Yugyeom pov:
Teljes sötétség vesz
körül, ahogy magamhoz térek, de még csak a külvilágot érzékelem, a szemem még
képtelen vagyok kinyitni. Hangokat hallok magam körül, egy lányét és egy fiúét.
Mivel suttognak, így nem nagyon tudom kivenni, hogy kié. Kezem egy másik kéz
tartja, melynek az érintése olyan ismerős. Puha és bársonyos, melytől a szívem
azonnal őrülten kezd el verni, és elönt a forróság. Villámcsapásként ér a
felismerés, hogy életem van itt mellettem, és ő szorongatja a kezem. Ezután
ugrik be a kép a lányról, aki el akarja venni tőlem Bamiet, és arról, hogy
elájultam ettől. Akkor az a hang a lányhoz tartozik? De ő minek van itt? Mit
akar Bamietől?
- Ki ez a fiú, Bambam, és
miért szorongatod úgy a kezét mintha attól félnél, hogy soha nem ébred fel
többet? – hallom meg a nyávogó hangját a lánynak, és azonnal elfog az undor
tőle.
- A barátom, aki
mindennél fontosabb számomra – mondja életem, amitől azonnal megnyugszok.
Remélem, hogy a lány érti ezt, és ezután lekopik majd, és békén hagy minket.
- Okés, értem, hogy
fontos a barátod, de tudnál egy kicsit rám figyelni? Mi lesz akkor kettőnkkel?
– kérdi a lány, mire bennem megáll az ütő, szívem fájdalmasan ver, és gyomrom
összerándul az idegességtől.
- Te meg miről beszélsz?
Már mondtam, hogy van párom, aki mellesleg itt fekszik előtted – háborodik fel
életem a csaj szavaitól, ami megdobogtatja a szívem.
- Hogy micsoda? Ez csak
valami hülye vicc, ugye? Ne mondd, hogy ez a buzi az ujja köré csavart téged? –
kiabál a csaj, és felugrik a székről, ami hangos csattanással esik hátra. Ekkor
érzem, hogy életem keze megrándul az enyém körül, mire nagy nehezen magamhoz
tudok térni, és lassan ki tudom nyitni a szemeim. De bár ne tettem volna, bár
maradt volna csukva örökre, így nem kellene látnom ezt a borzalmat, ami elém
tárul. Megcsókolta…csókolóznak előttem…nekem pedig darabokra törik a szívem
végleg ettől, és elkezdek sírni. Látom, ahogy lerángatja magáról a lányt, aki a
földre esik, de nem érdekel.
- Gyeomie, szerelmem ez
nem az, aminek gondolod! Ugye, nem hiszed azt, hogy megcsaltalak? Ő mászott rám
és csókolt meg! Ugye, hiszel nekem? – kérlel Bamie sírós hangon, de nem tudok
válaszolni neki. Annyira rohadtul fáj a szívem, hogy haldoklok tőle. Mindegy,
hogy mi történt, és hogy ki mászott rá kire, akkor is megcsókolta, hagyta neki,
és ez fáj a legjobban. Nem lökte le magáról azonnal, ahogy kellett volna.
Végem, vége az életemnek…ennyi volt az egész. Nem akarom látni, mert csak
fájdalmat okoz, így nagy nehezen leszállok az ágyról és kivánszorgok a szobából.
Hallom, ahogy kiabál utánam, és próbálja levakarni magáról a csajt, aki azóta
újra rátapadt. De nem állok meg, csak folytatom tovább a vánszorgást, és
próbálok nem összeesni újra. A terembe érve Jacksont keresem a tekintetemmel,
aki amint meglát, azonnal hozzám rohan, és elkezd faggatni, miközben átkarolja
a vállam, és leültet az egyik székre.
- Szerelmem megcsalt engem…
- ennyit sikerül kinyögnöm, mielőtt végleg elszakad a cérna és elkezdek
zokogni, mire barátom szorosan magához ölel, és a hátam simogatja közben.
- Jézusom, ez most
komoly? Biztos vagy benne? Nem csak valaki szét akar választani titeket? –
kérdi aggódva, és hiába lehet, hogy igaza van, nem tudok másra gondolni
csakhogy megcsókolta…
Ebben a percben vágódik
ki a terem ajtaja és rohan be rajta szerelmem. Teljesen le van izzadva, alig
kap levegőt, és látom, hogy könnyes a szeme.
- Életem, kérlek, mondd,
hogy nem hitted el! Könyörgöm neked! Tudod, hogy te vagy a mindenem – fut oda
hozzám Bamie és letérdel elém. Jézusom, ez annyira fájdalmas, én ezt
nem bírom. Teljesen szétfeszít a fájdalom, a szívem darabokban hever, nem érzek
semmit, csakhogy meg akarok halni. Könnyeim megállás nélkül záporoznak, és
sírógörcs törik rám, nem tudom abbahagyni, egész testem rázkódik, és érzem,
hogy megint kezd elhomályosulni előttem minden. Szerelmem a kezem szorongatja,
miközben könyörög nekem, ami még jobban kikészít és érzem, hogy azonnal szeretnék
megszűnni létezni, mert nem akarom érezni ezt a fájdalmat, ami felemészt.
- Mi a faszom folyik itt?
– hallom meg Jackson hangját, aki mint egy állat ront neki Bambamnek. – Mit
tettél Yugyeomieval? – üvölti az arcába, és esküszöm, hogy képes lenne megütni őt értem, látom az arcán. Szerelmem persze
egyből megijed tőle, és kérlelőn tekint rám, hogy segítsek neki. De képtelen
vagyok rá, nem megy.
- Én…én nem csináltam
semmit, az a csaj mászott rám, és csókolt meg erőszakosan, miután
felvilágosítottam róla, hogy a fiú, aki előttem fekszik a szerelmem, amit pont
meglátott Gyeomie – nyögi ki a szavakat, nagy nehezen, teljesen szét van esve,
hangja remeg. Igen, tényleg ez történt, az igazat mondta…én mégis becsapva
érzem magam. Hirtelen hat szempár szegeződik rám, mert azóta már Jaebum is
csatlakozott a vitához. Értetlen tekintettel bámulnak, és várják tőlem a
megoldást, vagy nem is tudom, hogy mit. Én magam se tudom, hogy most mi van. Mi
volt ez az egész? Helyes, hogy ennyire kiborultam tőle? Mégis mit csináljak?
Számomra ez igenis, megcsalás volt. Lehet, kicsit beteges a felfogásom, de nem
akarom, hogy rajtam kívül más csókolja meg a szerelmem, ő csakis az enyém.
Mindenkire féltékeny vagyok, de rettenetesen. Azt hiszem, hogy megőrültem. Ekkor mintha érezném, hogy valaki figyel engem,
oldalra kapom a fejem és a csajt látom meg, ahogy gyilkos tekintettel bámul
rám. Komolyan, ha a szemével ölni tudna, már halott lennék. Mi a francot akar
tőlem? Istenem, ne már, hogy most ő is elkezd majd zaklatni, és komolyan el
akarja venni tőlem életem értelmét. Nem akarom, csak hagyjon már békén mindenki.
Olyan nehéz ezt teljesíteni? És ez alatt Bamiet is értem, most őt se akarom
látni. Sajnálom, de nem megy, egyedül akarok lenni. Ezért nem szólva egy szót
se, fogom magam és felállok, majd kisétálok az ajtón, magam mögött hagyva az
egészet. A könnyes szemű szerelmem, és a döbbent tekintetű barátaim.
- Életem, várj! Most hova
mész? Kérlek, beszéljük meg! – könyörög sírós hangon, de Jackson leállítja.
- Hagyd most békén,
kérlek!
Kilépve az iskola ajtaján,
újabb nem kívánt esemény következik be, ami még jobban fokozza a már amúgy is
szar kedvem, és érzem, hogy ez már tényleg sok nekem, ezt már nem bírom.
Ne, miért van már megint
itt? Nem akarom látni, nem akarok vele beszélni. Csak tűnjön már el a szemem
elől örökre, és ne kísértsen, mert megőrülök tőle.
- Fiam… - szólít meg, én
meg már a hangjától teljesen rosszul vagyok. Érzem, hogy minden erőm elhagy, és
hirtelen tör rám a pánikroham, magával hozva azt a rohadtul kegyetlen érzést,
és a halálfélelmet. És mint egy villámcsapás, jön a gondolat, melytől egyből
jobban kezdem érezni magam. Ez lesz a legjobb. Igen, ezzel végre meg fog szűnni
minden fájdalmam, és nem kell többet szenvednem. Tökéletes időzítés, amúgy is
elegem volt már mindenből, jobb lesz így.
Felé fordulok, és egy
apró gúnyos mosolyt ejtek meg felé, míg a lámpához közelítek.
- Mit akarsz tőlem? Nem
volt elég neked, hogy teljesen tönkre tettél? Hagyj már békén örökre! – kiáltom
kétségbeesve, és tudva, hogy a lámpa pirosan jelez, mégis lelépek a zebrára. Közvetlen
a felém száguldó kocsi elé, mely azonnal végigmegy rajtam, és elsötétül előttem
minden örökre.
Bambam pov:
Ne, nem akarom. Valaki
mondja, hogy ez csak egy rohadt álom, és semmi sem igaz belőle. Csak egy álom,
és én hamarosan fel fogok kelni belőle. Minden rendben van, és életemnek nincs
semmi baja. Az nem történhet meg, nem veszíthetem el őt, hisz ő a mindenem,
életem értelme. Nélküle egy semmi vagyok, nélküle meghalok. Újra magam előtt
látom a képet, ahogy kilépve a suli ajtaján, megláttam az éppen kocsi elé lépő
szerelmem. Abban a percben nekem végem volt, „meghaltam”. Leperget előttem az
életem, és tudtam, ezt soha nem fogom tudni elfelejteni, amíg csak élek.
Senkinek nem kívánom, hogy átélje, azt a szörnyű fájdalmat, amit nekem kellet,
miközben a karjaimban tartottam a halottnak vélt szerelmem. Rohadtul kegyetlen
érzés volt, szétfeszített belülről a fájdalom teljesen.
***
Nem akarom elhinni, hogy
ez tényleg velünk történik meg. Mikor lesz már vége? Esküszöm, hogy nagyon
elegem van belőle, hogy mindig csak szenvednünk kell, és mindig történik valami
rossz velünk, de főleg Gyeomieval. Én teljes mértékben megértem őt, hogy most
haragszik rám, mert én is haragszok magamra. Nem tudom megmagyarázni, hogy
miért nem reagáltam egyből, és löktem le magamról a francba, azt az idegesítő
picsát. Egyszerűen lefagytam, azért mégiscsak egy lány csókolt meg, nem vagyok
hozzászokva. Váratlanul ért, de semmit nem jelentett nekem, semmilyen érzelmet
nem váltott ki belőlem. De akkor is, nagyon haragszok magamra, mert tudom, hogy
mennyire érzékeny, féltékeny, és bizalmatlan. Annyira nehéz megszerezni a
bizalmát, amit megértek és nagyon türelmes vagyok, mert tisztában vagyok vele,
hogy ez nehéz. Erre most jön ez, és egy pillanat alatt, oda az összes
erőfeszítésem, amit eddig tettem a bizalmáért.
Térden állva könyörgök
neki, hogy bocsásson meg, és higgye el, nem én csókoltam meg. Egyáltalán nem
csókoltam vissza, mert nekem csak Gyeomie kell, csakis őt szeretem. Nem
érdekelnek a lányok, leszarom őket magasról. Nem szól semmit, csak bámul maga
elé, könnyes szemmel, majd szó nélkül feláll és kisétál az ajtón.
- Életem, várj! Most hova
mész? Kérlek, beszéljük meg! – könyörgök sírós hangon, és mennék utána, de
Jackson leállít.
- Hagyd most békén,
kérlek!
- De ez így nem jó, meg
kellene beszélnünk. Ugye, te hiszel nekem? Hisz, tudod, hogy soha nem csalnám
meg őt, nélküle nem tudok élni, ugye elhiszed? – vetem magam Jackson karjaiba. –
Ugye, ti hisztek nekem srácok? – nézek rájuk kétségbeesetten.
- Igen, hiszek neked.
Tudom, hogy nem csaltad meg – suttogja remegő hangon, majd magához ölel.
Szavaitól hatalmas kő esik le a szívemről, mert szeretem Jacksont és fontos
nekem. Nem bírnám ki, ha őt is elveszíteném. Mindig is számíthattam rá én is,
sose hagyott cserben, annak ellenére se, hogy egy „idegen” vagyok neki.
- Én is hiszek neked –
mondja Jaebum, miközben simogatja a hátam.
- Utána megyek – töröm
meg a csendet, és kibontakozok az ölelésből, mire ő csak bólint egyet. Még
egyszer rájuk pillantok, és látom a szemeikben, hogy őszintén bíznak bennem, és
hisznek nekem, ami erőt ad. Tudom, hogy bármi történjék is, rájuk mindig
számíthatok, és nem fognak cserbenhagyni. Küldenek biztatásként még egy mosolyt
felém, amit viszonzok, majd kirohanok a teremből, hogy megkeressem Gyeomiet.
Nem kell sokat futnom, a suli előtt a zebránál meg is látom, amint épp kilép a
felé száguldó kocsi elé. Abban a pillanatban, ahogy látom, hogy elüti a jármű,
eltörik bennem valami. Egy részem ekkor meghal. Rohanok hozzá, mint egy őrült
nem foglalkozva semmivel. Levettem magam a földre, szinte hallom, ahogy koppan
a térdem a kemény betonon. Lehet eltört, olyan erővel csapódtam be, de nem
érdekel. Istenem, ne…nem halhat meg, nem hagyhat itt egyedül, mert abba
belehalok. Mellé térdelek és csak zokogok, miközben simogatom az arcát és
szólongatom.
- Ne, kérlek, ne csináld
ezt szerelmem! Könyörgök, ébredj fel. Nem halhatsz meg, nem hagyhatsz itt
egyedül – kiabálom, miközben simogatom az arcát, és puszikat nyomok az ajkára.
Megfeledkezve saját
magamról észre se veszem, hogy nem vagyok egyedül, egy nagyon is ismerős arc néz
velem farkasszemet. Az apja itt guggol előttem, és próbálna hozzáérni a fiához,
de én nem engedem neki. Egy ujjal se érhet hozzá többet. Soha senki nem érhet
hozzá.
- Mit tett Yugyeommal? Mi
a fészkes fenét csinált vele? Megölte őt, jézusom, maga megölte a saját fiát –
üvöltöm az arcába, mire ő csak nemlegesen rázza a fejét és dadog, mint egy
hülye.
- Én…én nem csináltam
semmit…én nem... – motyogja maga elé, és próbálná, újra megérinteni, de elütőm
a kezét, és mielőtt meggondolhatnám a mozdulatot, rávetem magam. A lendülettől
nagyot koppan a feje a betonba, de nem foglalkozok vele, csak lendítem az
öklöm, és egy hatalmasat behúzok a szeme alá. Ezután otthagyom, és újra
szerelmem mellé guggolok.
- Kérlek, szerelmem,
ébredj fel. Ne hagyj itt egyedül, belehalok, ha elveszítelek. Könyörgöm, ne
csináld ezt! - kiabálom, miközben rázza a testem a sírás. Már nem látok semmit,
teljesen elhomályosult a tekintetem. Könnyeim megállás nélkül hullnak életem
gyönyörű, és rezzenéstelen arcára. Arcát simogatom folyamatosan, így észre se
veszem, hogy oldalt a feje megsérült, és véres a haja is. Jobb lába és a baj
karja is megsérült, lehet, hogy el is tört.
- NEEE, ISTENEM, NE –
ordítom, és már megfájdul a fejem a sok sírástól, nehezen veszem a levegőt, szédülök,
és fuldoklok a saját könnyeimtől. Sokkos állapotba kerültem, csak bámulok magam
elé, és a karjaimban tartom a szerelmem, miközben azt ismétlem, hogy „nem
halhat meg”. Annyira nem vagyok magamnál, hogy nem érzékelem a környezetem, csak
ülök ugyanott, és tartom a karjaimban. Arról is elfelejtkeztem, hogy hívjam a
mentőket, de szerencsére valaki kihívta őket. Már itt is vannak, és próbálnák
elvenni tőlem, de nem engedem. Nem akarom, hogy elvegyék tőlem. Tudom, hogy
csak addig, amíg be nem érnek a kórházba, de nekem már az is egy
örökkévalóságnak tűnik. Szorosan ölelem magamhoz, miközben ők próbálják
lefejteni a karjaim róla.
- Kérem, engedje el!
Ezzel nem segít. Sürgősen vinni kéne őt a kórházba – kiált rám az egyik mentős,
amitől magamhoz térek annyira, hogy felfogjam, amit mond. Jézusom, hogy lehetek
ekkora idióta. Azonnal elengedem Gyeomiet, és hagyom, hogy egy ágyra fektessék,
majd betolják a kocsiba.
- Megengedik, hogy én is
vele menjek? Kérem! – ragadom meg a kezét az egyik mentősnek, és kérlelőn
emelem rá a még mindig könnyes szemeim, mire csak bólint.
- Ön kije a sebesültnek?
-A szerelme vagyok!
A kórházig tartó út nem
tart sokáig. Értesítem Jacksont és Jaebumot a történtekről. Teljesen kiborulnak,
amint megtudják, hogy mi történt, amit megértek. Azt mondják, hogy azonnal
rohannak ide, aminek nagyon örülök, mert most szükségem lenne rá, hogy itt
legyenek. Nem akarok még jobban összetörni, és szétesni. Gondolataim csakis a körül
forognak, hogy mit fogok tenni, ha Gyeomie tényleg meghal. Bár ezen nincs mit
gondolkozni, egyszerű a válasz. Először megölöm az apját, majd saját magammal
is végzek. Ennyi az egész. Mi örökre együtt leszünk, még a másvilágon is.
Utánamegyek, és folytatjuk a szerelmünk a mennyországban is. De nem halhat meg,
még nem teheti. Annyi mindent szeretnék vele csinálni, ennek nem lehet itt
vége. Imádkozom magamban, és könyörgök, hogy ne vegyék el tőlem a szerelmem.
Mire odaérünk Jacksonék
is megérkeznek, és rögtön rohannak hozzánk, de amint meglátják az eszméletlen
Yugyeomot, felkiáltanak, és rám emelik könnyes szemüket. Jackson arca az
enyémhez hasonlóan rándul össze, és tisztán látom rajta, hogy alig tudja vissza
fojtani a kitörő zokogását. Remegő lábakkal teszem meg feléjük azt a pár lépést,
mire szorosan magukhoz ölelnek mind a ketten, és nem foglalkozva semmivel, utat
engedünk a könnyeinknek.
- Mi a fene történt? –
faggat Jackson remegő hanggal.
- A-az apja
volt…megjelent a suli előtt. Láttam őt, és tudom, hogy miatta is csinálta.
Fogalmam sincs, hogy pontosan mi történt, de biztos, hogy ő a hibás – suttogom
nehezen, és próbálom összeszedni magam, legalább annyira, hogy beszélni tudjak.
- Én esküszöm, hogy
megölöm azt a rohadékot! – kiált fel Jackson, miközben kiszabadítja magát az
ölelésből. Nagyon ideges lett, látom rajta. Kezével a hajába túr, és oda-vissza
sétál a folyosón, megállás nélkül.
- Na, ezzel nem vagy
egyedül – szólalunk meg egyszerre Jaebummal.
- Én ott a helyszínen
adtam egyet a pofájának, mikor meg akarta érinteni Gyeomiet.
- Jól tetted, de ennél
azért több kell neki. Jobb, ha tényleg megöljük, mielőtt ő végez a saját fiával
– csúszik ki a száján hirtelen, mire összerándulunk mind a hárman, és beáll a
csend. Érzem, hogy újra kezdek rosszul lenni, és mire feleszmélek, ismét
elkezdek zokogni. Térdre esek, és kezembe temetem az arcomat, miközben hevesen
rázkódik a testem. Jaebum és Jackson azonnal mellettem terem, és elkezdik a
hátam simogatni. Próbálnának megnyugtatni, de nem járnak sikerrel. Magamat is meglepve,
hirtelen rájuk kapom a tekintetem, és elkezdek kiabálni.
- Ugye, nem fog meghalni?
Kérlek, mondjátok, hogy nem fog meghalni? Nem teheti ezt velem! Nem hagyhat el,
mert én abba esküszöm, hogy belehalok – hangom megcsuklik többször is beszéd
közben, szaggatottan veszem a levegőt, és érzem, hogy fuldoklok a sírástól. Remegek
egész testemben, szívem pedig a torkomba ugrik, és ki akar törni onnan. Kisebb
pánikroham tör rám ismét, és ekkor tudatosul bennem, hogy milyen érzés is ez.
Igaz ez csak egy kisebb, de elég ahhoz, hogy padlóra küldjön. Lehet, ha egy
erőteljes pánikroham törne rám, én nem bírnám ki. Engem már ez kikészít.
Basszus, ez tényleg kegyetlen, és a szerelmemnek ezt kellett elviselnie minden
egyes alkalommal, és teszi a mai napig is. Annyira erős, és ő még csak
tisztában sincs vele. Nagyon büszke vagyok rá, hogy eddig nem adta fel. Ezután
persze nem is kell, mert én itt vagyok neki, és segíteni fogom mindenben őt.
Örökké mellette leszek, és boldoggá fogom tenni. Még mindig bámulom a fiúkat
tágra nyílt, és kétségbeesett tekintettel, és várom, hogy válaszoljanak. Ők is
csak bámulnak rám ugyanazzal a tekintettel, és nem tudják, hogy mit mondjanak,
amitől még jobban eluralkodik rajtam a pánik.
- A francba…miért nem mondotok
semmit? Kérlek titeket, mondjátok, hogy nem fog meghalni! - hangzik fel a sírós
hangom ismét, és már magamon kívül vagyok, teljesen elvesztettem a fejem. Bele
fogok ebbe őrülni. Mikor jön már az orvos? Meddig kell még várni?
Ebben a pillanatban
nyílik az ajtó, mire Jacksonék sóhajtanak egy hatalmasat, és tudom, hogy
megkönnyebbültek végre, mert kényelmetlenül érezték magukat a fullasztó
kirohanásaimtól. Fejvesztve rohanok az orvoshoz, és ragadom meg a karját jó
szorosan. Rám emeli gondterhelt arcát, melyről a sajnálat tükröződik vissza,
amiből rögtön tudom, hogy baj van.
- Maga lenne a fiatalúr
hozzá tartózója? – kérdi, és próbálja leplezni az arcára kiült szomorúságot.
- Igen, én vagyok a
szerelme! – ejtem ki a szavakat, nem foglalkozva azzal, hogy mi a véleménye
erről, vagy tetszik-e neki egyáltalán. De szerencsére nem kapok tőle semmilyen
megvető vagy rosszalló pillantást.
- Sajnos rossz hírt kell
közölnöm önnel – ahogy ezt kiejti a száján, egyből elhagyja az összes erő a
lábaim, és térdre esnék ha Jacksonék nem kapnának el. Egész testem elkezd
remegni, szédülök, és a könnyek marják a szemeim. – A párja kómába esett! –
hagyják el a száját ezek a szavak, velem pedig megfordul a világ, elhomályosul előttem
minden, és elájulok.
***
Amikor újra magamhoz
térek, egy ágyon fekszek. Körülöttem minden tiszta fehér. Orrom egyből
megcsapja az a tipikus kórházi illat, a fertőtlenítő és a gyógyszerek keveréke.
Rögtön tudom, hol vagyok, és hogy mi történt. Felülök az ágyon, de a hirtelen
mozdulattól megszédülök, és megfájdul a fejem is. Karomból csövek állnak ki,
melyek rá vannak kötve az infúzióra. Nem foglalkozva velük, egy erőteljes
mozdulattal kirántom a karomból, és elindulok megkeresni a szerelmem. Nagyon
gyengének érzem magam. Fejembe tompa fájdalom hasít, minden egyes
levegővételnél. Mégis mennyi időre ütöttem ki magam? És mi van szerelmemmel?
Erre a gondolatra, szívem hatalmasat dobban, és fájdalmasan lüktet a
mellkasomban. Elönt a forróság, remegni kezd az egész testem, amint eszembe
jutnak az orvos szavai „a párja kómába esett”. Újra és újra ezek a szavak
visszhangoznak a fejemben, és érzem, hogy jön, azaz ismerős érzés, ami azelőtt
öntötte el a testem mielőtt elájultam. Hatalmas erővel tör rám a pánikroham,
amitől meg kell kapaszkodnom a falban, hogy ne essek össze. Szívem őrülten
dobog immár a torkomban, és onnan akar kitörni. Szaggatottan veszem a levegőt,
és hányingerem lesz. Nagyon rosszul vagyok, de ezek ellenére is mozdul a lábam,
és rohanni kezdek, hogy megkeressem a szerelmem. Azt se tudom, merre futok,
vagy, hogy merre keressem őt, de muszáj minél hamarabb megtalálnom. Látni
akarom őt, nagyon hiányzik. Fejem ide-oda kapkodom a névtáblákon, és amikor már
épp feladni készülnék, megakad a szemem a szerelmem nevén. „Kim Yugyeom” ez van
írva a táblára. Kezem automatikusan nyúl a kilincsért, de út közben megtorpanok.
Nem merek benyitni, rettenetesen félek tőle. Azt hiszem, most jutott el az agyamig a tudat,
hogy ő most kómában van. Nem fog rám nézni, rám mosolyogni, vagy a nevemen
szólítani. Nem fogom hallani az édes hangját, látni a gyönyörű mosolyát, a szép
szemeit melyek mindig olyan szerelmesen néznek rám. Istenem, én ezt nem akarom,
ezt nem fogom kibírni. Kezem ismét a kilincsért nyúl, erősen megmarkolom,
mintha ezzel próbálnék erőt gyűjteni, majd szép lassan kinyitom. Remegő
lábaimmal elindulok befelé a már nyitott ajtón, de nem kell sokat lépnem, mert
egy kis szobában van elhelyezve, ahol csak ő van. Szemem megakad az arcán, mely
falfehér és mozdulatlan. Most még a megszokottnál is fehérebb, valamint a bőre
nem ragyog, ahogy szokott, amitől belém nyíllal a fájdalom. Ajka színtelen, de
még így is kívánatos, így automatikusan hajolok előre, és adok egy puszit rájuk.
És bár hiába szeretném, hogy kinyissa a szemeit, és rám mosolyogjon azzal a
gyönyörű szemeivel, nem történik meg, amitől szemeim ismét marni kezdik a
könnyek. Térdre esek az ágya előtt, keze után kapok, és erősen szorongatni
kezdem, miközben keservesen sírok. Pedig azt hittem, hogy már az összes könnyem
elfogyott a rengeteg sírástól, de még most is megállás nélkül folyik le az
arcomról, és hullnak rá szerelmem bársonyos kezére. Mindkét kezemmel az övét
simogatom, és puszilgatom, hátha megérzi, és felébred, de nem történik semmi.
Csak figyelem őt, ahogy rezzenéstelen teste belesüllyed a matracba, bűvölöm őt a
tekintetemmel, és várnám, hogy kinyissa a szemét, és rám nézzen. Istenem, de
hiányzik, hiába van itt előttem, ez nem ugyanaz. Nem tudom megölelni őt, és jó
szorosan magamhoz húzni. Nem tudom megcsókolni őt rendesen, és ő se fog
visszacsókolni. Nem fogom látni, ahogy elpirul, és zavarba jön minden egyes
szavamtól, vagy érintésemtől. Minél többet gondolok ezekre, annál jobban törik
darabokra, az amúgy is törött szívem. Fájdalmas ránézni, nem akarom őt így
látni. Mit kellene csinálnom, hogy minél hamarabb felébredjen? Mikor fog
egyáltalán felébredni? És mi van ha, soha többet nem kell fel? Nem, és nem!
Olyan nincs, hogy nem ébred fel. Az nem történhet meg. Mi a francnak gondolok
ezekre egyáltalán? Fel fog kelni, és minden olyan lesz, mint régen. Beszélnem
kellene hozzá, hogy tudja, itt vagyok, és várok rá. Hátha hamarabb felébred, ha
hallja a hangom. Mély levegőt veszek, majd kifújom, és a remegő hangommal szólítom
meg.
- Életem… - ennyit sikerül
kinyögnöm, mert érzem, hogy hangom durván remegni kezd. Istenem, ez nagyon
nehezen megy, alig tudom visszatartani a kitörni készülő zokogásom. – Itt
vagyok, szerelmem, melletted. Tudd, hogy itt vagyok, és várom, hogy felébredj.
Nem hagyhatsz el, muszáj, hogy vissza gyere hozzám! Várni foglak, de kérlek,
siess! – suttogom el a végét, majd felemelem a fejem, és az arcát figyelem
újra. Gyönyörködök benne, tekintetem megakad a jobb szeme alatti anyajegyen,
amit annyira imádok. Ezért csakhogy még jobban kínozzam magam, felé hajolok, és
lágy csókot lehelek a kis pontra, majd ismét visszaülök. Telnek a percek, órák,
és én csak bámulom a szerelmem kitartóan, mintha ezzel fel tudnám ébreszteni.
Annyira rá koncentrálok, hogy azt se hallom meg, hogy nyílik az ajtó, már csak
egy kezet érzek meg a vállamra simítani.
- Kicsim, végre megvagy.
Mindenhol téged kerestünk – csendül fel édesanyám aggódó hangja, mire én
ráemelem hatalmas könnyáztatta szemeim, és a karjaiba vetem magam.
- Anya… - csak ez szakad
ki a számon, majd elkezdek zokogni, mire ő is elsírja magát, miközben a hátamat
simogatja. Így állunk percekig és csak tartjuk egymást. Annyira örülök, hogy
itt van végre. Jó szorosan magához ölel, én pedig bebújok a karjaiba, és
hagyom, hogy újra kisírjam a lelkem, miközben rázkódik az egész testem.
Próbálna csitítani, és nyugtatgatni, de annyira kegyetlenül ráz a sírás, és
zokogok, hogy egy idő után feladja, és csak várja, hogy magamtól abbahagyjam. Amikor
már kezdek újra önmagam lenni, nagy nehezen elválok tőle, és végre rá emelem a
kisírt vörös szemeim. Ekkor veszem csak észre, hogy nem egyedül jött, hanem itt
van Jackson és Jaebum is. Szívem hatalmasat dobban, ahogy meglátom őket, majd
feléjük rohanok, és őket is megölelem.
- Neked amúgy nem feküdni
kéne, drágám? – kérdi anya, majd hozzám fordul, és elkezd vizslatni a
tekintetével, majd amint meglátja a karom, a szája elé kapja a kezét, és
felkiált. - Mit csináltál?
Erre lepillantok a
kezemre, és ekkor veszem csak észre, hogy teljesen belilult, és véraláfutásos
lett az infúzió helye. Kicsit megijedek tőle, mert csúnyán néz ki, de amúgy meg
nem érdekel. A kezemről anyára pillantok, és megfogom a kezét, majd
megszorítom.
- Ez semmiség, jól
vagyok. Az sokkal fontosabb volt, hogy minél hamarabb megtaláljam Gyeomiet. Nem
bírtam volna ki, hogy ott feküdjek tétlenül, amíg nem láthatom.
- Persze, megértem,
kisfiam, de azért vigyázz magadra, kérlek – suttogja, majd hozzám hajol, és
puszit nyom a homlokomra. – Vissza kellene menned, és lepihenni, aggódok érted
– fogja meg a kezem, és már látom rajta, hogy húzna magával, mire én egy
pillanat alatt dermedek meg teljesen.
- Mi? Nem! – szinte
magamon kívül kiáltok fel, és rántom ki a kezem az övéből, mire csak ijedten
kapja felém a fejét, ahogy a fiúk is. – Nem megyek sehova! – suttogom elfúló
hangon, kezeim idegesen remegnek, ahogy a hajamba túrok, miközben rájuk emelem
a már könnyes szemeim.
- De, kicsim…- kezdené el
anya a mondandóját, de én újra a szavába vágok.
- Mondtam, hogy nem
megyek sehová. Nem hagyom itt egyedül, itt leszek vele mindig – szólalok meg
erőteljesebben, és érzem, hogy kezd rajtam eluralkodni a pánik és a félelem,
hogy itt kell hagynom őt egyedül. Muszáj látnom, hogy tudjam, biztonságban van.
- Bambam, szerintem
hallgass anyukádra – szólal meg Jackson, ahogy elindul felém, és nyugtatóan
elkezdi simogatni a hátam. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj vele, hisz egy
kórházban van, és itt vannak az orvosok. Csak egy kicsit menj haza, és pihenj,
csak pár órát. Jó? – próbál mosolyt erőltetni az arcára, miközben beszél, és
nem kiakadni a kétségbeesett, és elveszett arcom láttán.
- Istenem, de én nem
akarok elmenni. Félek, hogy elveszítem, ha elmegyek, és nem látom. Nem akarok
haza menni a közös szobánkba, nem tudnék feküdni a közös ágyunkba nélküle –
nézek rájuk könyörgőn, és próbálok nem teljesen szétesni a tudattól, hogy
egyedül leszek a házban. Bele fogok őrülni, hogy nem lesz mellettem.
- Jaj, drágám, gyere ide
– kérlel anya, mire nagy nehezen elbotorkálok hozzá, ő meg a karjaiba von, és
csak ennyit suttog még; - Ne haragudj rám. Minden rendben lesz, ígérem!
- Megígéred, tényleg? – muszáj
visszakérdeznem, hogy elhiggyem, amit mond.
- Persze, hogy megígérem,
kicsim!
- Ti is megígéritek fiúk?
– nézzek rájuk anya válla fölött, mire egyszerre vágják rá habozás nélkül, ami
kicsit megnyugtat, és érzem, hogy kezd feloldódni az egész testem a
feszültségtől, és a remegés is kezd alábbhagyni.
- Rendben, hiszek nektek.
Csak ne kérjetek arra, hogy hagyjam itt Gyeomiet egyedül, képtelen vagyok rá!
Nem bírom ki, ha nem láthatom.
- Akkor, ha gondolod,
aludhatsz nálam is – veti fel az ötletet Jackson, amit máris imádok, mert
valamelyest megment a szenvedéstől.
- Köszönöm szépen, hálás
vagyok nagyon – mire ő csak rám mosolyog, miközben megszorítja kezem. Nekem
pedig hatalmasat dobban a szívem, de most kivételesen nem a rosszullét miatt,
hanem a boldogságtól, hogy ilyen emberek vesznek körül. Hálát fogok adni érte
magamban minden egyes nap ezután.
