hogy ők azok. Hirtelen már kiabálja az illető a nevemet, és azt is hallom, hogy küzd a könnyeivel is. Miattam sírna valaki… ennyire fontos lennék valakinek? Áramütésként ér a felismerés, és rögtön beugranak a képek a veszekedésről apával és, hogy ott volt ő is. Bambam az, ő szólongat engem. Szerelmem itt van, és kiabálja a nevemet. Jaj, ne…nem akarom, hogy miattam sírjon, minden megmaradt energiám összeszedem, hogy magamhoz térjek, sietnem kell, mert nagyon látni akarom őt, és megnyugtatni, hogy nincs semmi baj.

- Gyeomie, kérlek szépen, kelj fel! Istenem, nem hagyhatsz itt egyedül – hallom, most már tisztán Életem kérlelő és sírós hangját, és végre ki tudom nyitni a szemem. Itt van mellettem, a fejem az ölében, a másik kezével pedig az enyémet szorongatja. Csak bámulom, és érzem, a mellkasom mindjárt felrobban, a szívem őrült tempóban ver ezért a fiúért, és még jobban beleszeretek. Elmondhatatlanul és visszafordíthatatlanul szerelmes vagyok belé. Mindenkinél és mindennél jobban szertetem, bármit megtennék érte. Figyelem könnyáztatta gyönyörű szemeit, szépen ívelt telt ajkait, pisze orrát, az anyajegyét a bal szeme alatt, amit annyira szeretek.  Pont az ellentétes oldalon van, mint nekem. Érzem, pici kezét, amely olyan puha, és oly kétségbeesetten szorítja az enyémet. Végre észreveszi, hogy őt nézem, majd hirtelen magához ránt és megölel.

- Annyira aggódtam érted, úgy örülök, hogy végre magadhoz tértél.

- Ne haragudj, Bamie, nem akartam, hogy aggódj – ejtem ki nehezen a szavakat, majd kibontakozok az öleléséből. Segít felállítani, és együtt elindulunk hozzájuk, mivel apa elzavart minket otthonról.

Itt állok Bamie szobájában, és kezdek zavarba jönni, ez az első alkalom, hogy itt vagyok, azt se tudom, hogy mit mondjak vagy csináljak.

- Gyeomie, mi lenne, ha fürödnénk és utána ellátnám a sebedet – kérdi, miközben maga felé fordít, én meg kiakadok azon, amit mond, és érzem az arcom lángba borul.

- E-együtt fürödni? – dadogom és lesütöm a fejem, legszívesebben elsüllyednék.

- Nem dehogyis, nyugi külön, úgy gondoltam – neveti el magát és lágyan megsimogatja a hátam. –Menj elsőnek te, keresek neked máris valami ruhát, és előveszem az elsősegély dobozt.

- Rendben – sóhajtok megkönnyebbülten, már hirtelen megijedtem. Elveszem tőle a ruhákat, és bevonulok a fürdőszobába.

Kavarognak a fejemben a gondolatok, miközben állok a zuhany alatt. Megtudta, most már tudja, hogy meleg vagyok, hála apának. Istenem, erre még nem vagyok felkészülve, nem így akartam, hogy megtudja. Tuti, hogy rá fog kérdezni, és…és ha megutál, vagy már nem akar velem barátkozni többet. De hisz most is itt van, ide hozott, pedig elrohanhatott volna, míg én ájultan feküdtem. Ahj, nem tudom, mindegy csak reménykedem benne, hogy nem lök el magától. Miután végzek, gyorsan felveszem Bamie ruháit és meg kell állapítanom, hogy tökéletesen illenek rám. Kilépek a fürdőből, majd belépek a szobába, ahol már készen áll a fürdésre.

- Lefürdök akkor én is gyorsan, és jövök – mosolyog rám és berohanva a fürdőbe, ott hagy engem. Körülnézek a szobájában és tetszik a látvány, eléggé fiús a szobája. Leülök az ágyra, és elkezdem szagolni a felsőt, ami rajtam van. Annyira finom az illata, enyhén érződik rajta a parfümje, de annál inkább Bambam illata. Életem végéig érezni akarom az illatát, oly nagyon szeretem. Teljesen belemerülök, csak hagyom, hogy elárasszanak az érzések, amit kivált az illata, így észre se veszem, hogy bejött a szobába, csak a hangjára riadok fel, ami mellesleg pont mellettem hangzik fel.

- Ennyire tetszik az illatom? – kérdi nevetve, arcán huncut mosollyal, én meg csak pirulok szégyenemben, és rá se merek nézni.

- I-igen, nagyon tetszik – csak suttogás telik tőlem, de tudom, hogy hallotta ő is.

- Miért vagy ennyire zavarban? – szegezi nekem váratlanul a kérdést.

- É-én nem va…. – kezdek bele, de nem tudom befejezni, mert a látvány miatt elakad a lélegzetem. Szerelmem, úgy döntött, hogy megöl a puszta létezésével, és sikerül is neki. Félmeztelenül áll előttem, én meg csak bámulom tátott szájjal, ez tök égő. Arcom a vörös minden színében pompázik most már, így a szemem gyorsan leveszem a testéről, és a kezemet bámulom helyette az ölemben.

- Olyan aranyos vagy, amikor zavarba jössz – kuncog rajtam, én meg érzem, hogy még jobban süllyedek zavaromban.

- Ha zavar, veszek fel egy felsőt – magyarázza, és már nyúl is a ruhadarabért.

- Nem…vagyis igen, én még… - dadogok már megint, de szerencsére Bamie megállít. – Semmi baj, Gyeomie, nyugi, értem – mosolyog rám kedvesen, majd leül velem szembe az ágyra.

- Na, gyere, lekezelem a sebeidet – veszi elő a fertőtlenítőt az elsősegélydobozból. – Ez kicsit csípni fog, előre is bocsánat érte.

De én már nem is figyelek arra, amit mond, észre se veszem, amikor a fertőtlenítőszer csípi a sebemet, csak őt nézem megbabonázva. Csillogó szemekkel bámulom az előttem ülő fiút. A fiút, akibe halálosan szerelmes vagyok, akit örökké szeretni fogok, történjen bármi. Bársonyos keze hozzáér az arcomhoz és annyira jó érzés, nagyon koncentrál arra, amit csinál, így észre se veszi, hogy szinte felfalom a tekintetemmel. De hirtelen felpillant és találkozik a tekintetünk, abban a percben lángba borul az arcom, és hajtanám le a fejem ösztönösen, hogy elrejtsem előle, de megállít a mozdulatban, és megfogja az állam.

- Ne, ne hajtsd le a fejed, kérlek! Látni akarom az arcodat, olyan édes, amikor tiszta vörös vagy.

- Köszönöm szépen, ezt még senki nem mondta nekem – suttogom félénken – Igaz nem szoktam ilyen sűrűn elpirulni, csak előtted.

- Ó, ez igazán megtisztelő, köszönöm – neveti el magát. Az én arcom viszont hirtelen komoly lesz és sóhajtok egy nagyot, mire az ő arcáról is eltűnik a mosoly és elengedi az állam.

- Mi a baj, mondtam valami rosszat? – kérdezi, és hallom a hangjából, hogy megijedt.

- Nem dehogyis, én csak…bocsáss meg a mai nap miatt, kérlek, ne haragudj, én nem akartalak kitenni téged ennek a veszélynek, és ha valami történt volna veled, én azt nem bírtam volna ki – törnek ki a szavak a számból, és egy levegővételre elhadarom az egészet.

- Tudom, és nem a te hibád, magamtól mentem be elfuthattam volna, de nem akartam, mert nagyon aggódtam érted – néz végig a szemembe, miközben beszél.

- A-aggódtál értem? – kérdem értetlenül, mert ez új nekem.

- Hát persze, hogy aggódtam, hisz barátok vagyunk és már mondtam, hogy kedvellek. Vallomása után ismét érzem, az arcom lángba borul, de nem hajtom le a fejem, tartom a szemkontaktust.

- És mit gondolsz arról, amit apa mondott, hogy én…én – nem megy, nem tudom kimondani.

- Hogy te?

- Hát, hogy én… ahh, ne haragudj, inkább hagyjuk - sóhajtok, és lehajtom a fejem. De ezt most mégis hogyan mondjam ki, sehogy se jó.

- Arról, hogy meleg vagy? – mondja ki egyszerűen, én meg rémülten kapom felé a fejem a „szó” hallatán, de szólni nem tudok, csak tátogok.

- Engem nem zavar, én nem olyan vagyok, mint a többi fiú. Őszintén bevallom neked, hogy én is meleg vagyok. Erre nem számítottam, teljesen lefagytam, csak bámulom a fiút magam előtt, akibe menthetetlenül beleszerettem, és aki most közölte velem, tök egyszerűen, hogy ő is meleg. Ez most tényleg komoly, vagy csak egy álom? Ha igen soha nem akarok belőle felébredni.

- Minden rendben? – hallom hirtelen kíváncsi hangját.

- Persze, csak nagyon megleptél, teljesen ledöbbentem, nem tudtam, hogy te is olyan, vagy mint én – jövök ismét zavarba – És te mióta vagy az, és a szüleid mit szóltak hozzá?

-3 évvel ezelőtt történt, hogy rádöbbentem arra, hogy nem a lányok érdekelnek, hanem a fiúk. A lányok mindig próbálkoztak nálam, de én sose éreztem semmit a közelükben, nem váltottak ki belőlem semmilyen érzést, amikor megcsókoltam őket. Viszont volt egy srác, aki nagyon tetszett, akivel végül összejöttem, de nem tartott sokáig, mert nem illetünk össze. A szüleim pedig szerencsére nagyon jól fogadták, ugyanúgy szeretnek és támogatnak mindenben. És veled, hogy történt? – kérdez vissza miután befejezte.

- Ohh, nekem is 3 évvel ezelőtt történt az eset, engem se érdekeltek a lányok sose, nem váltottak ki semmilyen érzést belőlem, igaz egyszer se próbálkozott nálam eddig senki. Nekem is volt egy fiú, aki tetszett, el is mondtam neki, de ő…ő átvert engem, és az egész sulinak elárulta a titkom, így most mindenki undorodik tőlem. Anya teljesen kiborult, nem tudta elfogadni, és elhagyott minket, apa pedig…apa – itt elcsuklik a hangom és nem tudom befejezni, próbálom visszatartani a könnyeimet, nem akarok Bamie előtt sírni.

- Semmi baj, Gyeomie, nyugodj meg – ölel magához hirtelen, én pedig érzem, hogy biztonságban vagyok, így megnyugszom. – Én annyira sajnálom, hogy neked ilyen sokat kellett szenvedned, de most már itt vagyok neked. Megbízhatsz bennem, én mindig melletted leszek! – mondja, majd kibontakozik az ölelésből, de nem enged el, két keze a vállamon nyugszik, és az arca is közel van az enyémhez, túl közel. Istenem, ebbe bele fogok halni, ez a fiú megöl engem!

- Köszönöm, hálás vagyok neked mindenért – suttogom, miközben csak bámuljuk egymást megbabonázva. Az arcom rögtön lángba borul a közelségétől, parfümje illata, és a sajátja megcsapja az orromat, és totál megrészegülök tőle. Gyönyörű szemét le se veszi, az enyémről, és ott van az a cuki anyajegy a bal szeme alatt, amit úgy imádok. Tekintetem az ajkaira tévednek, amik szép teltek, és nagyon szeretném megízlelni őket.

- Gyeomie, lehet, hogy meg foglak csókolni – hangja térít vissza az álmodozásomból.

- Lehet, hogy csalódás lesz, én még sose… - dadogok össze-vissza, de Bamie az ajkaimra rakja az ujját, és ezzel elhallgattat.

- Értem, akkor ez lesz az első csókod – mosolyog rám – És kizárt, hogy csalódás lesz – teszi hozzá nevetve.  Mindkét kezével megfogja az arcom, majd lassan közeledik felém, ha esetleg meggondolnám magam, de nem teszek semmit, hisz én is akarom nagyon a csókot. Csak kicsit félek tőle, nem tudom, hogyan kell, még sose csókolóztam, és nem akarom, hogy csalódás legyen neki. Ajkai gyengéden érintik az enyémet, és csak kis puszikat ad rá az elején, majd végül a száját az enyémre tapasztja, abban a percben, mintha áramütés ért volna, az agyam teljesen kikapcsol. Egy hihetetlenül csodálatos érzés fut át az egész testemen, amitől totál elgyengülök. Csak azt akarom, hogy sose legyen vége! Bamie ajkai annyira puhák és édesek, hogy elvesztem az eszem tőlük. Annyira jó érzés, hogy az ajkai mozognak az enyémen. Mivel nem tudom, mit is kéne csinálnom, így ösztönösen utánzom Bambam mozdulatait, és én is elkezdem mozgatni az ajkaim az övén. Olyan jó érzés, nagyon élvezem, de hamar elfogy a levegőm és kénytelen vagyok elválni tőle. Zihálok, ahogy elengedem az ajkait, arcom teljesen vörös, szívem őrülten dobog a mellkasomban, és tágra nyílt szemekkel bámulok rá.

- Te tényleg megcsókoltál – suttogom, majd ujjaimat végighúzom az ajkaimon, amit az előbb ő érintett az övéivel.

- Igen, Gyeomie, de nem volt teljesen igazi csók, mivel elfogyott a levegőd – kuncog, majd a vállamra teszi a kezét.

- Nem volt igazi? – döbbenek le a szavaitól – Most, akkor csalódtál, miattam nem volt jó? – hangom kétségbeesett.

- Dehogyis, nyugodj meg, jó volt nagyon – próbál megnyugtatni – Úgy értettem, hogy nem használtuk a nyelvünket, de ez teljesen rendben van, hisz neked ez az első, és még nem tudod, hogyan kell.

- Oh, értem – könnyebbülök meg – Bamie, akkor megcsókolsz igaziból? Tőled akarom, az elsőt!

Eleget téve a kérésemnek, ismét az ajkaimhoz érinti az övét, majd egyszerre kezdjük el mozgatni a szájaink. Csodálatos érzés, bizsereg a bőröm közben, hirtelen megérzem a nyelvét, ami próbálna bejutni a számba. Uhh, akkor így értette, hogy nem használtuk a nyelvünket, de kínos, gondolom magamban. Végül szétnyitom az ajkaim és hagyom, hogy nyelve behatoljon a számba. Összeér a nyelvünk, én pedig egész testemben beleremegek ebbe az érintésbe. Teljesen elgyengülök tőle, de mégis nagyon akarom, így kicsit bátortalanul, de előrenyúlok és a nyaka köré fonom az karjaim, mire ő is közelebb húzódik hozzám, és átkarolja a derekam. Hagyom neki, hogy nyelvével felfedezze a szám belsejét. Bambam nagyon gyengéd, odafigyel rám, nem erőszakos a csókja, lágy és hihetetlenül édes. Már csókolózunk egy ideje, amikor megérzem, hogy megint elfogy a levegőm, így ismét elszakítom az ajkam az övétől. Nagy meglepetésemre nem csak én zihálok és kapkodok gyorsan levegő után, hanem ő is. Ezek szerint ő is élvezte? Mert én belehaltam ebbe a gyönyörű érzésbe, annyira fantasztikus volt. Csak bámuljuk egymást, és próbáljuk összeszedni magunkat a kábulatból.

- Ez-ez egyszerűen csodálatos volt – töröm meg a csendet, amikor már érzem, hogy tudok beszélni normálisan.

- Örülök neki. Nekem is az volt! – hallom meg a szavakat, melyek boldoggá tesznek, és megmosolyogtatnak.

- Egyébként ahhoz képest, hogy ez volt az első alkalom, nagyon jól csókolsz, Yugyeomie – simít végig az arcomon, én meg elpirulok a szavaitól és az érintésétől egyaránt.

- Tényleg?

- Igen, nagyon is! – vallja be mosolyogva.

- Hát nem tudom, hogy én milyen vagyok, de nálad biztos nem csókolok jobban! – nyögöm ki zavaromban – Én beleszédültem abba, amit a nyelveddel csináltál, és mindig csókolózni akarok mostantól veled – ezt már szinte suttogom, mert már süllyedek szégyenemben.

- Ahh, olyan aranyos vagy, Gyeomie – ujjong vigyorogva - Köszönöm, örömmel hallom, hogy ennyire jó volt neked és szeretnél mindig csókolózni. Ígérem, nagyon sokszor fogunk – mosolyog rám, majd megölel, azonnal viszonzom és jó szorosan magamhoz szorítom, miközben arcom a hajába fúrom, és mélyen beszívom az illatát. Ha rajtam múlna, soha többet nem engedném el. Megrémiszt ez a hatalmas szerelem, amit iránta érzek.

- Bamie, megcsókolhatlak én is? – kérdem félénken, miközben kibontakozok az öleléséből, de csak annyira, hogy az arcunk csak pár centire legyen egymástól.

- Persze! – bólint.

Lassan és félve közeledek felé, majd érintem a számat az ajkaihoz. Úgy tűnik, ezt sose fogom megszokni, az a csodálatos érzés megint jön, beleborzongok ebbe a csókba, és Bamie ajkaiba. Annyira puhák és édesek, hogy csak csókolnám őket egész nap, nem tudok velük betelni. Nyelvemmel végignyalok alsó ajkán, amitől szétnyílik a szája, ezzel szabad utat engedve a nyelvemnek. Oldalra billentem a fejem, hogy még jobban bejárhassam a szája belsejét. Kezeim se tétlenek, végig gyönyörű arcát simogatom velük, ő pedig átkarolja a derekam, és közelebb húz magához. Nagyon élvezem, és csak falom az ajkait, viszont most ő az, aki megállít, egy kis nyögés hagyja el a száját, és elválik az ajkaimtól. Gyorsan szedi a levegőt, és jobban zihál, mint én.

- Ez mi volt, Gyeomie? – faggat, arcán több érzelem is uralkodik egyszerre.

- Megcsókoltalak – mondom összezavartan, és nem értem, mi a baj.

- Istenem, ez nagyon izgató volt, én beindultam tőled! – sóhajt nagyot, és látom, zavarban van.

- Ohh, bocsánat – csak ennyit tudok kinyögni.

- Ugyan nem kell bocsánatot kérni, ez természetes, ha ennyire jól csókolsz. Totál ki fogsz nyírni – neveti el végül magát, mire én is nevetek.

- Na, de most már aludjunk, okés? Holnap suli. Mind a ketten eldőlünk az ágyon, majd Bamie befészkeli magát a karjaimba, és fejét a mellkasomra hajtja, én pedig szorosan magamhoz húzom.

- Jó éjszakát, Bamie – suttogom a fülébe, és puszit adok a hajába.

- Neked is jó éjszakát, Gyeomie – hallom édes hangját, majd nem sokára már szuszog is karjaimban, végül engem is elnyom az álom.

Ments meg! - 5.fejezet

Yugyeom pov:

Nincs több idő azon gondolkodni, hogy mi van Bambammel, mert apám hirtelen ott terem előttem és jól bele rúg az oldalamba. Felnyögök a hatalmas fájdalomtól, ami belém nyíllal, és egész picire összehúzom magam. Nagyon fáj, a szemem megtelik könnyel, de próbálom visszatartani őket, erősnek kell lennem, nem adhatom fel, mondogatom magamnak bátorításként. Muszáj erősnek lennem!

- Már megint későn jöttél haza – kiabál rám torkaszakadtából, majd a hajamnál fogva felránt a földről, hogy a szemembe tudjon nézni. Szemeiből árad a gyűlölet és a harag, arcára pedig kiül az undor.

- Hozzád beszélek, te semmirekellő, szóval válaszoljál – ráz meg a hajamnál fogva erősen, de nem válaszolok, nem tudok…egy hang se jön ki a számon. Annyira félek, rettegek tőle, a gyomrom görcsben áll hányingerem van, érzem, hogy pánikrohamom lesz. Remegek egész testemben, ahogy figyelem a haragos szemét, mely totál mámoros az alkoholtól. Engem ez kikészít ez az állandó szorongás, félelem a saját apámtól, nem tudom megérteni, hogy miért csinálja ezt. A pánik elemi erővel cikázik végig a testemen, magával hozva azt a halálfélelmet, és rossz érzést, szívem hangosan dübörög a mellkasomban, kapkodom a levegőt gyorsan, mert olyan mintha meg akarnék fulladni. Újra könnyek szöknek a szemembe, ahogy fejbe ver a valóság, hogy ez tényleg igaz, itt fekszek halálra rémülve a saját apámtól.

- Mindig ezt csinálod, csak hallgatsz, ezt utálom benned. Undorodom tőled, te szerencsétlen, tönkre tettél mindent. Miattad lettem ilyen, és anyád is miattad hagyott el. - Szó szerint köpi a szavakat az arcomba, amik késként szúródnak a szívembe, hatalmas sebet hagyva maguk után. Észre se veszem, hogy már sírok, mert annyira szíven üt, amit a fejemhez vágott, fájnak nagyon, és nem értem, hogy miért mondja ezeket nekem, hisz én nem csináltam semmi rosszat. Arról se tehetek, hogy meleg vagyok, még én se tudtam elfogadni teljesen. De egy szülőnek nem szabadna elítélnie emiatt a gyerekét, el kellene fogadniuk és ugyanúgy szeretniük, nem pedig utálni és elítélni érte. Főleg nem elhagynia és bántania érte. A lelkem összetört teljesen emiatt, de ez nem elég neki, apa minden egyes szavával és ütésével még jobban darabokra töri az így is darabokban heverő lelkem. Haldoklom belülről, érzem…

- Nézz a szemembe, te rohadt buzi, utolsó féreg vagy – majd ököllel erősen arcon üt, amitől újra a földre zuhanok. Zsong a fejem az erőteljes ütéstől, az ajkam felrepedt, az orromból pedig folyik a vér. Úgy tűnik, hogy apa elégedett magával és befejezte mára, aminek én örülök, úgy érzem, több ütést nem bírtam volna ki. Épp próbálok felkelni a földről, amikor leesik az állam a döbbenettől, és tágra nyílt szemmel bámulok, abba az irányba ahol meglátom Bamiet állni. Istenem mióta van itt…mit keres itt, mit hallott és mit látott? – ezek a kérdések cikáznak a fejemben, miközben csak bámulom őt aggódó tekintettel.

- Yugyeomie, minden rendben? – kérdi félénken, de amint meglátja az arcom, hatalmasat, síkit és rohanna oda hozzám, hogy segítsen, de mielőtt ide érne hozzám, apám megragadja a karját.

- Te meg ki a franc vagy? – reccsen rá apa, és szó szerint bele mászik az arcába. Bamie nagyon meg van ijedve, látom rajta, hogy fél, menekülne apám karjaiból. Próbálom magam összeszedni, végül nagy nehezen felkelek a földről, de rögtön jön a következő pánikroham, ami olyan intenzíven fut át rajtam, hogy megszédülök tőle, a szívemhez kapom a kezem, mert félek, megáll annyira őrülten ver, csak kapkodom a levegőt, és érzem azt a rossz érzést végigfutni a testemen. Félek apától nagyon, és nem tudom, hogyan tudnám őt legyőzni, de attól, hogy a Szerelmemnek valami baja esik, szó szerint rettegek! Így az erős pánikroham ellenére is összeszedem minden bátorságom és rászólok apára.

- Apa, kérlek, engedd el őt! – hagyják el a szavak a számat nagy nehezen a félelemtől és a rohamtól gátolva. Apa viszont meglepetten fordul felém, nem tudja felfogni, hogy megszólaltam, új neki.

- Most elárultad magad, fiam – vigyorodik el gonoszul és újra Bambamre pillant, de most az egész testén végigfutatja a tekintetét.

- Szóval ő a faszid? Vagy ő még nem tudja, hogy buzi vagy? – pillant felém undorral a tekintetében, de rögtön el is fordul és a szavait Bamienek intézi.

- Te is buzi vagy, fiacskám, te is olyan undorító, vagy mint a fiam? – Hánynom kell, tőletek - mondja, majd egy hatalmasat lök Bamien, amitől a földre kerül, pont elém. Kétségbeesetten rohanok felé, nem foglalkozva semmivel, azzal, hogy fáj mindenem, a rohammal sem.

- Jól vagy, Bamie? – kérdezem félelemmel a hangomban, és a szemem végigjártatom először az arcán, aztán a testén, majd hatalmas kő esik, le a szívemről, mikor látom, hogy semmi komoly baja nincs.

- Igen, jól vagyok, Gyeomie, csak kicsit fáj a karom ahol megszorított – suttogja a szavakat, én pedig rögtön odakapom a tekintetem a karjára, és a szívem megszakad tőle.

- Istenem, bocsáss meg nekem, az én hibám… - szinte könyörgök neki, annyira sajnálom. Szeretném megölelni, de hirtelen belehasít a levegőbe apa hangja.

- Undorítóak vagytok, takarodjatok ki a házból, nem bírlak nézni titeket – kiabálja, én pedig gyorsan felállok, magammal húzom Bambamet is, és kirohanunk a házból, de amint kiérünk, a lábaim felmondják a szolgálatot, hirtelen elsötétül előttem minden, és érzem, hogy zuhanok.

Bambam pov:

Bevallom őszintén, félek bemenni a lakásba, de attól még jobban, hogy mi történhet odabent Yugyeommal. Már elég régóta itt hagyott kint a ház előtt és már nagyon aggódok. Így hát legyőzve a félelmemet, belépek az ajtón. Szívem a torkomban dobog, míg végigsétálok a folyosón, és különböző képek jelennek meg a szemeim előtt. Hangok szűrödnek ki a konyhából, egy mély és erőteljes hang, amit egyből tudom, hogy Yugyeom apukájának a hangja. Sietősre veszem a lépteim, hogy minél hamarabb odaérjek, arra nem gondolok, hogy azután mi lesz, csak minél hamarabb látni akarom őt. Viszont az a látvány, ami a konyhába érve fogad, örökre belevési magát az emlékezetembe. Yugyeom a földön fekszik, az apja a hajánál fogva emeli fel a fejét, és vészjóslóan magasodik felé, kiabál, neki valamit majd ököllel egy hatalmasat az arcába üt. Esküszöm, olyan volt, mintha engem ütött volna meg, a szívembe fájdalom hasított ettől a képtől, nem bírom nézni, ez rettenetes. Ez így nem mehet tovább, tennem kell valamit, épp ezen töröm a fejem, amikor a tekintetem váratlanul találkozik a Yugyeoméval. Tágra nyílt szemekkel bámul rám, amelyből ki tudom olvasni a félelmet.

- Yugyeomie, minden rendben? – kérdezem félénken tőle, de mikor a szemem az arcára téved, rögtön felsikítok. Az ajka fel van repedve, az orrából folyik a vér, az arca pedig picit fel van dagadva. Gondolkodás nélkül kezdek el rohanni felé, hogy segítsek neki, de mielőtt odaérhetnék, egy kéz ragadja, meg a karomat erősen.

- Te meg ki a franc vagy? – förmed rám az apja és gyilkos tekintettel mászik bele az arcomba. Félek tőle nagyon, az arcát eltorzítja a düh és a gyűlölet. Szabadulnék a karjai közül minél hamarabb, de annyira erősen szorít, hogy felesleges küzdeni. Így feladom, és várom, hogy mi fog történni. Engem is meg fog verni, ez lenne a vég, megöl mind a kettőnket? Ilyen rémes gondolatok kavarognak a fejemben, amikor meghallom Yugyeom erőtlen és félénk hangját.

- Apa, kérlek, enged el őt! – nehezen ejti ki a szavakat, gondolom, az ütésektől és a félelemtől, mert igenis fél az apjától, ezt a vak is észreveszi. Az apja meglepettem fordul felé, mint aki szellemet látott, de rögtön azután el is vigyorodik, és engem kirázz a hideg ettől a gonosz vigyortól.

- Szóval ő a faszid? Vagy ő nem tudja, hogy buzi vagy? – köpi a szavakat, miközben undorral tekint a fiára, majd hirtelen felém fordul és nekem intézi a szavakat.

- Te is buzi vagy, fiacskám? Te is olyan undorító vagy, mint a fiam? Hánynom kell tőletek! – majd egy hatalmasat lök rajtam, amitől a földre zuhanok. Hogy mi van…értetlenül és arcomon nagy döbbenettel meredek magam elé, kicsit sokkos állapotba kerültem. Okés, most örülnöm kéne annak a tényleg, hogy Gyeomie is meleg, de valahogy nem megy, nem így akartam volna megtudni. Ez kegyetlenség volt az apjától, rettenetesen nagy haragot érzek, most iránta. Szülő az ilyen? Hogy teheti ezt a saját fiával, ennyi miatt meggyűlöli és undorodik tőle, de hát szegény nem tehet róla, ahogy én se. Legalább az én szüleim jól kezelték, nyugtat meg a gondolat kicsit. Fura volt nekik az elején, de egyszer se bántottak vagy kiabáltak velem érte. Ez borzasztó, a szívem szakad meg, ha csak rágondolok miket kellett átélnie az én Gyeomiemimnak. De én most már itt vagyok neki és meg fogom védeni, nem hagyom senkinek se, hogy bántsa. Kétségbeesett arccal roham hozzám és faggat, hogy jól vagyok-e, majd a szemével végigpillant az egész testemen.

- Igen, jól vagyok, Gyeomie csak kicsit fáj a karom, ahol megszorított – suttogom, ő pedig rögtön megvizsgálja a karomat, majd elkezd nekem könyörögni.

- Istenem, bocsáss meg nekem, az egész az én hibám…annyira sajnálom! – ahogy megtörten, félelemtől eltorzult arccal könyörög nekem, olyan védtelennek és sebezhetőnek tűnik, hogy a szívembe, minta kést szúrnának, annyira fáj, és csak szeretném átölelni és addig vigasztalni, amíg meg nem nyugszik. De hirtelen belehasít a levegőbe az apja undorral teli hangja.

- Undorítóak vagytok, takarodjatok a házból, nem bírlak nézni titeket! – kiabálja dühösen. Erre Yugyeom rögtön megragadja a karom, és szó szerint kirohanunk a házból, viszont amint kiértünk, hirtelen elájul, és még időben kapom el, mielőtt a földre zuhanna.

- Úristen, Yugyeom, jól vagy? Mi a baj? Ébredj fel! – rázom, és szólongatom kétségbeesetten és totál szétesve, de nem reagál semmire, meg se mozdul.

Ments meg! - 4. fejezet

Bambam Pov:

Annyira fura volt eddig, hogy éreztem, van valami baj, hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban. És tényleg jók voltak a megérzéseim, mert nem véletlenül ilyen. Ahogy beszél, ahogy viselkedik, árad belőle a kedvesség és egyben a szomorúság. Árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát, és iszom magamba minden szavát. Még ha akarnám, se tudnám levenni róla a szemem, egyszerűen vonz a tekintete és ő maga. Az a tekintet, amely nem hagy nyugodni, látom benne, hogy valamit próbál elrejteni mélyen. De mégse sikerül neki, mert én észrevettem, sőt nem lehet nem észrevenni. Minden ott ül, a szemében csak ki kell olvasni őket, és én esküszöm, hogy meg fogom tenni. Én tényleg őszintén szeretném megismerni őt, ezért is kezdtem el faggatni, de ami ezután történt, arra nem számítottam. Rosszul lett előttem, rohama volt előttem, és én azt se tudtam, hogy mit csináljak, hisz nem vagyok ehhez hozzá szokva. Nagyon megijedtem istenem, még visszagondolni is rossz rá. Ezer kérdés kavargott a fejemben, miközben azt figyeltem, ahogy ő az életben maradásért küzd. De nem támadhatom le őt hirtelen a kérdéseimmel, majd szép lassan, hisz időnk van, mint a tenger. Vajon mi történhetett vele, miért ilyen zárkózott és félénk, mi az, ami ennyire összetörte őt? De legyőzöm a kíváncsiságom. Érzem, hogy valami megváltozik bennem miközben figyelem őt, a szívem őrült tempóban ver, megmagyarázhatatlan érzéseket vált ki belőlem, amiket nem értek, de egy dologban biztos vagyok már most, muszáj megvédenem őt. Amikor megemlíti, hogy a szüleivel nincs minden rendben, és ettől is tört rá a pánikroham, rosszul érzem magam. Persze ezt még csak fokozta az, amikor bevágta, hogy miattam is. Viszont a válasz, ami elhagyta a száját teljesen ledöbbentet. Félt attól, hogy én utálni fogom, és elfutok majd előle. Erre nem számítottam, és amikor mondta tényleg látszott a szemében a félelem, és ekkor is éreztem, azt, hogy meg kell őt védenem, nem akarom látni a szép szemeiben a félelmet. Ha ennyire fél tőle, akkor nincsenek barátai, vagy bántják őt?

„Én sose tennék ilyet, hiszen olyan kedves vagy, és én egészen megkedveltelek.”

Azt mondtam neki, hogy „megkedveltelek, ahhj majdnem lebuktattam magam. De nem hazudtam, ez az igazság. Tényleg megkedveltem őt, és tényleg szeretném, ha barátok lennénk. Bár ez így nem teljesen igaz, mert én igaziból szeretném, ha több lenne köztünk, mint barátság, szeretnék a párja lenni, a lelki társa, szeretném őt szeretni és megvédeni. De vajon van rá esély, hogy ő is így érezzen? Remélem, hogy igen, mert én meg akarom őt szerezni magamnak, de mi van, ha ő nem meleg, és ráadásul még barátnője is van? Azt nem bírnám ki. Olyan aranyos volt, amikor becenevet adott nekem „Bamie.” Máris szeretem, most már mindig így kell hívnia. Azt mondta, tetszik neki a nevem, és én ennek úgy örülök, valamint bevallom őszintén, nekem is az övé, és én is becézni akarom őt, sőt fogom is. A „Gyeomie” nagyon tetszik, szóval azt fogom használni, de amit mindennél jobban várok, hogy „Szívemnek”szólíthassam.

- Hé, jól vagy, tiszta vörös az arcod? – hajolok közel hozzá, majd a kezemmel elsöpröm a homlokából a haját, hogy megnézem van-e láza. Amint hozzáérek, rögtön jön az a fura érzés, amit eddig sose éreztem. Az egész testem bizsereg az érintéstől, kellemes érzés fut rajtam végig, és ha lehetne, sokáig érezném még. Nem tudom, hova tenni ezt az érzést, de nagyon tetszik. Szeretek a közelében lenni, olyankor nyugodtnak érzem magam. Vajon ő is érzi azt, amit én, vagy belőle semmilyen érzést nem vált ki az érintésem? Meg kell állapítanom magamban, hogy nincs láza, de akkor miért vörös az egész arca? Lehetséges, hogy ő is? Csak bámuljuk egymást pecekig, próbálok valamit kiolvasni a szemeiből, de az nem kerüli el a figyelmem, hogy a hirtelen támadásomtól lefagyott és gyorsabban veszi a levegőt. Már éppen nyitnám a számat, hogy megkérdezzem jól van-e amikor tekintetem hirtelen észrevesz valamit a jobb arcán. Nem akarok először hinni a szememnek, nem…az tuti nem az, aminek gondolom. Viszont rá kell jönnöm, hogy csak hitegetem magam, mert az tényleg az! Tágra nyílt szemekkel nézek vissza az övébe, és látom, hogy teljesen meg van ijedve, tudja, hogy észrevettem, és fél mi lesz ebből.

- Yugyeom, az arcod miért olyan? – kérdezem meg tőle félve, és nem is tudom, mi lenne a jobb, ha igaz lenne, vagy ha nem. Még mindig csak bámuljuk egymást, és látom rajta, hogy nem tudja, mit válaszoljon.

- Az…én nem…az nem az, vagyis… - kezd bele a dadogásba, szegény totál szét van esve, ezért a két kezem közé veszem az arcát óvatosan.

- Figyelj, Gyeomie, én tényleg őszintén mondtam, hogy szeretnélek megismerni és közelebb kerülni hozzád, szeretném, ha megbíznál bennem és megnyílnál nekem – őrlődik magában, arca fájdalmasan összerándul, nem tudja, mit csináljon, nekem meg a szívem szakad meg érte. – Én elhiszem, hogy nehéz és biztos sokat csalódtál, nehezen bízol meg az emberekben, de én nem vagyok olyan. Soha nem bántanálak téged! – vallom be neki picit elpirulva. – Megpróbálsz megbízni bennem? A kérdésemtől totál lefagyott, ma már a sokadik alkalommal.

- Bamie én…nekem ez…ah nehéz – sóhajt mélyet – Nem fog könnyen menni – motyogja.

- Semmi baj, Gyeomie, jó? Én tudok várni – mosolygok rá bíztatóan, majd elveszem a kezem az arcáról, mert látom rajta, hogy így is zavarban van.

- Köszönöm szépen, kedves vagy nagyon – amint meghallom a szavait, szívem dobban egyet, aztán még egyet mikor meglátom, hogy újra teljesen vörös az arca, sőt még a füle is. Okés, ezt már nem lehet, nem félreérteni.

- Te meg nagyon aranyos vagy, főleg mikor elpirulsz – buknak ki hirtelen a számon a szavak gondolkodás nélkül, de nem bánom, mert a látvány miatt, ami a szemem elé tárul, megérte. Gyeomie lesütött szemekkel bámulja a földet, az arca lángol, kezével pedig próbálja eltakarni zavarában. Istenem, de aranyos, úgy megölelném.

- Ne haragudj, nem akartalak még jobban zavarba hozni!

- Nem baj, nem haragszom, csak nagyon könnyen elpirulok, és zavarba jövök, meg nem is vagyok hozzászokva, hogy dicsérjenek – mondja, én persze nem lepődök meg rajta, valahogy érzetem, hogy ez van mögötte.

- Elmeséled, akkor, hogy ki bántott? – teszem fel végül a kérdést, ami már nem hagy nyugodni, mióta megláttam az arcán azt a foltot.

Yugyeom pov:

Teljesen össze vagyok zavarodva, túl sok minden történt egyszerre. Hirtelen megjelenik egy angyal az életemben, aki teljesen elvarázsol azzal, amit mond, amit csinál, és ahogyan csinálja. Annyira tökéletes, én meg nem tudom elhinni, hogy pont velem beszélget, engem dicsér, velem akar barátkozni, nem vagyok ehhez hozzászokva. Persze ott van nekem Jackson és Jaebum, de velük ez más, mert már évek óta barátok vagyunk. Viszont sose gondoltam volna, hogy valaki érdeklődni fog irántam. Szeretnék hinni neki, bízni benne, és látom rajta, hogy tényleg őszintén és komolyan gondolta azokat, amiket mondott. Ez a gondolat mérhetetlen boldogsággal tölt el. Rettenetesen szeretem, nagyon szeretem Bamiet, és még annál is jobban szeretném, ha az érzéseim kölcsönösek lennének, és ő viszonozná őket. Azt hiszem, belehalnék, ha nem így lenne…

Teljesen elgyengülök előtte, és szó szerint szétesek a pillantásától az érintésétől. Mindig is félénk voltam, aki zavarba jön és elpirul, ha dicsérik vagy bókolnak neki. Jacksonék ezt szeretik is, és van, hogy direkt ugratnak. De ahogy Bamie csinálja, az sokkal másabb, ahogy néz rám, ahogy megérint…ahh, istenem, nem gondolhatok ilyesmire, nem szabad beleélnem magam. Hirtelen elillan az idilli pillanat, amikor megkérdezi, mi is történt az arcommal. Tudom, hogy nagyon kíváncsi rá, látom a szemeiben. De én félek, ettől a beszélgetéstől nagyon, mégis valahogy a közelsége, a pillantása, ahogy belemélyeszti a gyönyörű szemeit az enyémbe, ahogy izgatottam várja, arcán kis mosollyal a válaszom enyhíti ezt a félelmet, érzem, hogy neki nyugodtan elmondhatom, mert meg fog érteni. Mellette nyugodtnak és biztonságban érzem magam.

- A-azt apa csinálta… - vallom be őszintén, és látom a ledöbbent arcán, hogy erre nem számított. Jaj, most mi lesz? Biztos, mondjam el neki, és ha már nem akar majd engem ezután, ha ez már túl sok neki? Az agyam ezekkel a gondolatokkal van tele, és úgy érzem, mindjárt felrobbanok.

- Az apukád bánt téged? – döbbent hangja töri, meg a csendet, és ránt ki a gondolataimból, melyből egyszerre hallatszik harag és kétségbeesés. – De mégis miért és mióta? – faggatózik tovább, de én most nem tudok többet mondani, nem tudok erről beszélni, ráadásul nem tudhatja meg, hogy meleg vagyok. Tuti, megutálna…

- E-erről még nem tudok, beszéli, ne haragudj…nem megy, majd legközelebb… - nem örül neki, látszik az arcán, hiába is próbálja elrejteni.

- Persze, semmi baj, Yugyeomie, mondtam, hogy tudok várni – mosolyog rám, kivillantva vele tökéletes fogait, én meg elolvadok tőle.

- Viszont nekem mennem kéne haza – pillantok felé bocsánatkérőn, majd gyorsan felállok a padról, mire ő is így tesz. De egyikőnk se mond semmit, csak nézzük egymást percekig. Egyszerűen elveszek a tekintetében, és mintha egy másik dimenzióba kerülnék, annyira magával ránt, ha tehetném, soha nem szakítanám el a tekintettem az övétől, csak nézném szó nélkül, akármeddig. Ilyenkor, mikor álmodozom, észre se veszem, hogy azt teszem, annyira belemerülök, hogy ha rajtam múlik, órákig csak bámulok magam elé. Szerencsére, most nem így történik, Bamie visszaránt a valóságba, a kérdésével.

- Nem baj, ha hazakísérlek? – annyira váratlanul ér, hogy még egy nyögést se tudok kiadni magamból, az izgatottság és a döbbenet miatt, csak némán bólintok, így elindulunk hazafelé.

Út közben nem beszélünk sokat, néha csak sétálunk egymás mellett. Végre megérkezünk, és várjuk, hogy a másik elköszönjön, épp nyitnám szóra a számat, mikor hatalmas zaj, szűrődik ki a házból. Tudom, mi ez a hang, és hogy kitől származik, rögtön átfut rajtam a félelem, hogy most itt van velem Bamie is. Istenem, gyorsan el kell mennie, nem szabad itt lennie.

- Mi volt ez a hang, Gyeomie? – kérdezi leplezetlen kíváncsisággal, de közben kihallatszik a hangjából, hogy megijedt ő is.

- Figyelj, most nagyon gyorsan el kell menned, okés?! – mondom neki kétségbeesetten. – Nem hallottál semmit, és most menj – szinte már könyörgök neki.

- Mi? Nem, nem megyek! Nem hagylak itt egyedül – határozottan cseng a hangja, szemében látom, hogy komolyan gondolja, márpedig, nem megy el.

- Jaj, istenem…rendben, de akkor maradj kint, egyedül megyek be – adom be végül a derekam és kézen fogva elindulunk a bejárati ajtó felé.

Minél közelebb érünk, annál hangosabb a kiabálás, és a csapkodás. Elérjük, végre az ajtót, majd mielőtt még bármit is mondhatna, megragadom a kilincset és gyorsan belépek a házba, becsukva azt magam mögött. Kétségbe vagyok esve és nagyon félek, sokkal jobban, mint eddig bármikor. A gondolat, hogy itt van a szerelmem és esetleg valami baja esik, kikészít. Nem élném túl, ha bármi baj történne vele. Elindulok a folyosón, hogy megkeressem apát, de van egy olyan érzésem, hogy a konyhában van, mint mindig, így egyből oda veszem az irányt. Meg is pillantom egyből, amint a helyiségbe lépek, teljesen részeg megint, a falnak dőlve ül a földön, kezében egy sörös üveggel. A padlón pár pohár és tányér eltörve hever. Tekintete üres, csak bámul a semmibe, de amint meglát, elönti az arcát a harag és az undor. Olyan gyorsan áll fel, hogy észre se veszem, már csak annyit észlelek, hogy emeli a kezét és egy hatalmas pofont kapok ugyanoda, mint tegnap. Majd az követi a második és a harmadik, a következő lépésével meg teljesen megrémiszt, hisz mindkét karjával megragad, és a falhoz lök. Apa amúgy is erős, de így az alkohol hatására még agresszívabbá és erősebbé válik. Ég az arcom a pofonoktól, fáj a helye, holnapra ez nagyon csúnya lesz. A nagy lendülettől és az eséstől szédülök és hányingerem lesz, de próbálom összeszedni magam, mert tudom, hogy még nincs vége, Apának ennyi nem elég. Valamint ott vár rám kint Bamie, persze az is lehet, hogy már elment. Remélem, hogy elment. Bárcsak azt tenné!

Ments meg! - 3. fejezet

Yugyeom pov:

„Teljes sötétség vesz körül, nem látok semmit. Hallgatózok, hogy hátha meghallok valamit, de néma csend honol. Kezdek kicsit bepánikolni, mert félek a sötétben, és félek egyedül lenni. Szívem olyan hevesen ver, hogy mindjárt megáll. Gyorsan veszem a levegőt, izzadok, elönt a forróság és hányinger tör rám. A hirtelen ért pánikroham miatt a lábaim elgyengülnek, és a földre zuhanok. Szívemhez kapom a kezem, hátha azzal lassítani tudom a hevességét. Már régóta vannak pánikrohamaim, és már tudom őket kezelni, de az ilyen hirtelen és erős rohamok a padlóra küldenek. Testem zsibbad, és nem tudok mozdulni, csak fekszek és próbálom túlélni a rohamot. Viszont hirtelen zajra leszek figyelmes, amitől még jobban megijedek, majd hirtelen világos lesz, és szembe találom magam a kínzómmal, aki minden egyes álmomban megöl. Csak ez most abban különbözik a többitől, hogy a pánikroham miatt nem fogok tudni elfutni. És ez a gondolat kikészít. Ő pedig csak közelít felém lassú léptekkel, kezében pisztollyal. Minden egyes lépéssel közelebb a vég számomra, és minden egyes lépéssel érzem, hogy ezt most más lesz, mint a többi alkalom. Végül már itt áll előttem, és a pisztolyt a szívemhez szegezi, de még mielőtt meghúzhatná a ravaszt, felcsendül egy ismerős hang. A hang melyet milliók közül is megismernék, a hang mely a szívemig hatol, az a bársonyos hang melybe beleszerettem, mely a végzetem lesz.

-Yugyeomie?”

Könnyeimmel küszködve térek magamhoz a rémálomból. Szívem most is a torkomban dobog, mint az álmomban. Próbálok felocsúdni a sokkból, de hirtelen bevillan az a bársonyos hang, amely a nevemen szólított. Hatalmasat sóhajtva rogyok vissza a párnámra. Ne, Bambam mit keresett az álmomban. Miért volt ott, és miért ébredtem fel? Ahh én ezt nem értem. Kikelek az ágyból és a fürdőszobába megyek, de rögtön meg is ijedek a látványtól. Az arcom ahova tegnap a pofont kaptam, be van lilulva. Sejtettem, hogy meg fog látszani, de azt nem, hogy ennyire. Ráadásul ott van Bambam is, nem akarom, hogy észre vegye. Előkaparom a táskámból az alapozót, és amennyire csak tudom, eltakarom az arcomról a foltot. Majd felöltözök, az egyik kedvenc fekete pólóm veszem fel, hozzá szintén fekete szűk farmert. A hajammal nem csinálok semmit, viszont a sebet a homlokomon eltakarom egy sebtapasszal, és szerencsére a frufrum pont eltakarja, de azért figyelek majd rá, hogy semmiféleképp se látszódjon ki. Végül berakom a fülhallgatót a fülembe a kedvenc zenémmel, és elindulok a suliba.

Belépve az osztályterembe, egyből Bambamet keresem a tekintetemmel, de csalódottságomra még nincs bent, így sietve leülök a helyemre, és folytatom a zenehallgatást. Teljesen elmerülök benne, így azt se veszem észre, amikor Bambam megérkezik, csak azt érzem, hogy kiveszi a fülemből a fülhallgatót.

- Szia, Yugyeom – köszön lelkesen rám villantva szép fogsorát. Felé fordulok, és csak bámulom csillogó szemekkel. Itt van végre előttem és láthatom. Olyan gyönyörű és tökéletes. A haja csillogó és selymes, és én oly nagyon szeretném megsimogatni. Fekete szemei csak úgy ragyognak, mellyel rám pillant. Fehér bőre, mint a porcelán, és az ajkai…azokról egyszerűen nem tudom levenni a szemem. Szép teltek és halványrózsaszín színűek, és én szeretném megcsókolni őket. Túl tökéletes ez a srác, nem tudok betelni a látványával. Mindennél jobban szeretném megismerni, és a barátja lenni, de attól félek ez lehetetlen lesz. Így is elég zűrös az életem, és nem szeretném őt is belerángatni.

- Szia, Bambam – köszönök, halkan és egy kis mosolyt küldök felé.

- Tegnap nagyon hamar eltűntél… - hangja szomorkásan cseng, miközben ajkait lebiggyeszti. – Ma esetleg mehetnénk együtt haza, szeretnélek jobban megismerni. Benne vagy? – kérdezi izgatottan. Én meg majd megzabálom annyira édes, ahogy lelkesen beszél, a szemei közben meg csillognak.

- Hát nem is tudom… - kezdek bele, de hirtelen közbevág.

- Léci, még nem ismerek itt senkit rajtad kívül – durcizik és közben a kezével a vállamra simít, és érzem, hogy vesztettem vele szemben. Ha ilyen aranyos lesz végig, akkor nekem végem lesz.

- Okés, benne vagyok – nyögöm ki nehezen, mire ő csak mosolyog diadalittasan, az én szívem meg megállni készül tőle. Izgatott lettem nagyon, és már várom, hogy vége legyen az utolsó óránknak.

Egy ideje már sétálunk egymás mellett, de még egyikőnk se szólalt meg. Nagyon ideges vagyok, nem tudom, mit kellene mondanom. Zavarban vagyok előtte. Végül ő töri meg a csendet.

- Szóval, Yugyeomie, mesélj magadról egy kicsit – pillant rám oldalról, és látom a szemeiben, hogy tényleg érdeklődik irántam. De én nem nagyon szeretek beszélgetni, sőt barátkozni se, ráadásul őt kerülnöm kellene mellesleg…

- Hát nem is tudom… - kezdek bele félénken, mire ő bátorítóan mosolyog rám, hogy figyel és folytassam. Így nehezen, de erőt veszek magamon és kinyögöm a szavakat.

- Egyedüli gyerek vagyok, apával lakok, mert anya el… - de itt elakadok, veszek egy mély levegőt, és érzem, hogy ez így nem lesz, jó ez a téma totál felkavar és megrémiszt. Érzem, hogy pánikrohamom lesz, pedig nem akarom, nagyon nem, főleg Bambam előtt. Mit fog hozzá szólni, el fog futni, netán megutál? És jön is, majd hatalmas erővel szánt rajtam végig az a rossz kegyetlen érzés, a szívem a torkomban dobog, de olyan eszeveszetten, hogy félő megáll. Gyorsan kapkodom a levegőt, térdeim elgyengülnek, és ha Bambam nem kapna el, ott esnék össze előtte.

- Úristen, Yugyeom, jól vagy? Mi a baj, rosszul vagy? – Hallom meg szerelmem kétségbeesett hangját, ahogy próbál összekaparni, hogy ne essek össze. Szerencsénkre pont van egy pad a közelben, így arra ültet le, szép lassan. Eközben én próbálom összeszedni magam, de az utolsó gondolat, miszerint Bambam megutálva fut el tőlem, olyan rémisztően hatott rám, hogy még most se tudok magamhoz térni. A szívemhez kapom a kezem, így gyengítve a fájdalmas verését, szédülök, hányingerem van. De ő még mindig itt van, aggódó tekintettel figyel engem, keze pedig nyugtatóan simogatja a hátam. És talán ez az, ami végül hozzá segít ahhoz, hogy picit lenyugodjak, és végül meg tudjak szólalni.

- Ahh…Bambam ne-ne ha-haragudj... – de csak dadogok, értelmes szó nem hagyja el a számat.

- Semmi baj, Yugyeom, de nagyon megijedtem, ahh…rettenetesen – nyög egyet – azt se tudtam, hogy mit csináljak hirtelen. – Elmondod, hogy mi történt? – kérdezi félve rám pillantva.

- Én csak…én azt hiszem… - kezdeném, de Bamie megállít azzal, hogy megfogja a kezem.

- Nyugodj meg, Yugyeomie, okés? Itt vagyok, és meghallgatlak, addig nem megyek, sehova amíg jól nem leszel, jó? – kérdezi félre billentett fejjel, az én szívem pedig most kezd újra őrült tempóban verni.

- Rendben – bólintok. –Nekem pánikrohamom volt – hagyja el a szó fájdalmasan a számat, és beáll a csend. Én nem merek tovább beszélni, a félelem miatt, Bamie meg gondolom, mert nem akar, ennyi elég neki belőlem, hisz ki akar egy selejtet?

- Pánikroham? – tör ki belőle hirtelen. De nem hallok ki a hangjából semmi ellenszenvet, undort, vagy ítéletet. – És mitől van ez, mesélsz nekem róla, még nem hallottam erről. Ez egy betegség? Teljesen ledöbbent a kérdésével, nem maga a kérdés, hanem, hogy tényleg érdekli. Más már fejvesztve rohant volna el előlem.

- Uhum..igen az – majd bólintok. – Ez általában valamilyen trauma következtében alakul ki, és különböző stresszhelyzetekben vagy akár váratlanul, a félelem hatására pánikroham tör rám. Pont olyan, amit most láttál – hallgatok el a végén és várom, hogy eméssze a hallottakat, közben magam elé meredek, mert nem merek ránézni se, félek attól, amit látnék a tekintetében.

- És most attól, hogy a szüleidről kezdtél el beszélni…alakult ki a pánikroham? – kérdezi félénken, és ahogy kiejti a szót, hogy „pánikroham,” rögtön felé kapom a tekintetem, látni akarom, hogy mégis hogyan reagál rá. De meglepetésemre, nem látok mást csak az őszinte aggódást és érdeklődést a szemeiben. Mondanom se kell, hogy kicsit megkönnyebbülök, hogy akkor mégse fog undorodva elfutni előlem.

- Igen attól…én nem szeretek, nehezen tudok erről beszélni, meg… - de itt hirtelen elhallgatok, hisz majdnem elszóltam magam előtte, de ő nem hagyja annyiban.

- Meg? – kérdi kíváncsian, és látom, nem fogja feladni, mindenképp tudni akarja. – Meg miattad – hagyja el végül a számat a szavak, mire ő totál ledöbben, látszik, az elképedt arcán nem érti az egészet.

- Jaj, talán valami rosszat tettem, úristen ne haragudj érte! – kezd el kétségbeesetten magyarázkodni, és már kezdek félni, hogy mindjárt elsírja magát, mire a kezem elindul, és a felkarjára szorítok. Erre magához tér, rám emeli a tekintetét, és szinte látom benne a félelmet.

- Nem, Bamie, szó sincs erről…nem úgy értettem. Én csak…csak a-azt hittem, hogy te majd megutálsz engem, ha megtudod, milyen vagyok. Futva menekülsz majd előle, és ez a gondolat totál kiborított – hadarom el gyorsan zavaromban a szavakat, és érzem, az arcom lángol, a szívem dübörög a mellkasomban.

- De miért? Én sose tennék ilyet, hiszen olyan kedves vagy, és én egészen megkedveltelek téged, Yugyeomie. És tényleg szeretném, ha barátok lennénk – mondja mosolyogva. Engem meg két szó nem hagy nyugodni, a „megkedveltelek” és a „barátok”. Itt kavarog a fejemben ez a két szó…vajon hogyan értette őket. Kedvel, mint barátot, vagy mint fiút? Most akkor meleg vagy nem, és vajon van esélyem nála? Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, és észre se veszem, hogy hozzám beszél, csak a kezét érzem meg a karomon. Ettől az érintéstől érzem, hogy zavarba jövök, és lángol, az arcom újra. Ahh annyira puha a bőre, és selymes, és annyira akarom, hogy bárcsak sose venné el a kezét, a karomról. Az érintése után bizseregni kezd az egész belsőm, remeg a gyomrom, a szívem a torkomban dübörög, a levegőt nehezen veszem, majdnem felér egy pánikrohammal.

- Azt mondtad, hogy Bamie? – kérdezi kuncogva, mire felé pillantok, de rögtön meg is bánom, hisz teljes fényben láthatja, milyen vörös az arcom. Ahh, hogy lehetek ilyen szerencsétlen.

- Igen azt…de bocsánat érte, nekem csak tetszik a neved, és a becézése – motyogom, és még jobban süllyedek zavaromban.

- Hé, jól vagy, tiszta vörös az arcod – hajol közel hozzám hirtelen, majd a kezével elsöpri a homlokomból a hajamat, hogy megnézze van-e lázam. Rögtön lefagyok, először a közelsége miatt, hisz arca csak néhány centire van az enyémtől, én meg haldoklok miatta. Elképesztően gyönyörű ez a srác, istenem, én pedig rettenetesen szerelmes vagyok belé. Másodszor az érintésétől, melytől az egész testem tűzben ég, én még sose éreztem ilyet. Ez az érzés új nekem, és megrémiszt, nem tudok mit kezdeni vele. Csak bámuljuk egymást egy ideig, majd az ő tekintete, hirtelen elválik az enyémtől, és az arcom jobb oldalát figyeli, tágra nyílt szemekkel. Abban a percben rögtön tudom, hogy észrevette, látta a foltot. Csak ezt ne…édes istenem.

Ments meg! - 2. fejezet

Yugyeom pov:

Amint megszólal a csengő, igyekszem minél gyorsabban elsietni Bambam közeléből, és megkeresni Jacksonékat muszáj elmondanom nekik ezt. Miközben sétálok a folyosón, újra lejátszom a fejemben a jelenetet, ami az előbb köztünk történt, és érzem, hogy elpirulok, a fülem teljesen piros lesz, ha csak eszembe jut Bambam. Hatalmasat sóhajtok és érzem, hogy valahogy távol kell tartanom magam tőle. Nem tudhatja meg, hogy meleg vagyok, azt meg főleg nem, hogy első látásra szerelmes lettem belé. Meg fog gyűlölni ő is, mint a többiek. Kizárt, hogy olyan szerencsém legyen, hogy esetleg ő is meleg. Tuti, hogy nem, ilyen külsővel kizárt, és az is biztos, hogy a lányok odavannak érte. Sietségemben hirtelen megállít egy hang, ösztönösen húzom össze magam kicsire, amint felismerem. Az osztály egyetlen nagyszájú bunkója szól hozzám, az, aki mindig kezdeményezi a beszólásokat. A másik két idióta haverja is vele van. Én nagyon kedves és barátságos vagyok mindenkivel, de őket ki nem állhatom.

- Hé, te! – szólal meg, miközben hozzám közelít, majd megáll velem szemben. A haverjai is hasonlóan tesznek, és két oldalról vesznek körbe.

- Láttam, hogyan néztél az új srácra – köpi ki a szavakat – máris kivetetted rá a hálódat, buzikám?

Az utolsó szót undorral a száján ejti ki. Próbálok nem tudomást venni róluk, és csendben végigtűrni, míg be nem fejezik.

- Most direkt semmibe veszel minket? – kérdezi, és látom rajta, hogy kezd dühösebb lenni. Én csak azt szeretném, ha békén hagynának, nem szeretnék veszekedést. 

- Nehogy azt hidd, hagyni fogom, hogy megszerezd magadnak – intézi nekem a szavakat, majd a vállaimnál fogva meglök. Mielőtt eleshetnék, megtart hátulról a két haverja. –Figyellek téged – ejti ki, majd gyomorszájon vág. A hirtelen ért ütéstől a földre görnyedek, és levegő után kapkodok. Érzem, hogy könny szökik a szemembe és rám tör a hányinger.

- Yugyeom, minden rendben? – hallom meg hirtelen legjobb barátom hangját. Erre a három srác is felé fordul, de amint meglátják Jacksont és Jaebumot rögtön futni kezdenek. Mind a ketten azonnal hozzám futnak, amikor meglátják, hogy a földön fekszek, és kétségbeesetten kérdezgetik, hogy mi történt.

 - Fel tudsz állni? – karol belém Jaebum és felsegít a földről.

- Mit akartak tőled? – kérdezi Jackson, és hallom a hangján, mennyire aggódik értem.

- Figyelmeztettek – ejtem ki nagy nehezen a szavakat a számon, mert még mindig fáj a gyomrom az ütéstől.

- Hogy micsoda? – háborodik fel. –Mégis mire?

- Bambamre – suttogom halkan, mert csak ennyi telik tőlem –Jinhoo látta, hogyan nézek rá, és azt mondta nem fogja hagyni, hogy az enyém legyen – hadarom el a végét gyorsan.

- Tessék? – nyögik ki egyszerre, és hallom a hangjukon, hogy totál ledöbbentek, de nem merek a szemükbe nézni, mert most pont az a rész jön, amelyben színt kell vallanom nekik.

- Mert, hogy néztél rá? – faggat kíváncsian Jackson, és tudom, hogy közben egy huncut mosoly van az arcán.

- Úgy a-ahogy a szerelmesek szoktak – suttogom a zavaromba fulladva, és érzem, hogy lángba borul az egész arcom.

- Gyeomie, neked tetszik Bambam? – kérdi csillogó szemekkel Jaebum –Sőt te…- majd kikerekedik, a szeme mikor csak némán bólintok.

- Szerelmes vagyok belé – suttogom kétségbeesetten, mert én annyira nem örülök neki. – De hisz ez csodálatos, Gyeomie – lelkesül be Jackson

- Én nem tudom, fiúk – mondom nagyokat sóhajtva. – Hogyan barátkozzak vele ezek után? Tuti, hogy ő is meg fog utálni, undorodna tőlem, mint a többiek. Ráadásul Jinhoo is figyelni fog. Nem akarom belerángatni ebbe őt, nem akarom, hogy bármi baja essen.

- Mi megértjük, Yugyeom, hogy aggódsz – karolja át a vállamat Jackson, de hát végre megtaláltad az igazit nem kéne annyiban hagynod, hisz megérdemled a boldogságot, annyit szenvedtél már.

- Köszönöm, srácok, hálás vagyok, hogy mindig itt vagytok nekem, de tényleg nem tudom, hogyan csináljam.

- Figyelj, ne kerüld őt, jó? Hagyd, hogy minden megtörténjen, aminek kell. Ami pedig Jinhoot illeti, bízd csak ránk – vigyorog rám Jacks.

- Köszönöm még egyszer, fiúk – mosolyodok el –De most mennem kell haza, holnap beszélünk.

- Rendben, vigyázz magadra! – integetnek, majd elindulnak az ellentétes irányba.

Mire hazaértem, kicsit tényleg megnyugodtam, hála a srácoknak, de azért a félelem és a szorongás még mindig ott van bennem. Hogyan tudnám Bambamet megvédeni ettől az egésztől, és főleg magamtól. - Félek rettenetesen, hogy megtudja, meleg vagyok, és meg fog utálni ő is. Azt pedig nem bírnám ki. Apa még nincs itthon, aminek örülök, mert addig egyedül leszek. Gyorsan átöltözök és összedobok magamnak egy szendvicset, közben pedig berakok valami zenét. Imádok zenét hallgatni a zene a mindenem. Nélküle nem tudnék meglenni, erőt ad nekem ahhoz, hogy túléljem a napokat. Amikor zenét hallgatok, megszűnik körülöttem minden és csak az érzés marad, ami körbejárja a testem, azok az érzések, amik átjönnek a zenén keresztül, én pedig át adom nekik magam. Most is ez történik, észre se veszem, hogy elszalad az idő csak, azt hallom, hogy valami a földre esik és, hogy apa kiabál. Gyorsan kirohanok a szobából, hogy megnézzem mi történt, de a látvány teljesen megbénít, és a lábam a földbe gyökerezik tőle. Apám totál részeg, törött üvegek a padlón, egy pohár szintén a kezében, és épp a földhöz akarja vágni. Észrevesz, és azonnal leengedi a kezét, majd dühösen elindul. Érzem, hogy ebből baj lesz, a félelem átjárja az egész testem, a szívem mindjárt megáll, olyan hevesen ver, izzadok, a gyomrom remeg.

- Hogy tehetted ezt velem? – kiabálja, majd hatalmas keze az arcomon landol. De mire észhez térnék, jön a következő pofon. És én csak tűröm, mit tehetnék, hisz erősebb nálam, én meg sose tudnám megütni.

- Anyád is miattad hagyott el engem! Csalódtam benned fiam – üvölti az arcomba, – majd a keze, melyben az üvegpohár van, elindul felém. Még ha akarnék, se tudnék kitérni előle, a félelem totál megbénít. Érzem, ahogy a fejemhez vágja a poharat, ami azonnal összetörik. Hirtelen éles fájdalom nyíllal belém, miközben a meleg vérem folyik le az arcomon. Amint megérzem a vér illatát, émelyegni kezd a gyomrom és elfog a hányinger. Úgy tűnik, apámnak ennyi elég volt, mert végül otthagy és dülöngélve bemegy a szobájába.

Én még mindig sokkos állapotban csak állok és próbálom összeszedni magam. Ez már a sokadik alkalom, sőt ez megy lassan két éve. Apám minden nap részegen jön haza, és minden nap megver. De én még ennek ellenére se teszek semmit, nem is tudok, csak tűrök. Nagy nehezen megmozdulok és bevonulok a fürdőszobába, hogy lemossam magamról a vért. Belenézek a tükörbe, és látom, hogy egy üvegdarab megsértette a homlokom és abból folyik a vér. Az arcomon még látszik a kéznyom, aminek piros a helye, holnapra az biztos be fog lilulni. Csak bámulom a tükörképem, és azon gondolkozok, hogy mit kellene csinálnom, ez így nem mehet tovább, érzem, hogy nem fogom már sokáig bírni. A fájdalom belülről szétszed, minden egyes nappal közelebb kerülök a véghez, és itt újra jön a gondolat, hogy bántanom kell magam. Évek óta csak bántanak engem, így már annyira megszoktam, hogy természetes lett számomra. Hisz ezek szerint nem érdemlek mást csak a fájdalmat és a szenvedést. Elő is veszem a rejtekhelyemről a pengét, amivel vágni szoktam magam, a bal kezem már tele van sebekkel, hol régebbi és hol frissek csúnyítják el a fehér bőröm. Lassan közelítek a pengével a karomhoz, majd megteszem az első vágást, azt követi a következő, és így tovább. Az elején nagyon féltem tőle, mert nehezen bírom a fájdalmat, és a vértől is irtózom kicsit, de végül megszoktam és mára már profin csinálom. Fájni még fáj mindig, de egész jól viselem és a vér látványát is megszoktam, annyira hogy most is csak bámulom, ahogy folyik le végig a karomon, és hagyom, hogy megszáradjon. Így telnek a percek, és észre se veszem, hogy órák óta csak ülök és bámulom a karom rezzenéstelen arccal. Végül erőt véve magamon, lezuhanyozok és le fekszek, aludni. De nem jön rögtön álom a szememre, gondolataim Bambam körül forognak és a holnapi napon. Mit csináljak, hogyan viselkedjek vele, félek ettől az egésztől, de mégis hevesen dobog a szívem attól, hogy holnap újra láthatom a Szerelmem.