Ments meg! - 19. fejezet

Bambam pov:

Életemben először vagyok teljesen zavarban, de olyan szinten, hogy nem tudok se megmozdulni, se megszólalni. Csak bámulom Gyeomiet tátott szájjal, mert hirtelen elment minden bátorságom, és félek megérinteni. Félek attól, hogy fájdalmat fogok neki okozni, és azt nem akarom. Nem akarom látni a szemeiben a félelmet az érintésemtől. Nem néz rám, végig a padlót bámulja, remeg egész testében, ajkai is remegnek, ahogy picit szétnyílnak, miközben levegőt vesz. Mellkasa fel-le emelkedik, gyorsabban veszi a levegőt, ahogy én is. Egy pillanatra egymásra nézünk, de zavarunkban mind a ketten elfordítjuk a fejünket. Szívem hatalmasat dobban, ahogy meglátom a vörös arcát abban az egy másodpercben, míg rám pillant, és boldogsággal tölt el, hogy ő is zavarban van. Basszus, kicsit kínos lett a légkör ettől a csendtől. Össze kéne szednem magam, de annyira szégyellős lettem, pedig én nem vagyok az alapjáraton. Úgy tűnik, az én Életem kihozza belőlem a pirulós, és félénk énem. Lopva megint rá emelem a tekintetem és meglepve veszem tudomásul, hogy ő is engem néz. Arca teljesen ki van pirulva, ajkai picit szét vannak nyílva, mintha csókra várnának, szemei csak úgy csillognak a szerelemtől, frufruja picit a szemeibe lóg. Bőre, mint a porcelán úgy tündököl, csodálatos látványt nyújt így félig meztelenül előttem. Nyelnem kell egy nagyot izgalmamban, és idegességemben. Annyira kicseszettül gyönyörű ez a fiú, hogy azt már be kéne tiltani, ez már bűncselekménynek számít, hogy a puszta létezésével megöl. Csak bámuljuk egymást percekig, teljesen olyan, mintha megállt volt az idő körülöttünk. Először csak egymás szemeit nézzük, majd egyszerre pillantunk le a másik ajkára, és csak úgy szikrázik köztünk a levegő a vonzalomtól. Lábaim automatikusan mozdulnak előre és teszem meg azt a kis távot, ami köztünk van, mire ő derekamra teszi kezeit, és húz magához közelebb, míg én a nyaka köré kulcsolom az ujjaim, és éhesen tapadok rá kívánatos ajkaira. Agyam teljesen leblokkol, és atomjaimra esek szét, amint összeérnek az ajkaink, szívem felrobban a mellkasomban, és csillagokat látok magam előtt, a lecsukott szemhéjaim alatt. Forog velem a világ, és egész testem elönti a vágy, rettenetesen ég mindenem annyira kívánom őt, szeretném mindenhol érinteni. Ezért óvatosan még jobban bele simulok a karjaiba, ujjaimat a hajába futtatom, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz, mire csak azt érzem, hogy a karjaival még erősebben szorít, amitől majdnem elsírom magam. Ugyanolyan szenvedéllyel csókol vissza, ahogy én őt, amitől már a fellegekben érzem magam. Lágyan mozognak az ajkaink egymáson, de nem bírom sokáig, így nyelvemmel bejutást kérek, amit rögtön megad. Érezni akarom nagyon, ahogy a nyelvünk táncot jár. Azt se tudom, hogy mióta öleljük és csókoljuk egymást egyre szenvedélyesebben, csak azt érzem, ahogy újra felizgulok és teljesen bekeményedek. Akaratlanul is hozzá nyomódik a férfiasságom, amitől picit összerezzen, de most nem akar elmenekülni, ami hihetetlenül boldoggá tesz. Kezem önkéntelenül mozdul, és veszem el őket a tarkójáról, majd először csak a vállára teszem őket. Majdnem felszisszenek, ahogy tenyerem hozzáér a forró bőréhez, teljesen ledöbbenek tőle. Ennyire kíván ő is engem? Muszáj visszább fognom magam, nem hagyhatom, hogy a vágyam irányítson. Nincsenek semmilyen szándékaim ezzel a közös fürdéssel, csak egyszerűen szeretnék vele lenni, és szeretném, ha szép lassan engedné, hogy megérintsem. Hagyja nekem, hogy hadd közelítsek felé óvatosan testileg is. Nehezen ugyan, de megszakítom a csókot, és ráemelem vágytól izzó tekintetem, és nagy meglepetésemre az övéiben is ugyanazt a vágyat látom. És ez már hatalmas előre lépés, érzem, hogy nem lesz semmi baj, bízom saját magamban. Mindjárt elájulok annyira gyenge lettem a vágytól, a csókjától, az érintésétől. Fejem a mellkasára hajtom, és csak úgy kapkodok levegő után, így hallom, hogy mennyire gyorsan ver a szíve és emelkedik a mellkasa fel-le. Összeszorított szemeim mögött, foltok ugrálnak, és egész testem bizsereg. Jézusom, Gyeomie tényleg ki akar nyírni engem. És ez még csak sima csókolózás és ölelkezés volt. Bele se merek gondolni, mi lesz velem, ha meglátom meztelenül, és mi lesz, ha szeretkezni fogunk. Nagy nehezen összeszedem magam, és újra szemeibe fúrom a sajátom. Percekig ismét csak nézzük egymást, majd mire feleszmélek, a kezem édes arcát simogatja, ő pedig készségesen simítja bele a tenyerembe. Szemei lassan csukódnak le és látom rajta, mennyire élvezi. Arcát pír önti el, ajkai picit szétnyílnak, nekem pedig a látványra feszíteni kezd férfiasságom. Úristen, én ezt nem bírom ki! Mit csináljak, folytassam, vagy hagyjam abba az egészet? Nem kérdés, hogy folytatom, és nem lesz semmi baj. Erős vagyok, és el tudom nyomni magamban a vágyaim. Ő érte, bármire képes vagyok.

- Szívem,…akkor segíthetek neked lefürödni? – szólalok meg, mire kipattannak a szemei és arca még jobban felveszi a vörös árnyalatát, ahogy engem néz, de válasz nem érkezik tőle, csak egy apró bólintás. Megkönnyebbülök, hogy mégse gondolta meg magát, de persze addig még bármi történhet. Van egy olyan érzésem, hogy amikor lekerül róla a nadrág, és előttem fog állni egy bokszerben, meg akarja majd gondolni magát. Szeretném én levenni róla a nadrágot, de nem merem magamtól, így megkérdezem, hogy kapok-e rá engedélyt.

- Szerelmem, megengeded, hogy levegyem rólad a nadrágot? – kérdésem váratlanul éri, és csak tátog, de hang nem jön ki a száján.  Szemei megállás nélkül fürkészi az enyémet, és pici hallgatás után mégis megszólal, nagy nehezen.

- I-igen, de cs-csak a nadrágot, ugye? A-a b-bokszert ugye nem akarod levenni? – hangja megremeg, és látom rajta, hogy kezd kétségbeesni a ténytől, hogy teljesen meztelenül fog előttem állni, és ez megfélemlíti.

- Nem, dehogyis, Életem! Ne félj, csak a nadrágodat veszem le. Jó? Nem lesz semmi baj, a bokszer rajtad marad, megígérem – fogom kezeim közé kipirult arcát és kezdem el simogatni megnyugtatásként. – Tudod, hogy soha nem bántanálak, és sose hazudtam még neked – suttogom ajkaira egy lágy puszi után, mire ő bólint egyet. Kezeim elvéve arcáról a nadrágjához vezetem, és megpróbálom kigombolni, de bénázok közben, mert idegességem kezd megnőni, kezemmel együtt testem is remeg. Miután sikerült kigombolnom, óvatosan elkezdem lehúzni róla az anyagot, míg ő vállamba kapaszkodik közben. A látványtól, ami elém tárul, nem kapok levegőt, tüdőm összeszorul, szívem őrülten dobog a mellkasomban, pulzusom az egekben van, arcom pedig céklavörös. Csak bámulom őt tátott szájjal, a fiút előttem, aki a mindenem, az egyetlen, aki számít nekem az egész világon. Kezeit ösztönösen férfiassága elé teszi, hogy eltakarja előlem, mert zavarban van. Szemeit lesüti, nem mer rám nézni, végig a csempét bámulja. Én meg küzdök saját magammal, a vágyaimmal, hogy ne támadjam le egyből, és kezdjem el csókolni őt mindenhol. Kezem ökölbe szorítom, összeszorítom a szemeim is, és veszek egy hatalmas levegőt, majd kifújom. Meg tudom tenni, erős vagyok. Kinyújtom a már elernyedt kezem, és lágyan az arcára simítok vele, mire végre rám emeli gyönyörű szemeit. Istenem, de rohadtul gyönyörű, olyan, mint egy földre szállt angyal azzal a varázslatos mosolyával, tökéletes testével, a félénk és sugárzó személyiségével. Annyira nagyon szerelmes vagyok belé, teljesen elveszi az eszemet, és megőrülök érte.

- Semmi baj, Életem, kérlek, ne legyél szégyellős. Nem kell szégyellned a tested, mert így is túl tökéletes, nagyon szép vagy. De ha szeretnéd, akkor ígérem, hogy nem nézek oda, ha neked kényelmetlen még – amint kiejtem ezt a számon, szemei felcsillannak, és ajkai mosolyra húzódnak, de mégis kicsit feszültnek látszik még.

- D-de ez így nem jó, nem kérhetlek erre. Sajnálom, hogy ilyen vagyok, kérlek, ne haragudj, szerelmem! Én…nem akartam ezt…igyekezni fogok…hogy-hogy… - dadog össze-vissza,  ide-oda kapkodja a tekintetét és zavarban van, de én mégis értem, hogy mit szeretne mondani, hogy mire gondol, és megdobogtatja a szívem a gondolat. De én nem várom el ezt tőle, hisz tudom, hogy min ment keresztül, és én se vagyok az a típus, aki máris rámászik a pasijára a legelső adódó alkalommal. Semmit nem akarok elsietni, nekem nem éri meg.

- Nem, szó se lehet róla. Tudod, hogy semmit se erőltetek rád, amit nem akarsz. Mondtam már, Szívem, hogy minden úgy lesz, ahogy te akarod. Tudom nagyon jól, hogy mennyire nehéz ez neked, és hidd el, hogy soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha valamit akaratodon kívül csinálnál. Túlságosan fontos vagy nekem annál, ugye, tudod? Amíg, úgy nem érzed, hogy bármire is képes vagy, nem lesz semmi. Nekem bármit elmondhatsz, Életem, itt vagyok és mindent megteszek érted - szemeit ellepik a könnyek és mire észbe kapok, már elkezd sírni, és csak annyit hajtogat, hogy „Köszönöm szépen, szerelmem”. Szívem azonnal összeszorul a látványra, nem akarom, hogy sírjon, fájdalmas nézni. Mindig a gyönyörű mosolyát akarom látni, de még így könnyáztatta arccal is a legesleggyönyörűbb férfi számomra az egész világon. Nincsen nála csodálatosabb ember a földön!

- Most mi a baj, Életem? Valami rosszat mondtam, vagy megbántottalak? – kérdezem, mert megijedtem, és váratlanul ért, hogy elkezdett sírni.

- N-nem n-nincs semmi baj, cs-csak nagyon meghatódtam a-attól, amit mondtál. Elmondhatatlanul hálás vagyok neked mindenért, de főleg azért, hogy e-ennyire szeretsz engem, és a hibáim ellenére is akarsz engem.

- Ez csak természetes. Te vagy a mindenem, tudod nagyon jól. Az én kis cukiságom – fogom kezeim közé nedves arcát, melyről letörlöm a könnycseppeket, majd lágy puszit lehelek ajkaira – Egyébként nem baj, ugye, ha leveszem én is a ruháimat? Pillanatok alatt dermed meg a levegő, fagy le, és csak bámul rám, kikerekedett szemekkel, mintha valami eget rengető dolgot mondtam volna.

- Ööö…p-persze…- ennyit sikerül kinyögnie mielőtt teljesen belefullad a zavarába. De nem csak ő van zavarban, hanem én is. Azért mégiscsak ez az első alkalom, hogy látjuk egymást ruha nélkül. Lassan megfogom a felsőm alját, és átemelem a fejemen, majd a padlóra ejtem, közben pedig végig egymás szemébe nézünk. Figyelem, miként változik meg a tekintete, ahogyan elvörösödik az egész arca, miként veszi egyre gyorsabban a levegőt, és ahogyan legelteti a tekintetét a felsőtestemen. Akaratlanul is elmosolyodok rajta, és a szívem gyorsabban dobog tőle, hogy igenis tetszik neki a látvány, túlságosan is. Észreveszi, hogy őt nézem, mire gyorsan elkapja a tekintetét a testemről és a földet bámulja zavarában. Egyem a zúzáját, olyan aranyos. Elkezdem kigombolni a nadrágom is, majd kis bénázás után azt is sikeresen leveszem, és immár rajtam is csak egy bokszer van. Viszont Gyeomieval ellentétben én nem takarom el magam, így láthatja majd, hogy kemény vagyok és felizgultam rá. Percek teltek el, de még mindig nem mert rám nézni, ezért kénytelen vagyok magamra vonni a figyelmét.

- Szívecském, nézz rám, kérlek! – lépek hozzá ismét, és arcára simítom a kezem, mire felemeli a tekintetét, és céklavörös arccal néz a szemeimbe.

- É-én…sajnálom, szerelmem…n-nem tudom, hogyan viselkedjek, annyira zavarban vagyok. K-kicsit félek ettől az egésztől…attól, ha érted mire gondolok. Nem akarok csalódást okozni neked, annyira félek tőle… - suttogja kétségbeesve, hangja remeg, és arcát a kezeibe temeti, mire én azonnal magamhoz ölelem, és a hátát simogatom.

- Istenem, ne haragudj rám, én nem akartam rád erőltetni magam. Bocsáss meg, bocsáss meg, kérlek… - hangom elcsuklik, a bűntudat mar belülről, hogy nem tudom visszafogni magam.  Hogyan csináljam? Miért ennyire nehéz ez? Hirtelen kibontakozik az ölelésből és kérdőn tekint rám.

- Miről beszélsz, szerelmem? Miért kérsz bocsánatot, hisz nem is csináltál semmi rosszat?

- Dehogynem! Most erőszakolom rád magam, és az önző vágyaim. Egy szemét alak vagyok, egy… - de nem tudom befejezni, mert belém folytja a szót az ujjával.

- Hagyd abba, kérlek, egy szavad se igaz. Nem erőlteted rám magad, hiszen beleegyeztem, csak a félelem visszatart…annyira nehéz legyőzni…rettenetesen nehéz. Tudom, hogy nincs mitől félnem, mégis félek. Sajnálom! És hogy tudd, te vagy a legcsodálatosabb barát a világon. Más már rég kihasznált volna nem törődve azzal, hogy mennyire vagyok sérült lelkileg. Én vagyok a legeslegboldogabb fiú a világon, amiért egy ilyen gyönyörű és fantasztikus párom lehet – hajol közel hozzám és ad egy puszit az ajkamra, ami váratlanul ér, de mielőtt elhajolna tőlem, karjaimmal magamhoz húzom, és lágyan elkezdem csókolni. Nem habozik, rögtön visszacsókol, aminek nagyon örülök. Kezdtem kétségbeesni, hogy mindent elrontottam az előbb, és még jobban bezárkózik, és oda az esély, hogy közelebb kerüljünk. Megkönnyebbültem nagyon, csókja hihetetlenül lágy és finom, amitől azonnal felizgulok megint. Egyszerűen nem bírom ki, nem tudom távol tartani magam tőle. Testem akaratomon kívül mozdul, és simulok bele karjaiba még jobban, hogy testünk mindenhol érintkezzen. Érzem, hogy pillanatok kérdése és újra kemény leszek, amit szerelmem rögtön érezni fog, de nem tehetek róla. A csókja, az érintése, a karja, ahogy magához szorít, az illata, mindene olyan izgató, hogy csak ezektől már megőrülök. Minél tovább csókolózunk, annál jobban kívánom. Megérezte a férfiasságom, mert összerezzent, de ugyanúgy csókol tovább, mintha semmi se történt volna. Kezeim elvéve a válláról, indul el, és a mellkasán landol, ahol pici köröket kezdek el rajzolni, mire ő belemosolyog a csókba és halkan felkuncog az édes hangján.

- B-bocsánat…cs-csak nagyon csiklandós vagyok mindenhol… - zihálja a szavakat, és próbálja összeszedni magát a csók okozta kábulatból.

- Ó, komolyan? Ezt nem is tudtam! – nevetem el magam, és számat gonosz mosolyra húzva, hajolok a fülébe, és súgom bele – Nézzük csak, hogy pontosan hol is van az a mindenhol! Mielőtt tiltakozhatna, magammal húzom a zuhany alá, és megnyitom a csapot, amiből azonnal elkezd folyni ránk a víz. Először meg van döbbenve, látom az arcán, de pár perc múlva, rám mosolyog és elneveti magát. Látva a boldog mosolyt az arcán, szívem hevesen kezd el dobogni az izgatottságtól, és a boldogságtól. Sikerült! Istenem, sikerült először mosolyt csalnom az arcára, annyira büszke vagyok magamra. Ezért a mosolyért élek! Visszamosolygok én is rá, majd kimondom azt, ami teljesen szétfeszíti a mellkasom, a szerelmem iránta.

- Nagyon szeretlek, életem!

- Én is nagyon szeretlek, szerelmem – válaszol vissza rögtön, mire újra egymásra mosolygunk.

- Lássuk csak akkor, hol is vagy csiklandós – váltok hirtelen témát, és mindkét kezemmel elkezdem csikarni, először a derekánál, majd feljebb vándorlok és a hóna aljánál folytatom, mire hangos nevetésben tör ki és csak kapálózik a karjaimban.

- Neh-nehh csihnáldd mháár – annyira nevet, hogy nem tudja rendesen kimondani, de olyan vicces, ahogy vergődik, és amúgy is olyan ritkán hallom nevetni. Úgy örülök neki, hogy végre együtt nevetünk.

- Rendben, abbahagyom, de annyira édes vagy, ahogy nevetsz, aranyos a nevetésed. Beleszerettem teljesen, első hallásra. Innentől most már szeretném sűrűbben hallani, ezért igyekezni fogok, hogy sokszor megnevettesselek.

- Köszönöm szépen, ez nagyon jól esett. Én is örülök, hogy együtt nevettünk végre.

Ezután egy kis csend áll be közénk, és csak nézzük egymást, majd percek múlva egyszerre nyúlunk a tusfürdőért, mire zavarba jövünk mind a ketten.

- Megengeded, hogy megmossam a hátad meg a hajad? – szegezem a kérdést szerelmemnek összeszedve minden bátorságom. Miután engedélyt kaptam a samponért nyúlok és öntök a tenyerembe belőle majd lassan, és óvatosan elkezdem belemasszírozni a fejbőrébe. Olyan jó érzés, hogy én mosom a haját. Imádom, mert olyan bársonyos és puha, szeretek beletúrni. Mosás közben lepillantok az arcára, szemei csukva vannak, viszont ajkai apró mosolyra húzódnak, amiből arra következtetek, hogy élvezi. Miután végzek, szép óvatosan lemosom a sampont a hajáról, nehogy víz menjen a szemébe. Meg se kell kérnem rá automatikusan nyúl ő is a samponért, és tesz a kezére, majd elkezdi beledörzsölni a hajamba. Annyira lassan és lágyan masszírozza a fejbőröm, hogy rám tör az álmosság, pluszba még a meleg víz is álmosító hatással van rám. Kinyitom az eddig csukva tartott szemeim, és szemem sarkából fellesek szerelmemre. Frufruja nedvesen tapad a homlokára és lóg bele picit a szemébe, melynek a végéről csepeg a víz az arcára. Szemei csillognak, arca ki van pirulva, ajkai pirosas árnyalatúak és teltek. Annyira gyönyörű, istenem…hihetetlenül gyönyörű. Egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem, félek, hogy megvakít a szépségével. Észreveszi, hogy őt bámulom, mire rám mosolyog, én pedig érzem, hogy sürgősen hívni kell a mentőket, mert a szívem meg fog állni.

- Miért vagy ennyire gyönyörű? Istenem, ez így nem jó, teljesen elveszed az eszem. Totál megrészegít a szépséged – keze megáll a mozdulatban, és kikerekedett tekintettel mered rám.

- Hogy én gyönyörű vagyok? Uhh…ez nekem új, és nem hinném, hogy az vagyok. Sőt egyenesen csúnya vagyok, főleg hozzád képest. Te vagy nagyon gyönyörű, szerelmem – a végét már szinte suttogja, majd elkapja a tekintetét az arcomról és újra a hajamra koncentrál. Magamban csak mosolygok rajta, de azért idegesít, hogy még mindig nem hisz nekem. De nem adom fel, el fogom vele hitetni, abban biztos lehet. Miután ő is végzett a hajam megmosásával, jöhet a nehezebb feladat, amitől félek is kicsit. Elsősorban az ő reakciójától, de legfőbbként a sajátomtól. Nagyon szeretném, ha jól végződne az első közös fürdésünk, még ha mégse teljesen igazi fürdés.

- Most akkor megmossuk egymást, ugye? – kérdezi hirtelen, mire magamhoz térek a gondolataimból és bólintok.

- Igen, de ha nem szeretnéd, akkor megállhatunk itt is.

- Nem, dehogyis, folytassuk tovább – mosolyog rám, amitől elszáll minden aggodalmam. – Kezded megint te?

- Persze!

Valahogy mégis visszakúszik belém az idegesség, miközben a tusfürdőért nyúlok, majd remegő kezem szerelmem felé vezetem, és elkezdem megmosni a felsőtestét. Igyekszek nagyon koncentrálni a feladatra, és nem nagyon nézni szerelmem arcát. Tudom, amint rápillantok, végem lesz. Figyelek a hirtelen mozdulatokra is, és próbálok finom és gyengéd lenni. Először mindkét karját mosom meg, majd a kezem a mellkasán pihen meg, és mielőtt meggondolhatnám is a mozdulatot, kezem magától simít végig a mellbimbóján, mitől egy kis sóhaj hagyja el az ajkát. Úgy megijedek, hogy rögtön elkapom a kezem és csak bámulunk egymásra mind a ketten.

- Jaj, sajnálom magától jött a mozdulat…olyan aranyos a mellbimbód…vagyis…istenem, ez lehet, hogy hülyén hangzott – nevettem el magam, és várom, hogy egyet értsen velem Yugyeom is, de nagy meglepetésemre nem így tesz.

- Most megkönnyebbültem, hogy te is így vagy vele…én is meg akarom érinteni a tied már régóta, mert aranyosnak tartom, és szeretem – belepirul a mondat végébe, mire én csak tátott szájjal bámulok rá, mint aki nem tudja elhinni, hogy tényleg jól hallotta az előbb elhangzottakat. De miután nem folytatja csak lesve pillant rám még mindig vörös arccal, rá kell jönnöm, hogy tényleg azt mondta, és nem csak képzeltem. A gondolatra az én arcom is pír önti el, és boldog mosollyal ugrok a nyakába, mire ő is rám mosolyog.

- Annyira örülök ennek, elmondani nem tudom, hogy mennyire. Akkor legalább ez közös bennünk. Odavagyunk egymás mellbimbójáért – erre a kijelentésemre mind a ketten hangosan felnevetünk. Kibontakozok az öleléséből és folytatom tovább, amit elkezdtem, miután egy újabb adag tusfürdőt nyomok a kezembe. Teljesen belemerülök, és már nem tudom, hogy mióta simogatom a mellkasát és masszírozom bele a tusfürdőt, csak arra eszmélek, hogy már az arcát bámulom, és alig van köztünk pár centi távolság. Mégis mikor jöttem ennyire közel hozzá? És mióta bámulom az arcát? Hisz pont ezt akartam elkerülni…

Jézusom, az a tekintet, esküszöm, hogy az vágy, ami benne csillog. Arca teljesen vörös, ajkai picit szét vannak nyílva, és tekintetével az ajkam bűvöli. Látom rajta, hogy élvezi, még ha próbálja is leplezni. Kezem hirtelen lejjebb csúszik és alhasára simít rá, mire ismét egy pici hang csúszik ki a száján, ami elég ahhoz, hogy elveszítsem az irányítást magam felett, és úgy essek neki az ajkainak, hogy még saját magamat is meglepem vele. Nem bírtam tovább, annyira szexi volt az előbb az a hang, és az arca, hogy megkívántam, nagyon vágyok rá. Próbálom visszafogni magam, de ahogy ajkaink összeér, mintha áramütés érne, önti el a vágy a testem, és teljesen a hatalmába kerít. Égeti az egész testem. Szenvedélyesen csókolom, miközben nyelvemmel bejárom szája belsejét. Kezeivel a mellkasom kezdi el simogatni, majd lágyan érinti a mellbimbóm, ami egyébként nekem nagyon érzékeny, így azonnal keményedni kezdek tőle. Kezem elveszem a testéről, és a fenekére simítom, és úgy húzom magamhoz közelebb. De ami ezután történik, arra nem voltam felkészülve, de szerintem egyikőnk se. Mind a ketten kemények vagyunk, és a mozdulattól összedörzsölődik a férfiasságunk, mire mintha villám csapna belém, önti el a testem a vágy és érzem, hogy ha valaki nem állít le, olyat teszek, amit később bánnék. De szerencsére szerelmem, megállít azzal, hogy lefagy, és nem csókol vissza, amitől magamhoz térek, és elengedem. Pár percig csak bámuljuk egymást, és próbáljuk csillapítani a szapora légzésünk. Mind a ketten zihálunk és zavarban vagyunk.

- Bo-bocsánat szerelmem, nem volt direkt, csak annyira szexi vagy és engem meg elöntött a vágy…de annak nagyon örülök, hogy te is kívánsz engem – amint ezt kiejtem a számon Gyeomie hirtelen leguggol, és a kezébe temeti az arcát, amitől megijedek.

- Mi a baj, Életem? Rosszul vagy? – faggatom és az idegességem egyre csak nő, de amint félve rám emeli céklavörös arcát, tudom, hogy semmi baj, csak nagyon zavarban van.

- É-én…basszus, nagyon jól esett, hogy simogattál, és a-azt hiszem, hogy kívánlak, bizsereg az egész testem…ahh, annyira zavarban vagyok – emeli az arcához újra a kezét, hogy elrejtse előlem. Istenem, de rohadtul aranyos, mindjárt megzabálom.

- Semmi baj, szívem. Tudod, ezt múltkor is beszéltük, hogy ez normális reakció. Nincs vele semmi baj, és nem kell szégyellni – lépek hozzá újra és elveszem a kezét az arca elől, ami még mindig piros. Majd magamhoz húzom, és megölelem, de ismét mind a ketten lefagyunk, amint újra összeér a férfiasságunk.

- Úgy tűnik, még mind a ketten állunk. Szerintem jobb, ha itt abbahagyjuk, rendben? – kérdezem, mire ő beleegyezően bólint egyet, így befejezzük a közös fürdést, és külön folytatjuk.

Ülök az ágyon és várom, hogy életem végezzen a fürdéssel, közben pedig végig az előbb történteken jár az agyam. Úgy érzem, hogy sikeresen túl vagyunk a nehezén, és az első akadályt leküzdöttük. Tudom, hogy még zavarban lesz máskor is, de már nem fog félni attól, ha a férfiasságunk egymáshoz ér. Kezdi megszokni, amikor neki is kemény lesz, és nem akar már elmenekülni előle. Nagyon örülök neki. Az viszont meglepett, hogy én is tudok ennyire zavarban lenni előtte, pedig én tényleg nem vagyok szégyellős. Gondolataimból az ajtó nyikorgása rángat ki, amin szerelmem lép be egy szál törölközőben, felső teste csupasz és még látszanak rakta a vízcseppek. Haja is nedves, és frufruja szexin tapad a homlokára. Csodálatos látványt nyújt, csak bámulok rá, és még levegőt is elfelejtek venni közben. Elpirul, ahogy észreveszi, hogy beállt nálam az áramszünet, majd boldog mosollyal az arcán sétál felém, és ad egy puszit a számra. Jézusom, ez direkt volt tudom, az a célja, hogy kinyírjon végleg.

- Mehetsz, szerelmem, fürödni – vigyorog rám gonoszan, én meg csak pislogok, hogy most mi van. Majd összeszedem magam és a fürdőbe vonulok és gyorsan befejezem a zuhanyzást. Mire végzek, és visszamegyek a szobába, Gyeomie már az ágyban fekszik és engem vár. Szemei már le-lecsukódnak, és látom rajta, hogy nagyon álmos, így gyorsan felöltözök és bebújok mellé az ágyba, mire rám emeli bágyadt tekintetét. Istenem, de édes, annyira nagyon szeretem. Puszit nyomok a homlokára, az orrára, és végül a szájára, mire csak elmosolyodik, de látom, hogy már félig alszik, amin én is elmosolyodok. Átkarolom a vállát, ő pedig automatikusan fészkeli be magát az ölelésembe, és hajtja a fejét a mellkasomra. Kezét a hasamra teszi, én pedig a másik kezemmel megfogom az övét és összekulcsolom az ujjainkat. Utoljára még belepuszilok a hajába, majd engem is elnyom az álom.

Yugyeom pov: 

Napok teltek el a Woojines incidens óta, de még mindig olyan mintha tegnap történt volna az egész. Álmomban még kísért az egész, és kétszer is előfordult, hogy sikítva ébredtem fel a rémálomból, amelyben az a szemét ismét meg akart erőszakolni. Ilyenkor szerelmem mindig szorosan magához szorít és simogatja a hátam, miközben nyugtató szavakat suttog a fülembe, amitől azonnal biztonságban érzem magam, és újra elnyom az álom. Egymást karolva alszunk el minden egyes alkalommal. Ami Woojint illeti, szerencsére tényleg leszállt rólam végérvényesen. Jackson rendesen helyben hagyta akkor, amiből gondolom tanult, és elment a kedve, attól, hogy tovább zaklasson engem. Ugyanúgy jár suliba, de még csak rám se néz, aminek nagyon örülök. Olyanok lettünk, mint két idegen, mint mielőtt egy osztályba kerültünk volna. Már csak Jinhoo maradt, aki azóta is kitartóan beszólogat, főleg ha nincs a közelben Jackson vagy Jaebum.  Úgy tűnik ő makacsabb, mint Woojin, és nem tanul az előző esetekből. De engem nem érdekel, addig, míg szerelmem nem bántja azt csinál, amit akar. Már megszoktam, hogy engem bánt, szóval már kezdem elengedni a fülem mellett a beszólásait.

Újra és újra megjelenik előttem a közös fürdésünk szerelmemmel, és minden egyes alkalommal a fülemig elpirulok tőle. Bátran ki merem jelenteni, hogy sikerült legyőznöm az első félelmem. Már nem félek attól, ha felizgulok rá, kezdem megszokni, hogy ez teljesen normális. A pillanat, amikor mind a ketten kemények voltunk, és egymáshoz ért a férfiasságunk döbbentet rá erre. Hihetetlen volt azaz érzés, ami akkor elöntötte az egész testem, még most is őrülten kezd el verni a szívem, ha csak eszembe jut. Igenis, be kell vallanom most már saját magamnak is, hogy kívántam őt. De ez még kevés ahhoz, hogy tegyek is valamit. A félelem teljesen visszatart, abban, hogy esetleg kezdeményezzek. Lehet, hogy lesz olyan pillanat, hogy én csókolom meg őt, vagy kezdem el simogatni, de ez lesz a ritka. A kezdeményezést meghagyom szerelmemnek, én ahhoz túlságosan félénk, és szégyellős vagyok. Érzem, hogy semmi baj nem lesz, és együtt életemmel leküzdünk majd minden akadályt. Kezdem elhinni, hogy szeret engem és csakis én kellek neki, és senki más. Ő az enyém, én pedig az övé vagyok örökre.

Épp a mosdóból lépek ki és sétálok vissza a terembe, amikor olyan tárul a szemem elé, ami azonnal kirángatja alólam a biztos talajt, és eléri, hogy olyan erős pánikroham törjön rám, ami már régen volt. Érzem, hogy azonnal elhagy minden erőm, és meg kell kapaszkodnom az ajtófélfába, ha nem akarok összeesni. Azt se tudom hirtelen, hogy ez most tényleg a valóság-e, vagy csak hallucinálok. Életem szerelme egy ismeretlen lánnyal beszélget, aki mint a pióca, úgy tapad rá, és issza minden szavát. Az a tekintet, amivel felfalja Bamiet, teljesen megrémiszt, és tudom belőle egyből, hogy teljesen belé van zúgva. Istenem, ne, én ezt nem akarom. Egész testem elönti a félelem, hogy ez a lány el akarja venni tőlem az életem értelmét, az egyetlen szerelmem. Bamie, mintha megérezné, hogy őt bűvölöm a tekintetemmel, felém fordul és arcán boldog mosollyal indul el felém, de a lány elkapja a karját, mire nekem a szívem kihagy egy ütemet, és az összes vér elhagyja az arcom, elkezdek szédülni, és érzem, elhomályosul előttem minden. Még egy utolsó pillanatig látom életem arcát, majd minden teljesen sötét lesz, én pedig a földre zuhanok…

Ments meg! - 18. fejezet

Bambampov:

Ölelkezésünk a telefon hangja zavarja meg, mire mind a ketten összerezzenünk. Érzem, hogy mennyire nem akarja felvenni a telefont, de mégis érte nyúl, viszont, amint meglátja, ki hívja, elönti arcát a félelem. Felveszi, beleszól, majd hallgatja a vonal másik oldalán lévő hangját. Látom, miként kezd el rosszul lenni, remegni, keze ökölbe szorul, és érzem a félelme és a rosszulléte rám ragad. Csak figyelem idegesen és tördelem a kezeim. Ki lehet az? Mit akar? Istenem, mikor teszi már le a telefont, úgy érzem, felrobbanok az idegességtől, ha azonnal nem tudom meg kivel beszél. Hirtelen leejti a kezeit maga mellé és a földre borul, mire én azonnal követem őt, aggódva kezdem el faggatni, ki kereste, de amint a kezeim közé veszem szép arcát és látom, hogy a szemei könnyes, jó szorosan magamhoz ölelem, és elkezdem a hátát simogatni. Nem maradunk így sokáig, mert pár perc elteltével elenged, mély levegőt véve a szemembe néz, miközben kezeibe veszi a kezeim, majd megszólal.

- Őszinte leszek hozzád, szerelmem, és kérlek, bocsáss meg, hogy nem mondtam el hamarabb, de nagyon megijedtem. Szóval a múltkor, amikor kértelek, hogy gyere értem, mert egyedül voltam egy kihalt utcán, aznap Woojin megfenyegetett. Veled fenyegetett meg, hogy ha nem leszek a szolgája, akkor téged fog bántani helyettem, ugyanis rájött, hogy együtt vagyunk, és te vagy a párom. Amint kiejtette a neved a száján, végigfutott rajtam a félelem, halálra rémültem, attól, hogy az a köcsög hozzád ér vagy bánt téged. Amíg én élek, soha senki nem bánthat, ezt megígérem most neked! Mindenkitől meg foglak védeni, szerelmem, ne félj! - miközben beszél, arcom úgy árnyékolja be egyre jobban a félelem, és mire befejezi, a szemeim könnybe lábadnak, magamhoz rántva a karjaimba zárom jó erősen.

-  Ne, kérlek, ne csináld ezt, szívem! Nem eshet bajod neked se – hangom picit remeg, és úgy szorítom, mintha attól félnék, hirtelen eltűnik a karjaimból.

- De muszáj, szerelmem, mert nem tudok nélküled élni, és ha neked valami bajod lesz, én abba belehalok! – remeg meg most már az ő hangja is. Kétségbeesetten szorítom magamhoz, miközben kavarognak a fejemben a gondolatok. Ne, mégis miről beszél? Ne beszéljen nekem itt a halálról, meg hogy megvéd mindentől. Jézusom, mikre gondol, megáll az eszem tőle. Már a gondolat kikészít, hogy ő miattam haljon meg, nem bírnám ki. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy az Életem értelme miattam halt meg. Óvatosan kibontakozik a karjaimból, és kezei közé veszi az arcom, amin épp két könnycsepp folyik le. Lecsókolja őket, lágy puszit nyom az ajkaimra, és újra a szemeimbe néz.

- Ne félj, az életem árán is megvédelek mindenkitől! – próbál mosolyogni, de látom, mennyire fájdalmasan néz rám, és tudom, hogy csak azért csinálja, hogy vigasztaljon.

- Félreérted, Gyeomie. Én nem azért félek, mert velem fog történi valami, hanem mert téged féltelek. Én se bírnám ki, ha elveszítenélek. Meg akarlak én is védeni téged mindenkitől. Érted? – hangom hirtelen elcsuklik, és elkezdek sírni, amitől megijed. Ez az első alkalom, hogy így lát sírni. Nem akartam gyenge lenni előtte, megmutatni neki, hogy nem vagyok erős. Pedig igenis, ez már kicsit sok nekem, nálam is van határ, és ez a mostani alkalom miatt végleg elszakadt a cérna. Miért csinálja ezt velem? Miért ennyire tökéletes? Miért ennyire kibaszottul értékes és csodálatos ez a fiú? Meghalna értem, eldobná az életét, csakhogy engem megvédjen! És egy ilyen embert elhagytak és bántottak a szülei, és bántanak most is az osztálytársai. Hol van az igazság? Miért kell azoknak szenvedniük, akik nem érdemlik meg? Nem is érdemlem meg őt, úgy érzem, nem vagyok méltó a végtelen és hatalmas szerelmére. Nem teszek érte sose semmit, folyton csak ígérgetem neki, hogy minden rendben lesz, megvédem és szeretni fogom, de igaziból mégse tudok mást tenni csak szeretni, csak ennyire vagyok képes, és emiatt haragszom magamra nagyon. De ez a szerelem önmagában nem elég, ennél sokkal többet kell érte tennem, és ezerszer jobban szeretni, mint most. A világ összes szeretetét oda kell adnom neki, és talán még az se elég, annyira csodálatos Gyeomie. Mindegy, hogy mibe kerül, de mindent megteszek azért, hogy örökre boldog legyen. De vajon képes leszek egyáltalán boldoggá tenni? Elég leszek én neki? Elég leszek egyedül, hogy megmentsem? Sírok keservesen, vállam rázkódik, és már szinte fuldoklok a könnyemtől, alig kapok levegőt.

- Ne sírj, kérlek, szerelmem, mert megszakad a szívem. Kérlek, ne sírj, istenem, bocsáss meg, hogy megsirattalak. Annyira sajnálom – könyörög, és látom, hogy ő is, mindjárt elsírja magát, alig tudja visszatartani.

- Akkor ígérd meg, hogy nem fogod kockáztatni az életed értem! Ígérd meg, kérlek. Ha te meghalsz, akkor én is meg fogok! – suttogom, miközben a homlokom az övének döntöm. – Te vagy a mindenem, nem veszíthetlek el! - szívem csak úgy dübörög a mellkasomban, annyira kétségbeestem, hogy elveszítem őt hirtelen és itt maradok egyedül nélküle.

- Megígérem, csak ne sírj és nyugodj meg! Úgy tűnik, hogy egyikőnk se tud élni a másik nélkül, annyira boldog vagyok ettől. Ha eddig nem lennék őrülten szerelmes beléd, akkor az ebben a pillanatban történne meg – álla alá nyúlok és felemelem, hogy találkozzon a tekintetünk, majd eltüntetem azt a pici távolságot is, ami köztünk van, ahogy lassan az ajkaihoz érintem az enyémet, és egy hosszú és szenvedélyes csókba hívom, amire készségesen válaszol. Annyira szeretem benne, hogy kis félénk és szégyellős, mert rohadtul édesé és kívánatossá teszi, és csak azt érzem, hogy örökre csókolni akarom, ölelni és soha sem elengedni. Mindig én kezdeményezek, és csókolom meg, ő csak a számra tapasztja az övét, de én vagyok az, aki elkezdi a csókot, és ez annyira aranyos. A nyelvemet is én szoktam először a szájába dugni, mert azt se meri, persze nincs vele baj, én így szeretem. Félénken és óvatosan követi a nyelve az enyém, mintha félne, hogy valami történi fog, hogy esetleg megsérülök. Emiatt olyan mintha én erőszakos lennék, mert néha már tényleg alig tudom visszafogni magam, totál kinyír, esküszöm. Pont, ahogy most se, annyira erősen szorítom, hogy már nem kap levegőt szerintem, de nem ellenkezik. Azt se tudom, hogyan csókoljam még jobban, hogyan öleljem még szorosabban, kevésnek tűnik még ez is, még többet akarok. Nem akarom elengedni, félek, hogy elveszítem, hogy egyszer csak eltűnik, és magával viszi a szívem, engem pedig itt hagy a helyén tátongó mély és vérző sebbel. Nem bírnám ki, belebetegednék teljesen a hiányába és a fájdalomba, felőrölne egészében. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, már kezdek félni, hogy egyszer megáll és csókolózás közben, ér a szívinfarktus, Gyeomie érzéki és lágy csókjától, mert az őrületbe kerget vele. Kezei végig a derekamon pihen, miközben én, ahogy szorítom, azt se tudom hogyan és hol érintsem, hogy túlzás se legyen. Istenem, annyira puhák és finomak az ajkai, elolvadok tőlük, ha nem tartana szerintem már szétfolytam volna a padlón. Kezei minden egyes érintése után égeti a bőröm, és elönt az a kellemes bizsergés miközben egész testemben remegek. Jézusom, hogyan fogom én tudni, visszafogni magam később? Hogyan fogok tudni ellenállni a bájának, aranyosságának, a szexi testének, és az érzéki csókjának?  Nem tudom, de muszáj leszek, mert soha nem tudnék fájdalmat okozni neki, helyette inkább saját magamnak fogok. Ki fogom bírni, és ha kell, várok örökké rá. Abbahagyja a csókot, és ki akar bújni a karjaimból, aminek nem örülök. Ne…nem akarom, hogy vége legyen a csóknak még…

- Indulok, Bamie, hogy ne késsek el. Maradj itt, és… - folytatná, de nem tudja, mert a szavába vágok, és erősen szorítom magamhoz a kezét.

- Nem, ezt nem kérheted tőlem, megyek veled én is. Belehalok az aggodalomba itthon egyedül. Megyek és megvédelek, kérlek, ne hagyj itt – kérlelem, és ha kell, könyörgök is neki, csak tényleg ne hagyjon itt. Akármennyire gáz is, most nagyon félek, és rossz érzésem van. Vele akarok lenni, nem akarom, hogy egyedül találkozzon azzal a fiúval.

- Rendben, amúgy is aggódnék érted, hogy esetleg ideküld valakit, az a szemét – sóhajt egy nagyot, mire én rámosolygok, majd a szobába szaladva magamra kapom a pólóm és egy felsőt, a telefont pedig zsebre dugom.

Egész úton ideges vagyok és szorongok, a rossz érzésem csak egyre jobban nő, kezdek nagyon félni, hogy valami rossz fog történi ma. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ezeket a megérzéseket, és nem is szoktam, ezért mikor szívem nem figyel sms-t írok Jacksonéknak, melyben leírom hova megyünk, és kérem, hogy jöjjenek értünk, ha nem jelentkezek egy óra múlva. Amint meglátom az elhagyott épületet, a félelem még jobban elfog, és hálát adok magamnak, hogy hallgattam a megérzésemre, és elküldtem az sms-eket. Egy árva lélek sincs ezen a helyen, csak ez az üres épület. A semmi közepén vagyunk, és belépni készülünk a Pokolba. Ránézek Gyeomiera, és látom, hogy ő is fél, és ugyanúgy remeg egész testében, mint én, mégis bátorítólag megszorítom a kezét, mire rám pillant, és a kilincsért nyúl. Belépve a terembe, a gyenge fény ellenére mégis kivehető homályosan az előttünk álló alakok, és egy matrac a földön. Mi a fene van itt? Istenem, itt valami rossz fog történi, csak ez kavarog a fejemben. Legszívesebben elrohannék Gyeomieval együtt és magam mögött hagynám ezt a rohadt helyet, de a félelemtől teljesen lebénultam, és meg se tudok mozdulni. Lopva az életemre pillantok, és látom, hogy ő is teljesen lefagyott a félelemtől, és csak áll az arcára kiült döbbenettel. Hirtelen erős fény világítja be az egész termet, ezzel elénk tárva teljes valójában a hat személyt. Mi a franc folyik itt? De hisz ezek nagyon nagyok és izmosak. Csak bámulom őket tátott szájjal, és imádkozok magamban, hogy ez csak egy hülye álom legyen. De nem tűnnek el, ugyanúgy ott állnak és vészjóslóan tekintenek ránk.  Elmélkedésem Yugyeom zavarja meg, ahogy hirtelen maga mögé ránt, hogy eltakarjon előlük, de már úgyis késő. Láttak engem, szóval tuti, ez a vég számunkra. Csak abban reménykedek, hogy Jacksonék időben ideérnek, mielőtt tragédia történne. Csak addig kellene, valahogy kihúznunk.

- Ohh, drágám, hoztál nézőt is a mai bulihoz? – hangzik fel hirtelen egy mély hang és valahogy rögtön, tudom, hogy ez azé a szemété.  – Így még izgalmasabb lesz, alig várom, hogy halljam majd, ahogy könyörög, hogy hagyjam abba – szólal meg, de már közelebbről hangzik, majd mire észhez térnék, a semmiből elém lép, és kiszakítja a kezem a Gyeomieéból. Hirtelen történik az egész, és mire feleszmélek, a szerelmem már a matracon fekszik, és hárman fogják le. Forgatja a fejét jobbra, majd balra ahol végre megpillant engem, ahogy próbálom kiszabadítani magam a két fogva tartómtól. Találkozik a tekintetünk egy pillanatra, és ugyanazt a félelmet látom a szemeiben, ami az enyémben tükröződik. Meg se tudok mozdulni, a két férfi erősen szorítja a karom, szinte már belefehérednek a végtagjaim, mégse foglalkozok vele, minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak innen. Szívem is kétségbeesetten próbálna szabadulni, de őt is vasmarokként préselik bele a matracba a karok. Rettenetesen meg van rémülve, tudom, látom rajta, ahogy remeg, és ide-oda kapkodja a tekintetét. Woojin jelenik meg hirtelen a semmiből, arcán önelégült vigyorral néz végig a szerelmemen, majd megszólal azzal a kibaszottul irritáló hangjával, mitől legszívesebben hányni tudnék.

- Kezdődjék akkor a buli! – vihog fel, majd elindul a matracon fekvő rémült Gyeomie felé, végül elérve azt leguggol, és rá ül a csípőjére. Ebben a pillanatban igazolódik be a félelmem, miszerint ez a rohadék tényleg meleg, vagy ha nem, akkor csak kínzásból képes eddig elmenni, hogy egy ártatlan fiút bemocskol. Azt se érdemli meg, hogy valaki leköpje, undorító az ilyen ember. Nem hiszem el, hogy komolyan a szemem láttára, képes lenne ezt tenni. Istenem, nem, én ezt nem akarom elhinni. Ez csak egy álom, és én mindjárt fel fogok ébredni belőle, és minden olyan lesz, mint eddig. Én erre totál nem vagyok felkészülve. Miért történik ez velünk? De legfőbbként Yugyeommal. Miért kell neki folyton szenvednie? Mikor lesz vége ennek az egész szarságnak? Kérdések, melyek itt ordítanak a fejemben, mintha valaki választ adna rájuk, de csak álmodozok, mert ezekre válasz sose fog érkezni. Tágra nyílt könnyes szemmel figyelem, ahogy az a rohadék végigjártatja a szemét a szerelmemen, aki már szinte belefúrta magát a matracba, annyira meg van rémülve és menekülne tőle.

- Végre az enyém leszel, drágám - hirtelen előrehajol és próbálná megcsókolni, mire nekem felmondják a lábaim a szolgálatot, és térdre esek. Épp időben rántja el a fejét, mielőtt az ajkait érintené, ahogy balra fordul, találkozik a tekintetünk. Jézusom, amíg élek, soha nem fogom tudni elfelejteni a szerelmem tekintetét. Az a kétségbeesés, az a félelem, tehetetlenség, ami visszatükröződik az íriszéből, darabokra töri a szívem teljesen. Szívem a torkomba ugrik, és őrült tempóban ver, alig kapok levegőt, olyan, mintha gyomorszájon vágtak volna, fuldoklok. Csak térdelek és bámulom, ami történik, mert tenni nem tudok ellene, és ettől szétvet az ideg, fel tudnék robbanni. De annál nagyobb az önutálatom magam felé, mert azt ígértem, hogy meg fogom védeni mindenkitől, és nem engedem, hogy bántsák, erre épp a szüzességét próbálja egy szemét elvenni, nekem meg végig kell néznem. Hánynom kell saját magamtól is, és ettől az egész helyzettől. A tehetetlenség szétárad az egész testemben, és keveredik a haraggal, mely már átvette az irányítást a testem felett. Nem akarom ezt. Érzem, hogy mindjárt elbőgöm magam, már alig tudom visszatartani, ki fog törni belőlem, mint egy vulkán.

- Fogjátok le a fejét, hogy ne tudja elfordítani – kiabál az egyikre Woojin, mire az feláll, és Yugyeom felé hajol, majd két kezével megfogja a fejét és ezzel végleg elszakad egymástól a tekintettünk. Már nem tudok a szemeibe nézni, és próbálni megnyugtatni egyetlen pillantással vagy apró mosollyal, hogy tartson ki, mert nemsoká vége lesz ennek a pokolnak, és minden rendben lesz. Már képtelen vagyok állni a tekintetét, és ez kikészít, kezdem elveszíteni a fejem, és érzem, rajtam is eluralkodik egyetlen pillanatra a pánik, hogy mégis mi a francot csináljak. Hogyan akadályozzam meg a tragédiát, mielőtt Jacksonék ideérnek?  Mintha a darabokban heverő szívemen épp áthaladna egy traktor, ér kegyelemdöfésként, amikor az a szemét lecsap a szerelmem ajkaira és erőszakosan csókolja, mintha egy élettelen bábu lenne. Ennyi elég nekem ahhoz, hogy végleg eltörjön a mécses, kitör belőlem a zokogás, de kegyetlenül hangosan. Csak zokogok és kiabálok, mint egy őrült, hogy hagyja abba. Egyfolytában csak kiabálok, és már szó szerint könyörgök, de nem történik semmi, süket füleket talál a hangom. Folytatja tovább, mintha ez olyan természetes lenne, és azok az idióták meg nézik, miközben fogva tartanak minket. Woojin rettenetesen durva, erőszakosan csókolja és simogatja, szinte már marja a testét a felsője alatt, a nyakát harapdálja, majd egy hirtelen mozdulattal, szétszakítja a felsőt és lerángatja a megszeppent szerelmemről. Bennem megáll az ütő, agyam kikapcsol és lefagy, teljesen lebénultam, mert kezdenek az események felgyorsulni és eldurvulni. Yugyeom immár meztelen felsőtesttel fekszik, és rezzenéstelen arccal tűri, hogy azt tegyen vele, amit akar, hisz mozdulni se tud, őt hárman fogják le. Teljesen ki van szolgáltatva annak a szemétnek. Úgy bánik vele, mintha egy baba lenne, durván és kegyetlenül harapdálja, és markolja a testét. Istenem, ez rettenetes, én ezt nem bírom nézni, az én egyetlen ártatlan és értékes szerelmemet épp most fogják megerőszakolni a szemem láttára. Hisz ő fél az érintéstől, a férfiaktól, a testiségtől, és most emiatt a pszichopata miatt ezen kell keresztülmennie. Olyan nehezen tudok én is közeledni felé, annyira odafigyelek minden apró érintésre, mozdulatra, mert tudom, hogy mennyire fél, és én tiszteletben tartom ezt, mert ő nekem sokkal többet ér mindennél. Minden úgy lesz, ahogy ő akarja, bármit megteszek érte. Tudom, hogy mennyire fontos neki a szüzessége, az első csók az első érintések, és tudom, hogy minden elsőt nekem akar adni, de ez most szertefoszlik, majd tovatűnik. A tudat megöl, hogy hagyom, hogy a szerelmemet megfosszák a legbecsesebb kincsétől, amit nekem szánt, és én mégse tudom megvédeni, így újra kitör belőlem a zokogás, és kezdem, előröl a könyörgést.

- Kérlek, hagyd abba, ne bántsd őt, ő nem ezt érdemli! Könyörgöm, ne bántsd! Istenem, én ezt nem bírom, könyörgök! – zokogok hangosan, és már képtelen vagyok nézni, mert megszakad a szívem tőle, de nem tudok mozdulni. Bárcsak erősebb lennék, és le tudnám győzni ezeket a szemeteket, majd a karjaimba venném a szerelmem, és meg se állnék a lakásig. Miért vagyok ennyire gyenge és tehetetlen?

- Semmi baj, szerelmem, én már elfogadtam, szóval ne sírj, kérlek! – szólal meg a semmiből hirtelen az én életem, de mintha nem is ő lenne, a hangja be van rekedve, mint aki hónapokig nem beszélt. Hallom a hangjából, hogy ő már tényleg beletörődött, és feladta, ami nagyon megrémiszt. Ne csinálja ezt, nem teheti, nem lehet ez a vég. Miket beszél itt össze-vissza.

- Ne mond ezt, szívem! Nem adhatod fel, kérlek, ne ad fel! Addig kiabálok, amíg abba nem hagyják!

- Kussoljatok már el – hangzik fel Woojin hangja, majd egy hatalmas pofont ad Yugyeomnak. – Ki mondta, hogy beszélhetsz? Még egy szó és betömöm a szád! – hajol a füléhez és suttogja bele, megnyalja az arcát, majd hirtelen feláll és elkezdi levenni a nadrágját. Végig nézem, ahogy leveszi a nadrágot, majd a bokszert, és teljesen meztelenül visszaguggol és egy erőteljes mozdulattal rászorít az ágyékára, amitől szerelmem fájdalmasan felkiált, én meg átkozom azt a köcsögöt, és saját magam, hogy még mindig nem tudtam tenni semmit. Megállás nélkül folytatom a kiabálást, és próbálom kiszabadítani magam, miközben hullnak a könnyeim. Ő pedig folytatja, és most Yugyeom nadrágját kezdi el kigombolni, majd lerángatja róla, így már tényleg az a vékony kis anyag védi a nemesebbik részét. Istenem, imádkozok, hogy Jacksonék pont most jelenjenek meg, és mentsenek meg minket, mielőtt végleg késő lenne.

- Ne…ne érj hozzám. Nem akarom, kérlek, hagyd abba! Én csakis Bambamnek adom oda magam – kiáltja kétségbeesetten, ahogy ismét leguggol a matracra Woojin és próbálja levenni róla az alsót. Elkezd rúgkapálni, és próbálja kiszabadítani magát az erős szorításból. Végre a srác elengedi a fejét és rohan lefogni újra a lábát, amit sikerült kiszabadítania, de nem tartott sokáig. Balra fordul és rám pillant, ahogy próbálom magam én is kiszabadítani, miközben kiabálok

- Hozzá ne merj érni! Azonnal hagyd abba, vagy meg fogod bánni! – hangom nem remeg, határozottnak és szilárdnak tűnik, ami meglep engem is. Woojin is felém kapja a tekintetét és kíváncsian bámul rám.

- Oh, nézd már mennyire vad a kicsike. Yugyeom, ezt nem is mondtad. Ne aggódj, gyorsan végzek vele, és utána te jössz aranyom – dob nekem egy puszit, majd ismét felé fordul, és keze a bokszere korcára fog. Ennyi vége… már hallottak vagyunk. Szerelmemmel egyszerre kiáltunk fel.

- Neeeee!

De mielőtt lehúzhatná, kivágódik az ajtó és hangos kiabálások és cipők dobogását hallom, valamint Yugyeom nevét. Jackson és Jaebum fejvesztve rohannak, mintha az életük múlna rajta, hogy segítsenek nekünk. Jaebum hozzám rohan, és kiszabadít, míg Jackson Woojinra ugrik rá és kezdi el ütni ahol éri, én meg azonnal a szerelmem felé rohanok, aki még mindig a matracon fekszik és sír. Felé nyúlok, hogy segítsek neki felállni, de a könnyeitől nem ismer meg, és védekezésképp a karjait maga elé kapja, amitől, összeszorul a gyomrom, és megfogadom, hogy kerüljön bármibe, de elérem, hogy megbocsájtson nekem a mai napért, ha kell, ráteszem az életem is. Amint megérzi a kezem érintését a bőrén, rögtön tudja, hogy én vagyok, és hagyja, hogy segítsek neki felállni. Ráadom a nadrágját, levéve a saját pulóverem, ráterítem, ezzel elfedve mindenki elől a gyönyörű felsőtestét, melyet most csúnya piros és lila foltok díszítenek. Hívok egy taxit, majd amint megérkezik, beszállunk, és magunk mögött hagyjuk az egész helyet.

Beérve a szobába, egyenesen az ágyhoz megy és leül rá, majd csak bámul maga elé. Látszik rajta, hogy mennyire megviselte ez az eset, arcán semmilyen érzelem nem tükröződik vissza. Hirtelen fogalmam sincs, hogy mit csináljak, vagy mit mondjak. Így végül én is leülök az ágyra, de hagyok egy kis távolságot közöttünk. Tudom, hogy most nem örülne neki, ha letámadnám én is. Épp azon gondolkozok, hogyan törjem meg a csendet, és kérjek tőle bocsánatot térden állva, ha kell, amikor hirtelen felugrik az ágyról, és berohan a fürdőbe. Mire nekem deja vu érzésem támad, mert egyszer már történt egy ilyen, és azonnal tudom, hogy miért rohan oda, így villámgyorsan utána futok és mielőtt a kezébe vehetné a pengét, megelőzöm, kikapva a kezéből a szemétbe dobom. Összetalálkozik a tekintetünk, és nemlegesen rázom a fejem, miközben alig tudom visszatartani a sírást, ajkaim remegnek, vállaim megrázkódnak, majd kétségbeesésemben elkapom a kezét. Számat szólásra nyitom, de hang nem jön ki rajta, helyette elkezdek zokogni. Eddig bírtam, nem tudom tovább magamban tartani, muszáj kiadnom a fájdalmam, még ha sírás formájában is történik meg. Már nem érdekel semmi csak sírok keservesen, mert megrázóak voltak az előző jelenetek, és még mindig a hatásuk alatt vagyok. Itt áll előttem a szerelmem, akit majdnem megerőszakoltak, miközben nekem végig kellett nézni. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyenen keresztül fogok menni. A tehetetlenség és harag, amit akkor éltem át, teljesen felőrölt, még mindig remegek egész testemben tőle. Egy hazug vagyok, aki csak dobálózik a szavakkal, melyeknek nagy súlya van. Azon se csodálkoznék, ha ezek után megutálna Gyeomie és elhagyna. Megszegtem az ígéretem, hazudtam neki, pedig ő hitt bennem, bízott bennem. Rettenetesen utálom most magam és legszívesebben elsüllyednék a föld alá szégyenemben. Milyen barát vagyok én? Mit szeret egyáltalán bennem Yugyeom? Úristen, milyen hülye gondolatok járnak a fejemben, nem szabad hagynom, hogy engem is irányítsanak, hogy átvegyék felettem a hatalmat. Erősnek kell lennem, mert a szerelmemnek szüksége van rám. Nem gyengülhetek el, nem adhatom fel. „Gyerünk, szedd össze magad”- suttogom magamnak, mintegy mentőövként, hogy megnyugodjak, és erős maradjak. Még mindig zokogok, és görcsösen szorongatom a kezét a sajátommal, miközben hullnak a könnyeim megállás nélkül. Szerelmem végig a földet bámulja, és tudom, hogy fél rám nézni, fél attól, mit látna a szememben, ezért, hogy magamra vonjam a figyelmét, nagy nehezen megszólalok.

- Szívem, könyörgök, bocsáss meg nekem…én rettenetesen szégyellem magam, nagyon mérges vagyok magamra, hogy nem tudtam semmit tenni ellene…nem tudtalak megvédeni ettől a borzalomtól, bocsáss meg nekem, kérlek! – hangom többször is megcsuklik, miközben beszélek, hisz még mindig küszködök a sírással. Figyelem az arca minden mozdulatát, bűvölöm a tekintettemmel az övét, és várom, hogy végre rám pillantson azokkal a gyönyörű szép fekete szemeivel, melyekkel teljesen elvarázsol, melyekkel olyan ártatlanul tud rám nézni. Annyira szerettem, amikor látom benne megcsillanni a boldogságot, a szerelmet, a sok szomorúság mellett. Azt akarom, hogy ez a fény mindig ott csillogjon a szemeiben, és ne engedje, hogy az árnyak sötét fátylat vessenek rá. Szerencsére nem kell sokáig várnom, mert pár perc múlva rám emeli a tekintetét, melybe belesajdul a szívem, mert szemeiből árad a szomorúság, a csalódottság, a kétségbeesés, teljesen el van veszve. Olyan rossz látni ezt, a szívem darabokra törik tőle ma már sokadjára, úgy érzem időbe telik, míg újra egész lesz. Fáj a tudat, hogy én vagyok a hibás amiért, így érzi most magát, mert nem tudtam megvédi ettől az egésztől, amin keresztül kellett mennie az előbb. Meg se érdemlem őt, utálnia kéne, ordítozni velem, amiért hagytam, hogy ezt mind átélje. Mi a francért nem kiabál velem, és mondja, hogy elhagy, mert nem szeret ezek után? Kinyitja a száját, majd becsukja, és ezt eljátssza még kétszer, mire végül sikerül megszólalnia.

- É-én nem…n-nincs miért bocsánatot k-kérned, szerelmem. N-nem a te hibád. Kérlek, nyugodj meg, és ne szégyelld magad – hangja meg-meg remeg, és teljesen érzelem mentes, mintha egy robot lenne. Istenem, miért teszi ezt velem? Tudom, hogy még akkor se mondaná el, hogy haragszik rám, ha tényleg igaz lenne. Soha nem mondaná el, mert fél tőle, hogy esetleg én emiatt mérges leszek rá, és elhagyom örökre, már nem fogom szeretni. Ez mind a szülei miatt van, és azok miatt, akik folyton bántják. Hogyan kellene elhitetnem vele, hogy én nem olyan vagyok, mint ők? Hogy én soha nem fogom elhagyni, és örökké szeretni fogom őt? Vagy hogyan segítsek neki, hogy ezt elhiggye? Fogalmam sincs, mit és hogyan tegyek. Úgy érzem, ebbe fogok beleőrülni, ebbe a tehetetlenségbe.

- Biztos, hogy nem haragszol rám miatta, nem utálsz, és nem akarsz elhagyni? – muszáj feltennem a kérdést, még ha tudom, is rá a választ, de azért nem lehetek benne annyira biztos. Lehet, hogy akkorát csalódott most bennem, hogy tényleg szakít velem, és soha többé nem fogom látni. Meg vagyok ijedve ennek még csak a gondolatától is. Szinte lélegzetvisszafojtva várom a válaszát, miközben figyelem arca minden egyes rezdülését.

 - Szerelmem, kérlek, ne gondolj ilyen hülyeségekre. Soha egyik se fog meg történi. Hidd el, hogy soha! Jó? – hangja kicsit lágyabb lesz, és egy apró mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Inkább én kérdezhetném ezt tőled!

- A válaszom nekem is ugyanaz, mint neked volt. Soha egyik se fog meg történi. Hidd el, hogy soha! Jó? – próbálok én is mosolyt erőltetni az arcomra.

- Pedig jobban járnál! Egy ilyen elcseszett selejt senkinek nem kell! – buknak ki a száján a szavak hirtelen, engem meg mintha gyomorszájon vágtak volna, ugrik a szívem a torkomba és alig kapok levegőt. Arcomról azonnal eltűnik az a pici mosoly, és helyette most először harag jelenik meg, mert rohadtul bassza a fülem az, ahogyan beszél magáról, hogy ennyire nincsen tisztábban vele mennyire értékes és fantasztikus ember. Ő a legcsodálatosabb fiú a világon, akit valaha láttam, és ez a csoda az enyém örökre.

- Csak még egyszer halljam ezt meg a szádból, komolyan mondom, hogy megbüntetlek. Soha többet ne mond ezt! Istenem, Gyeomie, ne csináld ezt. Nagyon szépen kérlek, ne kényszeríts arra, hogy szakítsak veled, mert nem fog megtörténni. Tudom, hogy ezzel a mondattal, azt akartad elérni. De nem fog menni, szóval, hagyd abba, kérlek.

- Rendben, nem fogom többet ezt mondani. Köszönöm szépen, szerelmem! Haragom rögtön eltűnik, hisz ez nem is volt igazi harag. Én sose tudnék haragudni rá, ez csak egy kis felindulás volt, ami el is illant, amint meghallottam, bocsánatkérő hangját, és megláttam szomorú arcát. Szívem hatalmasat dobban a mellkasomban, egész testem elönti az izgalom és a vágy, ahogy tekintettem végighordozom az én életemen, és hatalmas késztetést érzek rá, hogy hozzáérjek. Ölelni akarom, csókolni, és érinteni ahol csak engedi, de alig van bátorságom megkérdezni. Hisz épp most taperolta és fogdosta össze egy idegen, így valószínű, hogy most az én érintésemre se vágyik. Mégis, úgy érzem, hogy muszáj megkérdeznem, még akkor is, ha vissza utasít. Kezem óvatosan indítom el felé, de útközben megállok, mert mégis félek. Számat szóra nyitom, de becsukom rögtön. Jézusom, mióta vagyok én ilyen?

- Szívem, megengeded, hogy megérintselek? Megengeded, hogy segítsek neked lefürödni? – sikerül nagy nehezen kinyögnöm végre, amit akarok, majd félve tekintek rá, és még levegőt is alig merek venni, míg várom a válaszát. Szinte lepereg előttem az egész életem, annyira ideges vagyok, hogy hogyan dönt, mi lesz ezután. Nézzük egymást egy darabig, ő gondolkozik, míg én őrlődök magamban, majd egy aprót bólint, mire én óvatosan felé nyúlok és leveszem róla a felsőt. Ahogy leesik róla a ruhadarab, elém tárul egészében a meztelen felsőteste. Amint megpillantom rajta a lila és zöld foltokat, melyeket az az őrült hagyott, elönt a harag és a kétségbeesés. Arcom összerándul és ajkam egy fájdalmas sóhaj hagyja el, miközben elveszem a kezét a mellkasa elől, amiket automatikusan rakott maga elé, zavarában. Francba is ezek nagyon csúnyák. Istenem, miért történt ez? Miért kellett ennek megtörténnie? Az én egyetlenem gyönyörű teste meg lett gyalázva.

- Jézusom, annyira sajnálom. Mit tett veled az a szemét? - basszus mindjárt elsírom magam, annyira haragszom magamra, és az életre, mert hagyta ezt megtörténni. Van egyáltalán jogom hozzá, hogy megérintsem ezek után? Komolyan félek megérinteni, de mivel ő is belegyezett, így picit közelebb megyek hozzá, figyelve minden apró részletre és érintésre. Figyelem a tekintetét, hogy mikor érzi soknak a közeledésem. Addig lépdelek előre, míg teljesen elé nem érek, majd kezeim előre nyújtva óvatosan érintem az övét, és próbálom elvenni a mellkasa elől őket, mert azóta újra maga elé rakta kezeit, hogy eltakarhassa előlem a testét.

- Ne, inkább mégse akarom…istenem, ne haragudj, de az, hogy így kell látnod a testem legelsőnek, kikészít. Félek, nem fogok neked kelleni, ilyen undorítóan – suttogja maga elé, és arcát a padlóra szegezi. Szavai visszhangoznak a fejemben újra és újra, és már nem tudom, hogyan hallgattassam el őket. „Undorítóan”? Okés, szerintem ezt tuti, hogy félrehallottam. Biztos, hogy nem ezt mondta! De rá kell jönnöm, hogy igenis azt mondta, miután percek óta beállt a csend közöttünk. Semmi baj nincs, még ha azt is mondta, meg fogom oldani, és minden rendben lesz. Összeszedem magam, egy mély levegőt veszek, és mielőtt megszólalnék, kezeim az arcára csúsztatom, és lassan felemelem az állát, hogy a tekintetünk találkozhasson.

- Ne mondj ilyet életem, kérlek! Próbáld meg elhinni, hogy úgy szeretlek téged, ahogy vagy. Mindenedet szeretem. Soha nem fogok undorodni tőled, hiszen annyira szép vagy. Kicseszettül gyönyörű vagy, nem tudom levenni rólad a szemem, nagyon kívánlak most ebben a percben, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne támadjalak le. Felfogtad ezt? Szerinted, ha undorodnék tőled, akkor mondanék ilyet? – suttogom, miközben csak az ajkait bámulom, azokat a szép és érzéki ajkakat. Ismét felé lépek, így újra szorosan állok előtte, és csak pár centi van köztünk.

Kezei hirtelen elindulnak, és mire észbe kapok, már a derekamat markolva húz közelebb magához. Egymás ajkait bámuljuk megbabonázva, és azt se tudom, már melyikünk mozdul először, már csak azt érzem, ahogy mozognak az ajkai az enyémen. Kezeimmel átkarolom a nyakát és a hajába túrok, majd jó szorosan hozzá simulok, amitől a csókunkba sóhajt, így bejut a nyelvem a szájába. Ahogy összeér a nyelvünk, szívem szinte felrobban a mellkasomban, annyira őrülten kezd el verni. Sose fogom tudni, megszokni ezt a fantasztikus érzést, ami a hatalmába kerít minden egyes alkalommal az Életem csókjától, és érintésétől. Nem tudok nélkülük élni, mindig és örökké érezni akarom őket. Örökké csókolni akarom, azt akarom, hogy soha ne hagyjuk abba. Bárcsak meg lehetne állítani, most az időt. Szenvedélyesen csókolom mintha, ez lenne az utolsó napunk, és holnaptól eltűnne előlem. Egész testem tűzben ég, és elönti a vágy az ágyékom. Teljesen felizgultam a csókjától, és őrülten kívánom őt. Jézusom, teljesen kemény lettem, anélkül, hogy észrevettem volna. Tisztán emlékszem, az első ilyen alkalomra, amikor szintén felizgultam rá, és ő megijedt a keménységemtől. De rögtön eszembe jut a múltkori alkalom amikor Gyeomie izgult fel rám, és jött tőle teljesen zavarba, mert új volt számára ez az érzés. Remélem, most nem fog megint megijedni. Tényleg komolyan gondoltam, hogy várok rá bármeddig, ha kell, de nagyon szar lesz, ha minden egyes alkalommal egyre és egyre jobban kívánni fogom, bele fogok őrülni a vágyba. Főleg a mai alkalom lesz egy igazi kihívás, de le fogom győzni a vágyam.

- Ha undorodnék tőled, nem csókolnálak meg ilyen szenvedélyesen. Érted? Hidd, el, hogy megőrülök érted! – simulok újra hozzá, ahogy az előbb, de ő rögtön ledermed és menekülne, ahogy gondoltam, és tette az első alkalommal, amikor megérezte keményedésem neki nyomulni. De én nem hagyom magam most az egyszer, így kezem a mellkasára simítom, és elkezdem simogatni, mire ő csak kapkod levegő után, összerezzen az érintésemre, és szemeit összeszorítja. Érzem, a kezem alatt mennyire őrülten gyorsan ver a szíve, mellkasa fel-le emelkedik, ahogy veszi a levegőt. – Látod, most én izgultam fel rád, de ez normális. Tudod, hogy soha nem bántanálak, ugye? Ne, félj, szívem, nem lesz semmi baj, vigyázni fogok rád!

- Rendben, szerelmem – suttogja halkan és látom rajta, hogy totál szét van esve tőlem, ami mosolyt csal az arcomra. Megfogom gyengéden a karjánál fogva és elkezdem a zuhanyzó felé vonszolni, ő pedig hagyja nekem.