Ments meg! - 21. fejezet

Jackson pov:

Tétlenül nézem, ahogy Bambam napról-napra, percről-percre, egyre jobban szétesik. A baleset óta nem önmaga. Nem lehet vele beszélni, mert nem figyel semmire. Ha kérdezik, nem válaszol, csak ül, és bámul maga elé. Nem eszik, és nem iszik, de még aludni se akar. Úgy kell ráerőszakolni, hogy ugyan hunyja már le a szemét legalább pár órára. El se mozdul mellőle, a tekintetét le se veszi róla. A nap minden percében itt ül vele, és szorongatja a kezét, miközben beszél hozzá, vagy csak nézi az arcát. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom neki. Fájdalmas látni, ahogy egyre jobban szétcsúszik, és elveszti önmagát. Nekem is nagyon fáj, ami történt, magam alatt vagyok teljesen, de igyekszem tartani magam, már csak Bambam miatt is. Látom, hogy mennyire szenved, és el van veszve. Ha látná, hogy én is elvesztem, teljesen feladná, tudom. Annak ellenére, hogy erősnek mutatja magát, ugyancsak törékeny, és sebezhető lélek, aki igazán, teljes szívéből szereti Yugyeomot. Tudom nagyon jól, hogy bármit megtenne érte, bárki lenne érte. Hálás vagyok ezért neki, hogy vigyázz, az én egyetlen igaz barátomra. Nagy nehezen, órákig tartó könyörgés, és ígérgetés után, sikerül rábeszélnem, hogy kicsit jöjjön haza velem, és pihenjen le. Most pedig itt ül előttem, és csak mered maga elé. Nem reagál semmire, hiába beszélek hozzá. Szemeiből árad a fájdalom, és a szomorúság. Eltűnt belőlük a ragyogás, amit mindig is lehetett látni. Már nem mosolyognak, sötét árny vetült rájuk. Arca beesett, és szemei alatt sötét karikák sorakoznak, melyek arról árulkodnak, hogy nem alszik napok óta. Még jobban lefogyott, pedig eddig is nagyon vékony volt. Arcom fájdalmasan rándul egyet a látványra. Szívembe minden egyes alkalommal kés szúródik, ha csak rá nézek. Én ezt nem bírom nézni tovább, elég volt belőle. 

- Na, jó, ebből most már elegem van! – csattanok fel hirtelen, és dobom el a kezemből a telefont, a mellettem lévő fotelre, mire Bambam ijedten rezzen össze.

- Miből van eleged? – kérdi bágyadt tekintettel, és szinte alig értem, amit mond, olyan erőtlen a hangja.

- Abból, amit csinálsz hetek óta. Hagyd abba, kérlek!

- Mit is csinálok? – kérdez vissza ugyanúgy, mint az előbb, mitől kezd felmenni a pumpa bennem, és rendesen vissza kell fognom magam, hogy ne üvöltsem le a haját a fejéről a picsába. Csak fújtatok egyet mérgesen, és elszámolok magamban ötig, mielőtt megszólalok.

- Csak, hagyd ezt abba, kérlek. Próbáld meg összeszedni magad. Tudod, hogy Yugyeom nem örülne neki, ha így látna… - nézek rá félve, mert tudom, hogy ennek most nem fog örülni, hát igazam is lett.

- De ő nincs itt, rohadtul nincs itt velem, és ebbe belehalok minden egyes nap – kiált fel kétségbeesve, szemei nagyra nyílnak, és így még nagyobbnak tűnnek a beesett arca miatt. Látom, hogy tekintetét teljesen ellepték a könnyek, percek kérdése, és azonnal el fogja sírni magát, mire odasietek hozzá, és a karjaimba zárom.

- Ne haragudj, én csak nagyon aggódok érted, ugye, tudod? – suttogom a fülébe, miközben simogatom a hátát.

- Tudom, és köszönöm szépen, de annyira nehéz, rettenetesen hiányzik, nem bírom. Én ezt nem bírom… - csuklik el a hangja, és hallom, hogy szipog. Nem akarom, hogy sírjon, mert azt hiszem, akkor én se tudnám vissza tartani. Elengedem, és kezeim közé veszem a könnyáztatta arcát, mire csak néz rám kétségbeesetten azokkal a nagy szemeivel.

- De én itt vagyok, ahogy Jaebum meg anyukád is. Ne lökj el minket, kérlek. Együtt ki fogjuk bírni, ígérem! Nekem is nagyon nehéz, hidd el. Annyira nehéz… - itt inkább abbahagyom, és veszek egy mély levegőt, hogy visszatartsam a könnyeim, és összeszedjem magam.

- Sajnálom, Jackson, ne haragudj rám, én teljesen elfelejtkeztem rólatok, annyira önző vagyok – kezd el magyarázkodni bűnbánón, hallom a hangján, hogy mennyire sajnálja. Örülök neki, mert úgy tűnik, végre felfogta, hogy nem jó, amit csinál.

 - Semmi baj, tényleg, csak ezután ne hagyd el magad teljesen – mosolygok rá, hogy kicsit felvidítsam. Nagy örömömre egyből viszonozza. Mégse volt eredménytelen a próbálkozásom. – Most viszont irány az ágy, mert napok óta nem aludtál, és úgy nézel ki, mint egy zombi – nyújtom ki rá a nyelvem, majd összeborzolom a haját, mire csak fújtat egyet sértődötten, de legalább sikerült kibillentenem az önpusztító életmódjából, még ha kis időre is. El se hiszem, hogy sikerrel jártam, már komolyan kezdtem kétségbeesni, hogy mit csináljak, hogyan rántsam vissza a valóságba. Pár perc múlva már az ágyban van, miközben Yugyeomról néz képeket a mobilján. Istenem, annyira nagyon sajnálom őt, tényleg szenved, és szó szerint haldoklik. Bárcsak elvehetném a fájdalmát, vagy ha csak enyhíthetném, de nem tudom, hogyan csináljam. Yugyeom, kérlek, gyere vissza minél hamarabb, és szabadítsd fel a szerelmed a szenvedésből, mert már esküszöm, hogy nem bírom nézni. Gyere vissza hozzánk, mert nagyon hiányzol!

Bambam pov:

„Fekszünk egymás mellett az ágyban, és csak nézzük a másikat. Nem tudom, mennyi idő telik el így, de olyan, mintha megállt volna, míg kitartóan bámuljuk egymást, csillogó szemekkel. Örökké tudnám nézni őt, sose unnám meg, annyira gyönyörű. Egyszerűen nem tudok betelni vele, azt se tudom, hova kapjam a tekintetem, mit nézek rajta. A gyönyörű csillogó szemeit, a finom ajkait, az édes gödröcskéit, az aranyos anyajegyét a szeme alatt, a szép haját, a pisze orrát? Túl tökéletes, mint egy földre szállt angyal. Kezem az arcára teszem, és lágyan elkezdem simogatni, mire rám mosolyog, amitől olvadozik a szívem, miközben ki akar törni a mellkasomból. Hirtelen még közelebb húz magához, így összeér a homlokunk, és az ajkaink csak pár centi választja el. Érzem a meleg leheletét az arcomon, ahogy veszi a levegőt, és ettől rögtön elönti a testem a forróság. Tekintetem az ajkára téved, és nagyon szeretném megcsókolni őt. Mintha olvasna a gondolataimban, mozdul előre, és ajkát az enyémre tapasztja. Egy lágy, és érzéki csókba ránt bele, amivel eléri, hogy forogni kezdjen velem a világ, és azt is elfelejtsem, hogy ki vagyok. Keze a derekam marja közben, majd hirtelen benyúl a felsőm alá, és a hasam kezdi el simogatni a meleg tenyerével. Az én kezem végig hol az arcát simogatja, hol a hajába túrok, és úgy próbálnám még közelebb húzni magamhoz, de már így is majd megfulladunk a levegőhiány miatt. Csókja egyre jobban követelőbb lesz, ami fura számomra, mert nem szokott ennyire merész lenni. Hirtelen fölém kerül, amivel jól meglep. Csak nézek fel rá, tágra nyílt tekintettel, és próbálom felfogni az előbbi tettét. Ő is csak néz rám először, majd nem szólva semmit, ismét megcsókol, amivel eléri, hogy ne tudjak gondolkozni, csak átadni magam az érzésnek, amit kivált belőlem. Ajkai elválnak az enyémtől, és a nyakam kezdi el csókolgatni, közben a keze ismét visszatéved a felsőm alá. Túlságosan élvezem, amit művel velem, és azt szeretném, ha sose hagyná abba, tartson örökké ez a pillanat, de nem így történik. Egyetlen másodperc alatt tűnik el a varázs, én pedig ott maradok egyedül az ágyon, még mindig szétesve a csókjától, és az érintésétől. Eltűnt mellőlem, mire engem elönt a pánik, és úgy ugrok ki az ágyból, mintha az életem múlna rajta. Üres a szoba, csak én vagyok benne. Már szinte felbotlok a saját lábamban, annyira gyorsan rohanok le a lépcsőn, először a fürdőszobába, majd a nappaliba, és végül a konyhába, de egyikben sincs. Eltűnt. Ez meg mi a franc volt? Hova tűnt? Istenem, mi folyik itt? Ott, ahol állok, a konyha közepén térdre esek, és próbálok nem teljesen kiborulni, de már így is kezdem elveszíteni a fejem. Tehetetlennek érzem magam, és ez kikészít, bele fogok őrülni. Érzem, hogy elönti az egész testem a pánik, és a félelem, hogy itt maradtam egyedül nélküle. Nem akarom, megfélemlít. Könnyim már eláztatták az arcom, és a padlót, megállás nélkül hullnak. Csak vissza akarom kapni őt, semmi mást nem akarok.

-Szerelmem, gyere vissza! – kiáltom elfúló hangon.”

- Yugyeom! – hagyja el a számat a neve, ahogy magamhoz térek a szörnyű álomból, de még mindig érzem a félelmet az egész testemben. Az érzések újra elöntik mindenem, mint az álomban, és ugyan azzal a gyorsasággal ugrok ki az ágyból most is. Rosszul lépek a hirtelen mozdulattól, és nekiesek az éjjeli szekrénynek, melyről hangos csörömpöléssel esik le a lámpa, mire Jackson felébred. Álmos szemeivel néz rám, és nem érti, mi a fenét csinálok hajnali négykor a szoba közepén. De amint meglátja a kétségbeesett arcom, és a félelmet a szemeimben, azonnal magához tér, és rohan oda hozzám. Először csak végignéz rajtam sérülést keresve, de miután nem talál, végre megszólal.

- Mi a baj, Bambam? Mi történt? – faggat aggódó tekintettel, miközben a kezem szorongatja.

- Mennem kell. Most, azonnal! – csak ennyit nyögök ki, és már fordulok is el tőle, ezzel kirántva a kezem az övéből. Lehajolok a ruháimért, és sietve kapom magamra őket, míg Jackson értetlen tekintettel nézi a kínlódásom. Ide-oda kapkodok, mint egy hülye, és már majdnem megint elesek a saját lábamban, de még időben elkap.

- Várj már egy kicsit. Mi folyik itt? – kérdi ismét, abban bízva, hogy ezúttal hátha felvilágosítom. Lehet, jobban járok, mert látom rajta, hogy kezd nagyon ideges, és türelmetlen lenni. De én is nagyon ideges vagyok, jobban, mint ő. Rossz érzésem van, az álom miatt. Sürgősen látnom kell a szerelmem, muszáj, hogy megnyugodjak. Addig a félelem se fog elmúlni, amíg nem tudom, hogy minden rendben van vele.

- Rosszat álmodtam…rettenetes volt…Gyeomie eltűnt, és egyedül maradtam… - makogom vontatottan, mert újra kezdek az álom hatása alá kerülni, ami nem lenne jó, így megrázom a fejem, hogy elhessegessem a szemeim elé ugráló borzalmas képeket. – Ezért muszáj látnom őt, azonnal, hogy tudjam, nincs semmi baja – teszem hozzá, és újra indulnék el, de nem enged.

 - De ez csak egy álom volt, Bambam – ejti ki a szavakat lassan és érthetően, amivel azt akarja elérni, hogy feladjam az éjszakai kirándulásom a kórházba, de én nem tágítok.

- Nem baj, akkor is muszáj látnom, mert félek, hogy valami baj történt vele – erősködök még mindig, és érzem, hogy kezdek rosszul lenni, hogy nem enged, és a kétségbeesés eluralkodik rajtam, hogy nem vagyok mellette.

- Bambam… - kezdene bele, de én a szavába vágok, egyetlen másodperc alatt.

- Csak hadd menjek, kérlek! - szinte már könyörgök neki, majd kirántom a karom a kezeiből. Az ajtó felé rohanok, és kitárva azt kettesével veszem a lépcsőfokokat. Az utolsó kettőnél rosszul lépek, és majdnem hasra esek - ami amúgy nem lenne meglepő tőlem -, de még időben megkapaszkodok. Kilépve a bejárati ajtón, azonnal elkezdek futni az utcán. Mivel vezetni nem tudok, így maradt a taxi, de jelenleg egyet se látok magam körül. Hallom, ahogy Jackson kiabálva fut utánam.

- Bambam, kérlek, várj már meg. Állj, már meg, az isten szerelmére! – ugrik rám teljesen kifulladva, és a nagy lendülettől a földre kerülünk. Mind a ketten zihálunk, és gyorsan vesszük a levegőt. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, a levegő a tüdőmbe szorult, teljesen kifulladtam ettől a futástól. Fáj mindenem, és meg se tudok mozdulni, főleg nem úgy, hogy Jackson rajtam fekszik, nehogy újra megszökjek.

- Mi a francnak állítottál meg? – suttogom, mert a futástól még mindig alig kapok levegőt. Felkel rólam, de a kezem erősen tartja, olyan szinten, hogy alig érzem. Elszorítja a vérkeringésem teljesen a hatalmas erejével.

- Azért, mert hajnali négy óra, és kicseszettül nem tudsz bemenni a kórházba, hogy meglátogasd – csattan fel, ismét mérgesen, és még erősebben szorítja a kezem, mire felszisszenek hangosan. – Tudod jól, hogy értesítenek minket azonnal, ha valami baj történik Yugyeommal.

- Tudom, de látni akarom… - hangom megremeg, ahogy kiejtem ezeket a számon, és a könnycseppek azonnal ellepik a szemem. – Hiányzik!

- Nekem is te buta, de most nem tudunk odamenni. Pár óra múlva, ha felkeltünk, rögtön meglátogatjuk, ígérem – karolja át a vállam gyengéden, és ölel magához, amit azonnal viszonzok.

- Megígéred?

- Igen, meg, esküszöm!

- Köszönök, Jackson, mindent – suttogom, és érzem, hogy kezdek megnyugodni. Jackson mindig eléri, hogy megnyugodjak, és ezt szeretem benne. Mindig higgadtan tud gondolkozni, és tudja kezelni a dühkitöréseim is.

- Nagyon szívesen. Most pedig menjünk vissza, és próbálj meg visszaaludni, rendben? Bólintok egyet, és megindulunk vissza a ház felé. Amint újra a szobába érünk, Jackson azonnal visszaalszik, de nekem nem sikerül. Agyam szüntelenül kattog, és újra szörnyű képek villannak be a szemeim elé. Hiába próbálom elűzni őket, minden erőfeszítésem kárba vész, így egy idő után feladom, és hagyom, hogy jöjjenek. Nekem már úgyis mindegy, pluszba még egy kis szenvedést kibírok még. Hallom, ahogy Jackson szuszog, és forgolódik az ágyban. Mikor lesz már reggel? Minél hamarabb látni akarom Gyeomiet. Ezért nem akartam hazajönni Jacksonhoz, mert tudtam jól, hogy csak ideges lennék, és félnék, hogy valami baj történik, és én nem vagyok ott vele. És mi van, ha pont, akkor ébred fel, amikor nem vagyok ott? Azt nem akarom. Muszáj ott lennem, azt akarom, hogy engem lásson meg legelsőnek, ha magához tér. Már egy hónap telt el a baleset óta, és még mindig kómában van. Egy kibaszott hónapja nélküle kell élnem, és annyira nehéz. Minden perccel egyre nehezebben bírom elviselni a magányt.  Istenem, miért velünk történik ez meg? Miért kell állandóan szenvednünk? Ezeken jár az agyam még vagy egy órán keresztül, míg végül engem is elnyom az álom. Amikor újra magamhoz térek, már reggel tíz óra van. Mintha puskából lőnének ki, úgy ugrok ki az ágyból, és futok be a fürdőszobába, hogy rendbe tegyem magam. Persze a művelet nem megy zökkenőmentesen, mert belerúgok a kukába, és leverem az egyik poharat az asztalról, mire Jackson is felébred. Amikor visszamegyek a szobába, még mindig az ágyon fekszik, ami kicsit felidegesít, mert megígérte, hogy amint felkeltünk, azonnal rohanni fogunk Yugyeomhoz. Ezért nagy sietséggel az ágyához megyek, és lerántom róla a takarót, mire ijedten rezzen össze.

- Megígérted, hogy sietünk. Akkor miért nem kelsz már fel? – kérdem, és bosszúsan nézek rá, hogy tudja, ez most rosszul esett tőle.

- Ne haragudj, máris felkelek, csak én se aludtam valami jól – közli szomorú hangon, amit át tudok érezni, így rá emelem a szintén szomorúsággal teli szemeim, hogy lássa, együtt érzek vele. – Viszont addig nem teszed ki a lábad a házból, amíg nem ettél – vált át egy pillanat alatt szigorúra, és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Képes addig bent tartani, amíg nem ettem legalább pár falatot. De azért mégis bepróbálkozok.

- Nem is tudom, amúgy nem vagyok éhes… - ennyit nyögök ki, de rögtön elharapja a torkom, ahogy lekiabálja a fejem.

- Akkor is enni fogsz, Bambam!

Uhh, fantasztikus…ez a nap se lesz az enyém, úgy látszik.

Minden akadályoz ma engem abban, hogy minél hamarabb láthassam a szerelmem. Először Jackson a hülye evésével, amit feleslegesnek tartok, mert kb. öt falatot, ha képes leszek lenyelni. De megteszem a kedvéért, és azért, hogy minél hamarabb láthassam őt. Másodszor az összes piros lámpát kifogjuk út közben, így az amúgy fél órás út, egy órára sikerül. Már szinte majdnem felrobbanok, annyira ideges vagyok. Nem hiszem el, hogy semmi nem sikerül ezen a napon. Rossz érzésem van még mindig. Hajnalban az a szörnyű rémálom, most pedig minden csak hátráltat.  Amint megérkezünk a kórházhoz, szó szerint kirontok a kocsiból, és futnék be az ajtón, ha nem ragadná meg a karom Jackson, hogy visszafogjon.

- Csak lassan, mert képes vagy balesetet okozni, és az nem hiányzik – karolja át a vállam, mire sóhajtok egy nagyot megadva magam. Ne már, minden perc számít. Csak hadd lássam már Yugyeomot. Érzem, hogy nem sok választ el attól, hogy teljesen kiboruljak, ha nem láthatom percek múlva.

- Siessünk már, kérlek – nézek rá könyörgőn, mire megsajnál, és sietősre vesszük a tempót. A szoba elé érve, belém hasít ismét az a rossz érzés, szívem fájdalmasan kezd el dübörögni a mellkasomban. Oda kapom a kezem, hogy enyhítsem a fájdalmat, majd tágra nyílt szemekkel bámulok rá Jacksonra, aki értetlenül áll mellettem, az arcán nagy döbbenettel.

- Most meg mi a baj? Miért vágsz ilyen arcot? – faggat, aggodalmas hangon, és nyúlna a kilincsért, de a kezére teszem az enyémet, így megállítom.

- Egész nap rossz érzésem volt, és most hirtelen belém nyílalt a félelem. Valami történni fog… - suttogom, és lenyomom a kilincset a kezünkkel, mire kitárul az ajtó, mi pedig majdnem szívrohamot kapunk a látványtól, ami fogad minket. Az apja, az a rohadék, ott ül az ágya mellett, és a kezét szorongatja, miközben beszél hozzá valamit.

- Maga meg mi a faszt keres itt? – kiáltjuk egyszerre Jacksonnal, és rohanunk oda hozzá, attól félve, hogy esetleg csinál valamit vele. Akkor ez volt az a rossz érzés egész nap, ami kerülgetett. Ez most váratlanul ért, erre nem számítottunk. Ránk néz a szigorú tekintetével, rajtam egy kicsit tovább tartja a szemeit, amik hirtelen villannak egyet, és tudom, hogy felismert. Én is őt figyelem. Először az arcát, amelyről semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni most, majd a szemem a kezére téved, amely még mindig a Yugyeomét fogja. Ösztönösen lépek oda hozzá, és rántom ki a szerelmem kezét az övéből, mire felpattan a székből, ami hangos csattanással hátraesik.

- Te mégis mit képzelsz magadról? – kiált rám egy hatalmasat, és az arca egy pillanat alatt változik át. Szemei szikrákat szórnak, arca eltorzul, és dühösen mered az enyémbe, ahogy fölém tornyosul. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, mert igenis durván félek tőle. Ez az ember egy állat. Csak nézek rá halálra vált arccal, egész testemben remegek, a félelem teljesen megbénít. Egyszerűen annyira megrémiszt, hogy még pislogni se merek, nemhogy levegőt venni. Lélegzet visszafojtva bámulok fel rá, és várom, hogy megüssön.

- Hozzád pofázok, te kis szaros – lök egyet rajtam, amitől hátratántorodok.  – Azt hitted, hogy nem ismerlek fel? Te miattad lett a fiam egy kibaszott buzi – ordítja, és szinte már vérben úszik a szeme, én meg érzem, hogy mindjárt meghalok a félelemtől. Keze egy pillanat alatt mozdul felém újra, én pedig azért imádkozok, hogy legalább gyorsan végezzen akkor velem. De nem ér el hozzám a keze, mert út közben Jackson megfogja, és kicsavarja, mire hangosan felkiált.

- Te meg ki a faszom vagy, és minek ütöd bele az orrod mások dolgába? – nyögi ki nagy nehezen, és próbálja kiszabadítani magát a szorításból.

- Jackson vagyok, a fia legjobb barátja. Jobban jár, ha megjegyzi ezt a nevet – próbálja türtőztetni magát, hallom a hangján, legszívesebben ordítaná ezt, de visszafogja magát. – És én rohadtul nem félek magától, viszont kurvára kinyírom, ha még egyszer egyetlen ujjal hozzá mer érni Yugyeomhoz vagy Bambamhez. Értve vagyok? – ezt viszont már dühösen szűri ki a fogai közül, miközben erősebben szorítja a karját.

- Jól van, megjegyzem, de elengednél végre? Ez fáj – hangja olyan furán csendül fel, hogy Jackson egyből elengedi. Felénk fordul, és értetlen tekintettel mered az arcunkba.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Én sose bántottam Yugyeomot. És egyébként is, ő a fiam, és jogom van látni őt – mondja teljesen nyugodtan, mi meg csak összenézünk, és nem értjük, hogy mi történik. Ez meg mi? Mi a fene baja van? Olyan fura, az előbb még egy vadállat volt, most meg teljesen normálisnak tűnik.

- De hisz maga rendszeresen bántottam őt, és ehhez nincs joga. Egy apának szeretnie kéne a gyerekét, és nem bántani – kiáltom az arcába, mert felidegesített, hogy hirtelen teljesen más lett, és úgy tesz mintha ártatlan lenne. Komolyan mondom, hogy nem értem, mi van vele.

- Nem igaz, hazudsz! – ordítja kétségbeesetten, majd hátrálni kezd az ajtó felé. – Hazudsz… - suttogja, majd sarkon fordul, és kirohan az ajtón, mi meg csak bámulunk utána, az arcunkra kiült döbbenettel.

- Ez meg mi a fene volt? – kérdi tőlem Jackson, ahogy felém fordul.

- Fogalmam sincs. De egy dologban biztos vagyok, neki sürgősen orvosra lenne szüksége. Az elméje nem ép, nagyon beteg, és ő még csak nem is tudja – hangom remeg, mert kicsit megrázó volt az előbbi jelenet, és még a hatása alatt állok.

- Jól vagy, amúgy? Nem bántott? – néz rajtam végig aggodalmas tekintettel, mire csak nemlegesen rázom a fejem.

- Ez nagyon félelmetes volt. Esküszöm, azt hittem, hogy megöl… - suttogom magam elé, ahogy ismét megjelenik előttem az eltorzult arca.

- Tudom, de ne aggódj, nem fog bántani, mert nem fogom hagyni neki! Mindig meg foglak védeni titeket, esküszöm – mondja teljesen komolyan, amitől szívem dobban egy hatalmasat, és megtelik szeretettel.

- Ismét, csak köszönöm. Nem is tudom, hogyan tudnám meghálálni azt, amit értem teszel. Hálás vagyok érte nagyon.

- Ez csak természetes, Bambam. Nekem nem kell több annál, hogy szereted Yugyeomiet. Ezzel teszel a legboldogabbá – mosolyog rám lágyan, mely könnyet csal a szemembe a meghatottságtól.

- Örökké szeretni fogom – suttogom, mert érzem, most nem tudnék megszólalni.

Hirtelen egy kis szorítást érzek a kezemben, mire ijedten kapom oda a tekintetem, és csak ekkor veszem észre, hogy végig szerelmem kezét szorítottam, onnantól, hogy kirántottam az apja kezéből. Szívem egy hatalmasat dobban, és őrülten kezd el verni az izgatottságtól. Ez most tuti, hogy megtörtént, és nem csak hallucinálok, ugye?

- Úristen, Jackson! – kiáltom örömömben, és már hullnak is a könnyeim a boldogságtól, hogy valamilyen életjelet adott magáról.

- Mi az? Mi történt? – kérdi, szinte ijedten, mert olyan hatalmasat kiáltottam.

- Istenem… - csak ennyit tudok kinyögni először, azonnal felé fordulok, és az ágyára borulok, miközben záporoznak a könnyeim.

- Megijesztesz. Mi történt, mondd már? – rángatja a vállam, és kezd egyre idegesebb lenni, hogy nem tudja, mi van velem.

- Sz-szerelmem…szerelmem…az előbb megszorította gyengéden a kezem… - dadogom, és csoda, hogy sikerült ennyit is kinyögnöm a sírástól.

- Jézusom, ez komoly? – kiált fel ő is örömében, és mind a ketten Yugyeom arcát figyeljük, hátha kinyitja a szemét.

- De ez jó, akkor meg miért sírsz? – kérdi még mindig értetlen tekintettel.

-A boldogságtól, hogy ha csak egy kis időre is, de magánál volt. Akkor ugye, fel fog ébredni? – ragadom meg a kezét, és csillogó szemekkel várom a válaszát.

- Persze, hogy fel fog ébredni, ne aggódj. Sose hagyna el téged! – mosolyog rám biztatóan, amitől megnyugszok. Újra Gyeomie felé fordulok, miközben a kezét simogatom.

- Életem, kérlek, minél hamarabb gyere vissza hozzánk, mert nagyon hiányzol. Nem bírom nélküled – suttogom, majd előre hajolok, és egy lágy csókot hintek az ajkára. Miközben figyelem gondolataim ismét visszatérnek az apjára, és a félelem újra belém nyíllal, ezért Jackson felé fordulok, aki már kezdi elveszíteni a fonalat a hirtelen hangulatváltozásaimtól.

- Komolyan, Bambam, sokszor nem tudlak követni. Az előbb olyan boldog voltál, most meg újra olyan arcot vágsz, mint aki szellemet látott. Mi a baj?

- Félek…félek, hogy vissza fog jönni, az az elmebeteg, és bántani fogja. Nem hagyhatjuk ezután magára.

- Pont erre gondoltam én is. Ne aggódj, meg fogjuk oldani, hogy mindig legyen vele valaki – mosolyog rám, miközben megszorítja a kezem.

- Megígéred?

- Megígérem!

- De én ezután, tényleg nem vagyok hajlandó elmozdulni mellőle – pillantok rá szigorú tekintettel. – Úgyhogy ki ne találd, hogy elhurcolsz Yugyeomtól.

- Eszemben sincs, valahogy gondoltam, hogy ragaszkodni fogsz hozzá. De amúgy viccet félre téve, én is megijedtem kicsit, szóval nem lesz egyedül sose innentől.

***

Ismét egy újabb Yugyeom nélküli nap, és ismét csak szenvedek, amiért még mindig nem tért vissza hozzám. A minap, amikor kicsit megszorította a kezem, felélesztette bennem újra a reményt. Nem adhatom fel, tudom, hogy fel fog ébredni. Már csak napok kérdése és felkel…napok…De mennyi is konkrétan?

Nagyon rosszul aludtam újra, hiába érzem magam fáradtnak mindig, mégse tudok aludni. A félelem, és a szorongás miatt nem tudok aludni. Belém költöznek, és uralják az elmém. Pedig néha, már annyira rosszul vagyok az alváshiány miatt, hogy csoda, hogy nem esek össze. A folytonos aggódás Yugyeom miatt, kikészít. Jacksonnak tényleg igaza volt, úgy nézek ki, mint egy zombi. Vagy még az is szebb nálam? Mindenesetre, nem ártana lehet összeszednem magam, mert ha szerelmem ilyen állapotban lát meg, azonnal kiábrándul belőlem, az tuti.  Most még a megszokottnál is fáradtabbnak érzem magam. Azt hiszem, ki jött rajtam a sok álmatlan éjszaka egyszerre. Csak a mai napot éljem túl, és amint haza értem, tényleg lefekszek aludni. Az osztályban olyan, mintha mindenki elfelejtette volna őt. Egyetlen szó se esik róla, senkinek nem hiányzik, kivéve engem és Jacksont. A tanárok is automatikusan írják be hiányzónak, meg se kérdezve, hogy talán mégis jött-e ma. Mintha ők már lemondtak volna róla. De én sose fogok, velük ellentétben. Viszont van egy személy, aki kifejezetten élvezi a helyzetet, és örül Yugyeom szenvedésének. Szerintem mindenki tudja, hogy ez Jinhoo. Egy ideig próbáltam elengedni, és nem figyelni arra, amit pofázik, de az utóbbi időben nagyon elszaladt vele a ló. Úgy érzem, nem ártana kicsit helyre tenni őt. Lehet, hogy ma lesz az a nap. Amúgy se vagyok valami jó passzban, szóval, ha ma felbassza az agyam, tuti, hogy nem éli meg a holnapot.

Épp lépnék be a terembe, amikor meghallom az említett személy irritáló hangját, amint a szerelmem szidja. Veszek egy nagy levegőt, és lassan kifújom, mielőtt belépek a terembe. Próbálok nem figyelni rá már korán reggel, de lehet, hogy nem fog sikerülni egész nap, főleg, ha nem fogja abbahagyni. Amint észrevesz, rám vigyorog azzal az idióta fejével, és rögtön beszól valamit.

- Jaj, szegénykém annyira sajnállak. Vagy mégse? – gúnyolódik magas hangon, majd leugrik a padról, és elindul felém. Nem figyelek rá, nem akarok balhét. Megáll közvetlenül előttem, úgy hogy alig van pár centi köztünk, mire ösztönösen húzódnék hátrébb, de megragadja a karom, így kénytelen vagyok rá nézni. Komolyan nem értem őt. Teljesen normális srácnak tűnik, talán még barátok is lehetnénk, ha nem lenne ekkora szemét.

- Remélem, hogy megdöglik! – ejti ki a száján ezeket a szavakat, mire nekem elborul az agyam, és automatikusan lendítem az öklöm, hogy behúzzak neki egyet. Ezt nagyon nem kellett volna mondania. Bármit elviseltem volna, de ezt nem.

- Te rohadék. Mégis, hogy kívánhatsz ilyet? - kiáltok rá kétségbeesve, és nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek rajta. Ezzel a kijelentésével végleg elvágta magát a szememben. Most már akkor se barátkoznék vele, ha ő lenne az utolsó ember a földön. Kiköpi a vért a szájából, majd az arcához nyúl, ahova az ütést kapta. Kicsit felszisszen, és dühösen mered az arcomba.

- Úgy legalább egy köcsög buzival kevesebb lesz a világon – vigyorog, mire engem elönt a harag, és legszívesebben itt helyben kicsinálnám, de vissza kell fognom magam, mert a suliban vagyunk.

- Undorító, amit csinálsz. Te embernek tartod magad ezek után? – kiáltom, és remegek egész testemben, mert úgy tűnik, mindegy mit mondok, nem tudok hatni rá.

- Még szép. Abban lelem örömöm, ha láthatom, ahogy szenved, az a kis

szemét – mondja, és ismét elindul felém, mire én ösztönösen hátrálni kezdek, de nem jutok messzire, mert a hátam a falba ütközik. Újra itt áll előttem szorosan, és flegmán vigyorog a képembe, nekem meg már sírhatnékom van tőle, amiért ennyire kitartó.

- Miért nem hagyod abba? Ez már szánalmas… - suttogom, és próbálok elfordulni tőle, de elkapja az állam, és kényszeríti, hogy rá nézzek.

- Nem fogok leállni! Ja, és, Bambam, ez volt az utolsó alkalom, hogy hagytam, hogy megüss – közli, majd elengedi az arcom, és faképnél hagy. Szívem őrülten kezd el dobogni, lábaim felmondják a szolgálatot, és lecsúszok a földre a fal mentén. Arcom a kezembe temetem, és azon gondolkozok, hogy mikor lesz ennek vége. Vagy, hogy mit követtem el, amiért ezt érdemlem. Gondolataim a mobilom rezgése töri meg, így ugyan kelletlenül, de érte nyúlok. Valahogy elment a kedvem mindentől már korán reggel, és most beszélgetni se akarok senkivel. Egy üzenetem érkezett. Amint meglátom, hogy kitől, rögtön rám tör a rosszullét, és remegni kezdek. De igazán csak akkor fog el a pánik, miután elolvasom, amit írt.

Siyeon: Ugye, még mindig nem ébredt fel az a buzi? Nagyon remélem, hogy soha nem is fog! Csak útban lenne, így legalább az enyém lehetsz. Csókollak, hercegem.

Ne, ne, ne. Én esküszöm, hogy megfojtom azt a ribancot. Elegem van abból, hogy folyton zaklat. Én ezt nem bírom. Miért akarja mindenki ennyire, hogy a szerelmem meghaljon? Annyira kikészít, annyira fáj, hogy ilyenek az emberek. Mások szenvedése okoz nekik örömöt. De majd pofára fognak esni, mert Gyeomie sose fog meghalni. Vissza fog térni hozzám, és akkor majd mindegyik megbánja, hogy valaha is azt kívánták neki.

Ments meg! - 20. fejezet

Yugyeom pov:

Teljes sötétség vesz körül, ahogy magamhoz térek, de még csak a külvilágot érzékelem, a szemem még képtelen vagyok kinyitni. Hangokat hallok magam körül, egy lányét és egy fiúét. Mivel suttognak, így nem nagyon tudom kivenni, hogy kié. Kezem egy másik kéz tartja, melynek az érintése olyan ismerős. Puha és bársonyos, melytől a szívem azonnal őrülten kezd el verni, és elönt a forróság. Villámcsapásként ér a felismerés, hogy életem van itt mellettem, és ő szorongatja a kezem. Ezután ugrik be a kép a lányról, aki el akarja venni tőlem Bamiet, és arról, hogy elájultam ettől. Akkor az a hang a lányhoz tartozik? De ő minek van itt? Mit akar Bamietől?

- Ki ez a fiú, Bambam, és miért szorongatod úgy a kezét mintha attól félnél, hogy soha nem ébred fel többet? – hallom meg a nyávogó hangját a lánynak, és azonnal elfog az undor tőle.

- A barátom, aki mindennél fontosabb számomra – mondja életem, amitől azonnal megnyugszok. Remélem, hogy a lány érti ezt, és ezután lekopik majd, és békén hagy minket.

- Okés, értem, hogy fontos a barátod, de tudnál egy kicsit rám figyelni? Mi lesz akkor kettőnkkel? – kérdi a lány, mire bennem megáll az ütő, szívem fájdalmasan ver, és gyomrom összerándul az idegességtől.

- Te meg miről beszélsz? Már mondtam, hogy van párom, aki mellesleg itt fekszik előtted – háborodik fel életem a csaj szavaitól, ami megdobogtatja a szívem.

- Hogy micsoda? Ez csak valami hülye vicc, ugye? Ne mondd, hogy ez a buzi az ujja köré csavart téged? – kiabál a csaj, és felugrik a székről, ami hangos csattanással esik hátra. Ekkor érzem, hogy életem keze megrándul az enyém körül, mire nagy nehezen magamhoz tudok térni, és lassan ki tudom nyitni a szemeim. De bár ne tettem volna, bár maradt volna csukva örökre, így nem kellene látnom ezt a borzalmat, ami elém tárul. Megcsókolta…csókolóznak előttem…nekem pedig darabokra törik a szívem végleg ettől, és elkezdek sírni. Látom, ahogy lerángatja magáról a lányt, aki a földre esik, de nem érdekel.

- Gyeomie, szerelmem ez nem az, aminek gondolod! Ugye, nem hiszed azt, hogy megcsaltalak? Ő mászott rám és csókolt meg! Ugye, hiszel nekem? – kérlel Bamie sírós hangon, de nem tudok válaszolni neki. Annyira rohadtul fáj a szívem, hogy haldoklok tőle. Mindegy, hogy mi történt, és hogy ki mászott rá kire, akkor is megcsókolta, hagyta neki, és ez fáj a legjobban. Nem lökte le magáról azonnal, ahogy kellett volna. Végem, vége az életemnek…ennyi volt az egész. Nem akarom látni, mert csak fájdalmat okoz, így nagy nehezen leszállok az ágyról és kivánszorgok a szobából. Hallom, ahogy kiabál utánam, és próbálja levakarni magáról a csajt, aki azóta újra rátapadt. De nem állok meg, csak folytatom tovább a vánszorgást, és próbálok nem összeesni újra. A terembe érve Jacksont keresem a tekintetemmel, aki amint meglát, azonnal hozzám rohan, és elkezd faggatni, miközben átkarolja a vállam, és leültet az egyik székre.

- Szerelmem megcsalt engem… - ennyit sikerül kinyögnöm, mielőtt végleg elszakad a cérna és elkezdek zokogni, mire barátom szorosan magához ölel, és a hátam simogatja közben.

- Jézusom, ez most komoly? Biztos vagy benne? Nem csak valaki szét akar választani titeket? – kérdi aggódva, és hiába lehet, hogy igaza van, nem tudok másra gondolni csakhogy megcsókolta…

Ebben a percben vágódik ki a terem ajtaja és rohan be rajta szerelmem. Teljesen le van izzadva, alig kap levegőt, és látom, hogy könnyes a szeme.

- Életem, kérlek, mondd, hogy nem hitted el! Könyörgöm neked! Tudod, hogy te vagy a mindenem – fut oda hozzám Bamie és letérdel elém. Jézusom, ez annyira fájdalmas, én ezt nem bírom. Teljesen szétfeszít a fájdalom, a szívem darabokban hever, nem érzek semmit, csakhogy meg akarok halni. Könnyeim megállás nélkül záporoznak, és sírógörcs törik rám, nem tudom abbahagyni, egész testem rázkódik, és érzem, hogy megint kezd elhomályosulni előttem minden. Szerelmem a kezem szorongatja, miközben könyörög nekem, ami még jobban kikészít és érzem, hogy azonnal szeretnék megszűnni létezni, mert nem akarom érezni ezt a  fájdalmat, ami felemészt.

- Mi a faszom folyik itt? – hallom meg Jackson hangját, aki mint egy állat ront neki Bambamnek. – Mit tettél Yugyeomieval? – üvölti az arcába, és esküszöm, hogy képes lenne megütni őt értem, látom az arcán. Szerelmem persze egyből megijed tőle, és kérlelőn tekint rám, hogy segítsek neki. De képtelen vagyok rá, nem megy.

- Én…én nem csináltam semmit, az a csaj mászott rám, és csókolt meg erőszakosan, miután felvilágosítottam róla, hogy a fiú, aki előttem fekszik a szerelmem, amit pont meglátott Gyeomie – nyögi ki a szavakat, nagy nehezen, teljesen szét van esve, hangja remeg. Igen, tényleg ez történt, az igazat mondta…én mégis becsapva érzem magam. Hirtelen hat szempár szegeződik rám, mert azóta már Jaebum is csatlakozott a vitához. Értetlen tekintettel bámulnak, és várják tőlem a megoldást, vagy nem is tudom, hogy mit. Én magam se tudom, hogy most mi van. Mi volt ez az egész? Helyes, hogy ennyire kiborultam tőle? Mégis mit csináljak? Számomra ez igenis, megcsalás volt. Lehet, kicsit beteges a felfogásom, de nem akarom, hogy rajtam kívül más csókolja meg a szerelmem, ő csakis az enyém. Mindenkire féltékeny vagyok, de rettenetesen. Azt hiszem, hogy megőrültem.  Ekkor mintha érezném, hogy valaki figyel engem, oldalra kapom a fejem és a csajt látom meg, ahogy gyilkos tekintettel bámul rám. Komolyan, ha a szemével ölni tudna, már halott lennék. Mi a francot akar tőlem? Istenem, ne már, hogy most ő is elkezd majd zaklatni, és komolyan el akarja venni tőlem életem értelmét. Nem akarom, csak hagyjon már békén mindenki. Olyan nehéz ezt teljesíteni? És ez alatt Bamiet is értem, most őt se akarom látni. Sajnálom, de nem megy, egyedül akarok lenni. Ezért nem szólva egy szót se, fogom magam és felállok, majd kisétálok az ajtón, magam mögött hagyva az egészet. A könnyes szemű szerelmem, és a döbbent tekintetű barátaim.

- Életem, várj! Most hova mész? Kérlek, beszéljük meg! – könyörög sírós hangon, de Jackson leállítja.

- Hagyd most békén, kérlek!

Kilépve az iskola ajtaján, újabb nem kívánt esemény következik be, ami még jobban fokozza a már amúgy is szar kedvem, és érzem, hogy ez már tényleg sok nekem, ezt már nem bírom.

Ne, miért van már megint itt? Nem akarom látni, nem akarok vele beszélni. Csak tűnjön már el a szemem elől örökre, és ne kísértsen, mert megőrülök tőle.

- Fiam… - szólít meg, én meg már a hangjától teljesen rosszul vagyok. Érzem, hogy minden erőm elhagy, és hirtelen tör rám a pánikroham, magával hozva azt a rohadtul kegyetlen érzést, és a halálfélelmet. És mint egy villámcsapás, jön a gondolat, melytől egyből jobban kezdem érezni magam. Ez lesz a legjobb. Igen, ezzel végre meg fog szűnni minden fájdalmam, és nem kell többet szenvednem. Tökéletes időzítés, amúgy is elegem volt már mindenből, jobb lesz így.

Felé fordulok, és egy apró gúnyos mosolyt ejtek meg felé, míg a lámpához közelítek.

- Mit akarsz tőlem? Nem volt elég neked, hogy teljesen tönkre tettél? Hagyj már békén örökre! – kiáltom kétségbeesve, és tudva, hogy a lámpa pirosan jelez, mégis lelépek a zebrára. Közvetlen a felém száguldó kocsi elé, mely azonnal végigmegy rajtam, és elsötétül előttem minden örökre.

Bambam pov:

Ne, nem akarom. Valaki mondja, hogy ez csak egy rohadt álom, és semmi sem igaz belőle. Csak egy álom, és én hamarosan fel fogok kelni belőle. Minden rendben van, és életemnek nincs semmi baja. Az nem történhet meg, nem veszíthetem el őt, hisz ő a mindenem, életem értelme. Nélküle egy semmi vagyok, nélküle meghalok. Újra magam előtt látom a képet, ahogy kilépve a suli ajtaján, megláttam az éppen kocsi elé lépő szerelmem. Abban a percben nekem végem volt, „meghaltam”. Leperget előttem az életem, és tudtam, ezt soha nem fogom tudni elfelejteni, amíg csak élek. Senkinek nem kívánom, hogy átélje, azt a szörnyű fájdalmat, amit nekem kellet, miközben a karjaimban tartottam a halottnak vélt szerelmem. Rohadtul kegyetlen érzés volt, szétfeszített belülről a fájdalom teljesen.

***

Nem akarom elhinni, hogy ez tényleg velünk történik meg. Mikor lesz már vége? Esküszöm, hogy nagyon elegem van belőle, hogy mindig csak szenvednünk kell, és mindig történik valami rossz velünk, de főleg Gyeomieval. Én teljes mértékben megértem őt, hogy most haragszik rám, mert én is haragszok magamra. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem reagáltam egyből, és löktem le magamról a francba, azt az idegesítő picsát. Egyszerűen lefagytam, azért mégiscsak egy lány csókolt meg, nem vagyok hozzászokva. Váratlanul ért, de semmit nem jelentett nekem, semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. De akkor is, nagyon haragszok magamra, mert tudom, hogy mennyire érzékeny, féltékeny, és bizalmatlan. Annyira nehéz megszerezni a bizalmát, amit megértek és nagyon türelmes vagyok, mert tisztában vagyok vele, hogy ez nehéz. Erre most jön ez, és egy pillanat alatt, oda az összes erőfeszítésem, amit eddig tettem a bizalmáért.

Térden állva könyörgök neki, hogy bocsásson meg, és higgye el, nem én csókoltam meg. Egyáltalán nem csókoltam vissza, mert nekem csak Gyeomie kell, csakis őt szeretem. Nem érdekelnek a lányok, leszarom őket magasról. Nem szól semmit, csak bámul maga elé, könnyes szemmel, majd szó nélkül feláll és kisétál az ajtón.

- Életem, várj! Most hova mész? Kérlek, beszéljük meg! – könyörgök sírós hangon, és mennék utána, de Jackson leállít.

- Hagyd most békén, kérlek!

- De ez így nem jó, meg kellene beszélnünk. Ugye, te hiszel nekem? Hisz, tudod, hogy soha nem csalnám meg őt, nélküle nem tudok élni, ugye elhiszed? – vetem magam Jackson karjaiba. – Ugye, ti hisztek nekem srácok? – nézek rájuk kétségbeesetten.

- Igen, hiszek neked. Tudom, hogy nem csaltad meg – suttogja remegő hangon, majd magához ölel. Szavaitól hatalmas kő esik le a szívemről, mert szeretem Jacksont és fontos nekem. Nem bírnám ki, ha őt is elveszíteném. Mindig is számíthattam rá én is, sose hagyott cserben, annak ellenére se, hogy egy „idegen” vagyok neki.

- Én is hiszek neked – mondja Jaebum, miközben simogatja a hátam.

- Utána megyek – töröm meg a csendet, és kibontakozok az ölelésből, mire ő csak bólint egyet. Még egyszer rájuk pillantok, és látom a szemeikben, hogy őszintén bíznak bennem, és hisznek nekem, ami erőt ad. Tudom, hogy bármi történjék is, rájuk mindig számíthatok, és nem fognak cserbenhagyni. Küldenek biztatásként még egy mosolyt felém, amit viszonzok, majd kirohanok a teremből, hogy megkeressem Gyeomiet. Nem kell sokat futnom, a suli előtt a zebránál meg is látom, amint épp kilép a felé száguldó kocsi elé. Abban a pillanatban, ahogy látom, hogy elüti a jármű, eltörik bennem valami. Egy részem ekkor meghal. Rohanok hozzá, mint egy őrült nem foglalkozva semmivel. Levettem magam a földre, szinte hallom, ahogy koppan a térdem a kemény betonon. Lehet eltört, olyan erővel csapódtam be, de nem érdekel. Istenem, ne…nem halhat meg, nem hagyhat itt egyedül, mert abba belehalok. Mellé térdelek és csak zokogok, miközben simogatom az arcát és szólongatom.

- Ne, kérlek, ne csináld ezt szerelmem! Könyörgök, ébredj fel. Nem halhatsz meg, nem hagyhatsz itt egyedül – kiabálom, miközben simogatom az arcát, és puszikat nyomok az ajkára.

Megfeledkezve saját magamról észre se veszem, hogy nem vagyok egyedül, egy nagyon is ismerős arc néz velem farkasszemet. Az apja itt guggol előttem, és próbálna hozzáérni a fiához, de én nem engedem neki. Egy ujjal se érhet hozzá többet. Soha senki nem érhet hozzá.

- Mit tett Yugyeommal? Mi a fészkes fenét csinált vele? Megölte őt, jézusom, maga megölte a saját fiát – üvöltöm az arcába, mire ő csak nemlegesen rázza a fejét és dadog, mint egy hülye.

- Én…én nem csináltam semmit…én nem... – motyogja maga elé, és próbálná, újra megérinteni, de elütőm a kezét, és mielőtt meggondolhatnám a mozdulatot, rávetem magam. A lendülettől nagyot koppan a feje a betonba, de nem foglalkozok vele, csak lendítem az öklöm, és egy hatalmasat behúzok a szeme alá. Ezután otthagyom, és újra szerelmem mellé guggolok.

- Kérlek, szerelmem, ébredj fel. Ne hagyj itt egyedül, belehalok, ha elveszítelek. Könyörgöm, ne csináld ezt! - kiabálom, miközben rázza a testem a sírás. Már nem látok semmit, teljesen elhomályosult a tekintetem. Könnyeim megállás nélkül hullnak életem gyönyörű, és rezzenéstelen arcára. Arcát simogatom folyamatosan, így észre se veszem, hogy oldalt a feje megsérült, és véres a haja is. Jobb lába és a baj karja is megsérült, lehet, hogy el is tört.

- NEEE, ISTENEM, NE – ordítom, és már megfájdul a fejem a sok sírástól, nehezen veszem a levegőt, szédülök, és fuldoklok a saját könnyeimtől. Sokkos állapotba kerültem, csak bámulok magam elé, és a karjaimban tartom a szerelmem, miközben azt ismétlem, hogy „nem halhat meg”. Annyira nem vagyok magamnál, hogy nem érzékelem a környezetem, csak ülök ugyanott, és tartom a karjaimban. Arról is elfelejtkeztem, hogy hívjam a mentőket, de szerencsére valaki kihívta őket. Már itt is vannak, és próbálnák elvenni tőlem, de nem engedem. Nem akarom, hogy elvegyék tőlem. Tudom, hogy csak addig, amíg be nem érnek a kórházba, de nekem már az is egy örökkévalóságnak tűnik. Szorosan ölelem magamhoz, miközben ők próbálják lefejteni a karjaim róla.

- Kérem, engedje el! Ezzel nem segít. Sürgősen vinni kéne őt a kórházba – kiált rám az egyik mentős, amitől magamhoz térek annyira, hogy felfogjam, amit mond. Jézusom, hogy lehetek ekkora idióta. Azonnal elengedem Gyeomiet, és hagyom, hogy egy ágyra fektessék, majd betolják a kocsiba.

- Megengedik, hogy én is vele menjek? Kérem! – ragadom meg a kezét az egyik mentősnek, és kérlelőn emelem rá a még mindig könnyes szemeim, mire csak bólint.

- Ön kije a sebesültnek?

-A szerelme vagyok!

A kórházig tartó út nem tart sokáig. Értesítem Jacksont és Jaebumot a történtekről. Teljesen kiborulnak, amint megtudják, hogy mi történt, amit megértek. Azt mondják, hogy azonnal rohannak ide, aminek nagyon örülök, mert most szükségem lenne rá, hogy itt legyenek. Nem akarok még jobban összetörni, és szétesni. Gondolataim csakis a körül forognak, hogy mit fogok tenni, ha Gyeomie tényleg meghal. Bár ezen nincs mit gondolkozni, egyszerű a válasz. Először megölöm az apját, majd saját magammal is végzek. Ennyi az egész. Mi örökre együtt leszünk, még a másvilágon is. Utánamegyek, és folytatjuk a szerelmünk a mennyországban is. De nem halhat meg, még nem teheti. Annyi mindent szeretnék vele csinálni, ennek nem lehet itt vége. Imádkozom magamban, és könyörgök, hogy ne vegyék el tőlem a szerelmem.

Mire odaérünk Jacksonék is megérkeznek, és rögtön rohannak hozzánk, de amint meglátják az eszméletlen Yugyeomot, felkiáltanak, és rám emelik könnyes szemüket. Jackson arca az enyémhez hasonlóan rándul össze, és tisztán látom rajta, hogy alig tudja vissza fojtani a kitörő zokogását. Remegő lábakkal teszem meg feléjük azt a pár lépést, mire szorosan magukhoz ölelnek mind a ketten, és nem foglalkozva semmivel, utat engedünk a könnyeinknek.

- Mi a fene történt? – faggat Jackson remegő hanggal.

- A-az apja volt…megjelent a suli előtt. Láttam őt, és tudom, hogy miatta is csinálta. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi történt, de biztos, hogy ő a hibás – suttogom nehezen, és próbálom összeszedni magam, legalább annyira, hogy beszélni tudjak.

- Én esküszöm, hogy megölöm azt a rohadékot! – kiált fel Jackson, miközben kiszabadítja magát az ölelésből. Nagyon ideges lett, látom rajta. Kezével a hajába túr, és oda-vissza sétál a folyosón, megállás nélkül.

- Na, ezzel nem vagy egyedül – szólalunk meg egyszerre Jaebummal.

- Én ott a helyszínen adtam egyet a pofájának, mikor meg akarta érinteni Gyeomiet.

- Jól tetted, de ennél azért több kell neki. Jobb, ha tényleg megöljük, mielőtt ő végez a saját fiával – csúszik ki a száján hirtelen, mire összerándulunk mind a hárman, és beáll a csend. Érzem, hogy újra kezdek rosszul lenni, és mire feleszmélek, ismét elkezdek zokogni. Térdre esek, és kezembe temetem az arcomat, miközben hevesen rázkódik a testem. Jaebum és Jackson azonnal mellettem terem, és elkezdik a hátam simogatni. Próbálnának megnyugtatni, de nem járnak sikerrel. Magamat is meglepve, hirtelen rájuk kapom a tekintetem, és elkezdek kiabálni.

- Ugye, nem fog meghalni? Kérlek, mondjátok, hogy nem fog meghalni? Nem teheti ezt velem! Nem hagyhat el, mert én abba esküszöm, hogy belehalok – hangom megcsuklik többször is beszéd közben, szaggatottan veszem a levegőt, és érzem, hogy fuldoklok a sírástól. Remegek egész testemben, szívem pedig a torkomba ugrik, és ki akar törni onnan. Kisebb pánikroham tör rám ismét, és ekkor tudatosul bennem, hogy milyen érzés is ez. Igaz ez csak egy kisebb, de elég ahhoz, hogy padlóra küldjön. Lehet, ha egy erőteljes pánikroham törne rám, én nem bírnám ki. Engem már ez kikészít. Basszus, ez tényleg kegyetlen, és a szerelmemnek ezt kellett elviselnie minden egyes alkalommal, és teszi a mai napig is. Annyira erős, és ő még csak tisztában sincs vele. Nagyon büszke vagyok rá, hogy eddig nem adta fel. Ezután persze nem is kell, mert én itt vagyok neki, és segíteni fogom mindenben őt. Örökké mellette leszek, és boldoggá fogom tenni. Még mindig bámulom a fiúkat tágra nyílt, és kétségbeesett tekintettel, és várom, hogy válaszoljanak. Ők is csak bámulnak rám ugyanazzal a tekintettel, és nem tudják, hogy mit mondjanak, amitől még jobban eluralkodik rajtam a pánik.

- A francba…miért nem mondotok semmit? Kérlek titeket, mondjátok, hogy nem fog meghalni! - hangzik fel a sírós hangom ismét, és már magamon kívül vagyok, teljesen elvesztettem a fejem. Bele fogok ebbe őrülni. Mikor jön már az orvos? Meddig kell még várni?

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, mire Jacksonék sóhajtanak egy hatalmasat, és tudom, hogy megkönnyebbültek végre, mert kényelmetlenül érezték magukat a fullasztó kirohanásaimtól. Fejvesztve rohanok az orvoshoz, és ragadom meg a karját jó szorosan. Rám emeli gondterhelt arcát, melyről a sajnálat tükröződik vissza, amiből rögtön tudom, hogy baj van.

- Maga lenne a fiatalúr hozzá tartózója? – kérdi, és próbálja leplezni az arcára kiült szomorúságot.

- Igen, én vagyok a szerelme! – ejtem ki a szavakat, nem foglalkozva azzal, hogy mi a véleménye erről, vagy tetszik-e neki egyáltalán. De szerencsére nem kapok tőle semmilyen megvető vagy rosszalló pillantást.

- Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel – ahogy ezt kiejti a száján, egyből elhagyja az összes erő a lábaim, és térdre esnék ha Jacksonék nem kapnának el. Egész testem elkezd remegni, szédülök, és a könnyek marják a szemeim. – A párja kómába esett! – hagyják el a száját ezek a szavak, velem pedig megfordul a világ, elhomályosul előttem minden, és elájulok.

***

Amikor újra magamhoz térek, egy ágyon fekszek. Körülöttem minden tiszta fehér. Orrom egyből megcsapja az a tipikus kórházi illat, a fertőtlenítő és a gyógyszerek keveréke. Rögtön tudom, hol vagyok, és hogy mi történt. Felülök az ágyon, de a hirtelen mozdulattól megszédülök, és megfájdul a fejem is. Karomból csövek állnak ki, melyek rá vannak kötve az infúzióra. Nem foglalkozva velük, egy erőteljes mozdulattal kirántom a karomból, és elindulok megkeresni a szerelmem. Nagyon gyengének érzem magam. Fejembe tompa fájdalom hasít, minden egyes levegővételnél. Mégis mennyi időre ütöttem ki magam? És mi van szerelmemmel? Erre a gondolatra, szívem hatalmasat dobban, és fájdalmasan lüktet a mellkasomban. Elönt a forróság, remegni kezd az egész testem, amint eszembe jutnak az orvos szavai „a párja kómába esett”. Újra és újra ezek a szavak visszhangoznak a fejemben, és érzem, hogy jön, azaz ismerős érzés, ami azelőtt öntötte el a testem mielőtt elájultam. Hatalmas erővel tör rám a pánikroham, amitől meg kell kapaszkodnom a falban, hogy ne essek össze. Szívem őrülten dobog immár a torkomban, és onnan akar kitörni. Szaggatottan veszem a levegőt, és hányingerem lesz. Nagyon rosszul vagyok, de ezek ellenére is mozdul a lábam, és rohanni kezdek, hogy megkeressem a szerelmem. Azt se tudom, merre futok, vagy, hogy merre keressem őt, de muszáj minél hamarabb megtalálnom. Látni akarom őt, nagyon hiányzik. Fejem ide-oda kapkodom a névtáblákon, és amikor már épp feladni készülnék, megakad a szemem a szerelmem nevén. „Kim Yugyeom” ez van írva a táblára. Kezem automatikusan nyúl a kilincsért, de út közben megtorpanok. Nem merek benyitni, rettenetesen félek tőle.  Azt hiszem, most jutott el az agyamig a tudat, hogy ő most kómában van. Nem fog rám nézni, rám mosolyogni, vagy a nevemen szólítani. Nem fogom hallani az édes hangját, látni a gyönyörű mosolyát, a szép szemeit melyek mindig olyan szerelmesen néznek rám. Istenem, én ezt nem akarom, ezt nem fogom kibírni. Kezem ismét a kilincsért nyúl, erősen megmarkolom, mintha ezzel próbálnék erőt gyűjteni, majd szép lassan kinyitom. Remegő lábaimmal elindulok befelé a már nyitott ajtón, de nem kell sokat lépnem, mert egy kis szobában van elhelyezve, ahol csak ő van. Szemem megakad az arcán, mely falfehér és mozdulatlan. Most még a megszokottnál is fehérebb, valamint a bőre nem ragyog, ahogy szokott, amitől belém nyíllal a fájdalom. Ajka színtelen, de még így is kívánatos, így automatikusan hajolok előre, és adok egy puszit rájuk. És bár hiába szeretném, hogy kinyissa a szemeit, és rám mosolyogjon azzal a gyönyörű szemeivel, nem történik meg, amitől szemeim ismét marni kezdik a könnyek. Térdre esek az ágya előtt, keze után kapok, és erősen szorongatni kezdem, miközben keservesen sírok. Pedig azt hittem, hogy már az összes könnyem elfogyott a rengeteg sírástól, de még most is megállás nélkül folyik le az arcomról, és hullnak rá szerelmem bársonyos kezére. Mindkét kezemmel az övét simogatom, és puszilgatom, hátha megérzi, és felébred, de nem történik semmi. Csak figyelem őt, ahogy rezzenéstelen teste belesüllyed a matracba, bűvölöm őt a tekintetemmel, és várnám, hogy kinyissa a szemét, és rám nézzen. Istenem, de hiányzik, hiába van itt előttem, ez nem ugyanaz. Nem tudom megölelni őt, és jó szorosan magamhoz húzni. Nem tudom megcsókolni őt rendesen, és ő se fog visszacsókolni. Nem fogom látni, ahogy elpirul, és zavarba jön minden egyes szavamtól, vagy érintésemtől. Minél többet gondolok ezekre, annál jobban törik darabokra, az amúgy is törött szívem. Fájdalmas ránézni, nem akarom őt így látni. Mit kellene csinálnom, hogy minél hamarabb felébredjen? Mikor fog egyáltalán felébredni? És mi van ha, soha többet nem kell fel? Nem, és nem! Olyan nincs, hogy nem ébred fel. Az nem történhet meg. Mi a francnak gondolok ezekre egyáltalán? Fel fog kelni, és minden olyan lesz, mint régen. Beszélnem kellene hozzá, hogy tudja, itt vagyok, és várok rá. Hátha hamarabb felébred, ha hallja a hangom. Mély levegőt veszek, majd kifújom, és a remegő hangommal szólítom meg.

- Életem… - ennyit sikerül kinyögnöm, mert érzem, hogy hangom durván remegni kezd. Istenem, ez nagyon nehezen megy, alig tudom visszatartani a kitörni készülő zokogásom. – Itt vagyok, szerelmem, melletted. Tudd, hogy itt vagyok, és várom, hogy felébredj. Nem hagyhatsz el, muszáj, hogy vissza gyere hozzám! Várni foglak, de kérlek, siess! – suttogom el a végét, majd felemelem a fejem, és az arcát figyelem újra. Gyönyörködök benne, tekintetem megakad a jobb szeme alatti anyajegyen, amit annyira imádok. Ezért csakhogy még jobban kínozzam magam, felé hajolok, és lágy csókot lehelek a kis pontra, majd ismét visszaülök. Telnek a percek, órák, és én csak bámulom a szerelmem kitartóan, mintha ezzel fel tudnám ébreszteni. Annyira rá koncentrálok, hogy azt se hallom meg, hogy nyílik az ajtó, már csak egy kezet érzek meg a vállamra simítani.

- Kicsim, végre megvagy. Mindenhol téged kerestünk – csendül fel édesanyám aggódó hangja, mire én ráemelem hatalmas könnyáztatta szemeim, és a karjaiba vetem magam.

- Anya… - csak ez szakad ki a számon, majd elkezdek zokogni, mire ő is elsírja magát, miközben a hátamat simogatja. Így állunk percekig és csak tartjuk egymást. Annyira örülök, hogy itt van végre. Jó szorosan magához ölel, én pedig bebújok a karjaiba, és hagyom, hogy újra kisírjam a lelkem, miközben rázkódik az egész testem. Próbálna csitítani, és nyugtatgatni, de annyira kegyetlenül ráz a sírás, és zokogok, hogy egy idő után feladja, és csak várja, hogy magamtól abbahagyjam. Amikor már kezdek újra önmagam lenni, nagy nehezen elválok tőle, és végre rá emelem a kisírt vörös szemeim. Ekkor veszem csak észre, hogy nem egyedül jött, hanem itt van Jackson és Jaebum is. Szívem hatalmasat dobban, ahogy meglátom őket, majd feléjük rohanok, és őket is megölelem.

- Neked amúgy nem feküdni kéne, drágám? – kérdi anya, majd hozzám fordul, és elkezd vizslatni a tekintetével, majd amint meglátja a karom, a szája elé kapja a kezét, és felkiált. - Mit csináltál?

Erre lepillantok a kezemre, és ekkor veszem csak észre, hogy teljesen belilult, és véraláfutásos lett az infúzió helye. Kicsit megijedek tőle, mert csúnyán néz ki, de amúgy meg nem érdekel. A kezemről anyára pillantok, és megfogom a kezét, majd megszorítom.

- Ez semmiség, jól vagyok. Az sokkal fontosabb volt, hogy minél hamarabb megtaláljam Gyeomiet. Nem bírtam volna ki, hogy ott feküdjek tétlenül, amíg nem láthatom. 

- Persze, megértem, kisfiam, de azért vigyázz magadra, kérlek – suttogja, majd hozzám hajol, és puszit nyom a homlokomra. – Vissza kellene menned, és lepihenni, aggódok érted – fogja meg a kezem, és már látom rajta, hogy húzna magával, mire én egy pillanat alatt dermedek meg teljesen.

- Mi? Nem! – szinte magamon kívül kiáltok fel, és rántom ki a kezem az övéből, mire csak ijedten kapja felém a fejét, ahogy a fiúk is. – Nem megyek sehova! – suttogom elfúló hangon, kezeim idegesen remegnek, ahogy a hajamba túrok, miközben rájuk emelem a már könnyes szemeim.

- De, kicsim…- kezdené el anya a mondandóját, de én újra a szavába vágok.

- Mondtam, hogy nem megyek sehová. Nem hagyom itt egyedül, itt leszek vele mindig – szólalok meg erőteljesebben, és érzem, hogy kezd rajtam eluralkodni a pánik és a félelem, hogy itt kell hagynom őt egyedül. Muszáj látnom, hogy tudjam, biztonságban van.

- Bambam, szerintem hallgass anyukádra – szólal meg Jackson, ahogy elindul felém, és nyugtatóan elkezdi simogatni a hátam. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj vele, hisz egy kórházban van, és itt vannak az orvosok. Csak egy kicsit menj haza, és pihenj, csak pár órát. Jó? – próbál mosolyt erőltetni az arcára, miközben beszél, és nem kiakadni a kétségbeesett, és elveszett arcom láttán.

- Istenem, de én nem akarok elmenni. Félek, hogy elveszítem, ha elmegyek, és nem látom. Nem akarok haza menni a közös szobánkba, nem tudnék feküdni a közös ágyunkba nélküle – nézek rájuk könyörgőn, és próbálok nem teljesen szétesni a tudattól, hogy egyedül leszek a házban. Bele fogok őrülni, hogy nem lesz mellettem.

- Jaj, drágám, gyere ide – kérlel anya, mire nagy nehezen elbotorkálok hozzá, ő meg a karjaiba von, és csak ennyit suttog még; - Ne haragudj rám. Minden rendben lesz, ígérem!

- Megígéred, tényleg? – muszáj visszakérdeznem, hogy elhiggyem, amit mond.

- Persze, hogy megígérem, kicsim!

- Ti is megígéritek fiúk? – nézzek rájuk anya válla fölött, mire egyszerre vágják rá habozás nélkül, ami kicsit megnyugtat, és érzem, hogy kezd feloldódni az egész testem a feszültségtől, és a remegés is kezd alábbhagyni.

- Rendben, hiszek nektek. Csak ne kérjetek arra, hogy hagyjam itt Gyeomiet egyedül, képtelen vagyok rá! Nem bírom ki, ha nem láthatom.

- Akkor, ha gondolod, aludhatsz nálam is – veti fel az ötletet Jackson, amit máris imádok, mert valamelyest megment a szenvedéstől.

- Köszönöm szépen, hálás vagyok nagyon – mire ő csak rám mosolyog, miközben megszorítja kezem. Nekem pedig hatalmasat dobban a szívem, de most kivételesen nem a rosszullét miatt, hanem a boldogságtól, hogy ilyen emberek vesznek körül. Hálát fogok adni érte magamban minden egyes nap ezután.