Ments meg! - 22 fejezet.

Yugyeom pov:

Teljesen olyan, mintha ezer évig aludtam volna, amikor magamhoz térek. A végtagjaim el vannak gémberedve, alig bírom őket mozgatni. Hirtelen azt se tudom, hogy most mi történt velem, és hol vagyok. A szám ki van száradva, a szemeim mintha össze lennének ragadva, olyan nehezen tudom kinyitni őket. De végül sikerül, és az első dolog, amit megpillantok, a fehér falak a szobában, orrom pedig megcsapja a kórházi illat. Akkor ezek szerint egy kórházban vagyok. Próbálom felidézni, hogy mit keresek itt, de homályos az egész, és semmi nem jut az eszembe. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, valaki fogja a kezem. Ki lehet az? Gondolom, valamelyik barátom. Esetleg, Jackson? Megmozdítom nagy nehezen az ujjaim a kezében, mire fölém hajol, én pedig majdnem meghalok a félelemtől, ahogy azt a személyt látom meg magam előtt pár centire, akitől menekülni akarok. Tágra nyílt, és kétségbeesett tekintettel bámulok az övébe, miközben egész testem elönti a félelem. Kezem próbálom kirángatni az övéből, és a szemem elszakítom róla. Menekülési utat keresnék, de rá kell jönnöm, hogy innen nincs menekvés, hisz most ébredtem fel, és olyan mintha kómában lettem volna, vagy nem tudom. Meg se tudok mozdulni, erőtlen vagyok és gyenge, mint a harmat. Visszatekintek rá, és látom, hogy még mindig engem néz, olyan semmilyen tekintettel, majd végül megszólal.

- Végre felébredtél, fiam, örülök neki – mondja teljesen nyugodtan, én meg próbálom eldönteni, hogy most hazudik, vagy komolyan gondolja. Idegesít, hogy még mindig fölém hajol, így valahogy megpróbálom jelezni neki, hogy szeretnék felülni az ágyban. Mocorgok, és forgatom a fejem jobbra-balra, mire leesik neki, mit is akarok. Hagyom, hogy megragadja a karom, és segítsen fel ülni.  Ezután visszaül a székbe ő is, és ismét engem bámul. De én nem akarom őt nézni, így a vékony ujjaim kezdem el vizslatni az ölemben, mintha lenne rajtuk valami. Mi a fenéért van itt?

- Nem értem, hogy miért ugrottál a kocsi elé – töri meg hirtelen a csendet a mély hangjával, mire rá kapom a tekintetem, és azonnal megrohamoznak az emlékek, arról a bizonyos napról. Egyetlen pillanat alatt önti el egész testem a pánik, és kezdek el remegni, ahogy eszembe jut, hogy mit tettem, és miért tettem. Apa miatt ugrottam a kocsi elé. Persze az is nagyon fájt, hogy Bambam „megcsalt”. Erre az emlékre szívem fájdalmasan kezd el verni a mellkasomban, és szemeim azonnal ellepik a könnyek.  Látni akarom őt, de nagyon. Megláttam apát a suli előtt, és elegem lett, hogy zaklat, és nem hagy békén azok után se, hogy elzavart, és kitagadott. Most is itt van, és bámul rám azzal a kiismerhetetlen tekintetével. Nem értem őt. Nem értem az egészet. Ne, ne, nem akarok itt lenni. Istenem, akkor ezek szerint nem sikerült meghalnom? Vagy mégis, és most ezt csak álmodom a másvilágon? Megcsípem magam, mire arcom rándul egyet a fájdalomra. Ez a valóság, és én élek. De miért ébredtem fel, ha már kómába kerültem? Mi a francnak tértem magamhoz? Meg akartam halni, hogy egyszer, és mindenkorra vége legyen a rohadt szenvedésemnek. Erre felébredek, és minden folytatódik ugyan ott, mint előtte. Nem akarom, annyira nem.

Szívem őrülten dobog a mellkasomban, forog velem a világ, és egész testemben remegek. Gyorsan veszem a levegőt, kezem már a szívemen pihen, miközben görcsösen markolom a hálóingem magamon. Szemeim ismét ellepik a könnyek, és megállás nélkül folynak le az arcomon.

- De komolyan, mégis mit képzeltél? Rám nem gondoltál? – kérdi szinte felháborodva, mire nagy nehezen rá emelem a könnyes szemeim, és legszívesebben leütném. Mindjárt megsajnálom szegényt. – Hálálatlan egy kölyök vagy, mindig csak magadra gondolsz. Szégyellem, hogy a fiam vagy – mondja, és mondja a sok hülyeségét, szid, ahogy csak nem szégyelli, én meg haldoklok közben. Kezem a fülemre szorítom, hogy kizárjam a hangját, a sértő, és durva szavait, miközben egyre hangosabban sírok. Ezért kellett felébrednem? Maradtam volna örökre kómában, vagy legalább ütött volna el az a rohadt kocsi rendesen, hogy dögöljek meg. Meg se hallja, ahogy sírok, nem érdekli, hogy rosszul vagyok.

- Mit mondtál a kibaszott buzi faszidnak, és az állat barátodnak rólam? Mit hazudgálsz nekik, te kis köcsög? – vált át dühösre, mire rá emelem a könnyes szemeim, és hirtelen nem is tudom, hogy miről beszél. Értetlenül bámulok rá, ezért újra rám kiált.

- Teletömted a fejüket azzal, hogy bántalak? – kiáltja, majd felpattan a székről, és fel-alá kezd el járkálni a teremben. De hát ez az igazság. Mi baja van? Elfelejtette, hogy szinte minden egyes nap majdnem halálra vert, miközben elhordott mindenféle semmirekellő kicseszett  szemétnek? Komolyan elfelejtette? Ne…ne mondd, hogy semmire se emlékszik, mert akkor nekem végem. Szívem itt törik végleg darabokra, mikor tudatosul bennem, hogy az apám, az a pszichopata, beteg, és minden eddigi szarságot, amit velem művelt, elfelejtett. Hiába próbálnám meggyőzni, hogy igenis megtette, úgyis azt mondja, hogy hazudok. Hiába lenne minden próbálkozásom. Felesleges is próbálkozni vele, nem éri meg. Annyira fáj, hogy elmondani nem tudom, mintha száz kés egyszerre fúródna a szívembe, és valaki folyamatosan forgatná benne őket. Ennyivel el van intézve a részéről a dolog, hogy beteg, és emiatt nem emlékszik semmire. Én meg le vagyok szarva. Azzal már senki nem törődik, hogy mennyit kellett szenvednem. A sok fájdalom, amit el kellett viselnem miatta. Nem tudom elfogadni, nem megy. Az életem romokban hever ezek után végleg. Csak sírok, és bámulok magam elé a semmibe. Ő pedig mondja a magáét, de már nem figyelek rá. Már nem érdekel az egész. Semmi sem érdekel. El akarok tűni innen jó messzire, és hátra hagyni mindent a francba. Főleg előle akarok elmenekülni, hagyjon már békén. Engem néz dühös tekintettel, és tudom, hogy idegesíti, hogy nem szólok semmit. De most, még ha akarnék, se tudnék megszólalni. Azt se tudom, mennyi ideig feküdtem itt. Megindul felém, látom a szemem sarkából, mire automatikusan húzom össze magam kicsire.

- Hozzád beszélek, te átkozott. Szólalj már meg! Ezt annyira utálom benned, amikor csak bámulsz, és hallgatsz – fröcsögi a szavakat az arcomba, miközben rázza a vállaim. Szólnék én, sőt kiáltanám, hogy hagyjon békén, és tűnjön el az életemből örökre, mert utálom, de félek megszólalni. Rettegek, hogy bántani fog, hogy addig ver, míg bele nem halok. Bár lehet, az lenne a jobb. De nem tudok megszólalni, egy nyikkanás se jön ki a számon, a félelemtől. Helyette magamban kiáltozom, hogy „tűnjön el örökre”. Istenem, nem bírom, valaki segítsen! Valaki mentsen meg ebből a pokolból! Miért nem jön senki? Próbálom lerázni magamról a kezét, miközben folynak a könnyeim megállás nélkül. Tekintetemmel a segélyhívó gombot keresem. Nagy nehezen meg is találom, és próbálom elérni, hogy legalább egy nővér jöjjön, és mentsen meg. De a legjobban Bambamnek örülnék, azt szeretném, ha ő jönne hozzám, és mentene meg. Kérlek, segíts! És mint egy végszóra, nyílik a szoba ajtaja, és őt látom meg belépni rajta, mögötte pedig szorosan Jackson és Jaebum követi. Amint meglátom, azonnal megszűnik körülöttem minden. Már semmi se érdekel, csakhogy itt van, és végre láthatom. Azt se bánom, hogy az apám kiabál, és szid engem, leszarom, de végre itt van előttem, és ahogy megpillant, rögtön rohan hozzám. Lerángatják rólam a fiúk apát, miközben ő az arcán boldog mosollyal ölel magához szorosan. Próbálom én is magamhoz szorítani minél erősebben, amennyire csak bírom, és a bénultság a testemben enged. Finom illata egyből megcsapja az orrom, így arcom a hajába fúrom, és mélyen beszívom. Istenem, mennyire hiányzott nekem. Mindene hiányzott. Az illata, a csókja, a gyönyörű szemei, a hangja, az érintése, a nevetése, és ő maga. Ahogy ezeken gondolkozok, kénytelen vagyok kijavítani magam, mert őérte igenis megérte, hogy újra magamhoz tértem. Itt van velem, és megint úgy szorít magához, hogy alig kapok levegőt. Ezek szerint hiányoztam neki én is? Keze hol a hajamba túr, hol az arcom simogatja közben. Annyira jó érzés, hogy hozzám ér végre. Hallom, ahogy Jacksonék kizavarják apát a teremből, és az orvos is megjelenik, hogy megvizsgáljon. De én nem akarom még, hogy vége legyen az ölelésnek. Csak most kaptam vissza őt az előbb, nem akarom elengedni. Érzem, hogy gyengül a szorítása rajtam, és el akar engedni, de én kétségbeesetten kapaszkodok belé még mindig, mire megszólal a cuki hangján, amitől a szívem őrülten kezd el verni.

- Csak addig engedj el, amíg az orvos megvizsgál – mondja lágyan, és próbálja lefejteni a karom a derekáról, de én továbbra is görcsösen szorongatom.

- Ne, még ne, kérlek…még egy kicsit… - szólalok meg először, mióta felébredtem, és a hangom csak rekedt suttogás, fáj beszélnem.

- De muszáj, hogy az orvos meg tudjon vizsgálni – suttogja a fülembe, mire én ledermedek, mert a meleg lehelete megcsapja a nyakam, és minden erő elhagyja a karjaim. Így sikerül kibújnia az ölelésemből, de azonnal megfogja a kezem, és megszorítja. – Ne aggódj, nem megyek sehova – mosolyog rám, és egy puszit ad a homlokomra, mire én elpirulok, és a szívem a torkomba ugrik. Bizsereg a bőröm, ahol a puha ajkai megérintettek. Tekintetem automatikusan az ajkára téved, és csak bűvölöm őket, amit észre is vesz, és elkuncogja magát. Az orvos jön oda hozzám hirtelen, és kezd el vizsgálni, így megtörik az idilli pillanat. Hiába arra kéne figyelnem, amit mond, egyszerűen nem megy. Tekintettemmel újra és újra őt keresem, nem tudom levenni róla a szemem. Olyan gyönyörű, ahogy itt áll az ágyam mellett, és a kezem szorongatja közben. Ő is csak engem néz, miközben végig mosolyog rám. Mégis észreveszem azonnal, hogy megváltozott, és tudom, hogy ennek én vagyok az oka. Még soványabb lett, pedig eddig is olyan vékony volt. Ujjai szinte eltűnnek a kezemben, annyira vékonyak lettek. Arca beesett, szemeiből árad a szomorúság, és a fájdalom, annak ellenére, hogy folyamatosan mosolyog mióta meglátott. Nem csillognak úgy, ahogy mindig is szoktak.  Annyira megviselt az egész lénye, szemei piroslanak a sok sírástól, hiába is próbálja elrejteni előlem a műmosollyal.  Istenem, és ezt én tettem vele. Szívembe éles fájdalom nyíllal, és őrülten kezd el verni a mellkasomba, elönt a pánikroham, és remegek egész testembe. Annyira utálom magam, amiért megint miattam szenvedett. Újra és újra akaratomon kívül bántom őt. Tényleg önző vagyok, és mindig csak magamra gondolok. A francba is, miért vagyok ilyen? Gyorsan veszem a levegőt, testem elönti az a rossz érzés, és hányingerem lesz, míg szemeim ellepik a könnyek, és mire észbe kapok, már folynak is le az arcomon. Mindenki megijed hirtelen, és nem tudják, mi a baj. Szerelmem is azonnal lépne oda hozzám, és le akarja törölni a könnyeim, de én csak nemlegesen rázom a fejem. Nem akarom, hogy letörölje őket, hadd folyanak. Felesleges is letörölni, érzem, hogy nem fogom abbahagyni egy darabig. Csak folynak a könnyeim, miközben nézem, és azon gondolkozok ismét, hogy miért szeret engem, mivel érdemeltem ki, hogy engem szeret. Elmondta már párszor, így tudnom kéne, de én mégse vagyok képes felfogni. Ennyire szerencsétlen vagyok. Egyszerűen csak el kéne fogadnom, hogy engem választott, és nem kételkedni benne. De nem megy. Hogyan csináljam? Hogyan legyen önbizalmam? Azt, hogyan kell csinálni? Fogalmam sincs róla, de lehet nem ártana, ha minél hamarabb összeszedném magam, mind a kettőnk érdekében. Annak ellenére, hogy folyton azt hajtogatja, örökre szeretni fog, bennem mindig ott a félelem, hogy egyszer csak megunja, hogy folyton bántom, és ezért elhagy. Ezzel kellene kezdeni valamit, hogy ne féljek. Annyira belemerülök a gondolataimba, így észre se veszem, hogy az orvos már kiment, ahogy a fiúk is, és már csak kettesben vagyunk a szobában.  Itt ül velem szemben az ágyam szélén, miközben a kezem simogatja az övével. A bőre annyira bársonyos, és puha, hogy rögtön elönti az egész testem az a csodás érzés az érintésétől.

- Annyira hiányoztál – mondjuk ki egyszerre, és egymásra mosolygunk. De a mosolyom nem tart sokáig, arcom azonnal szomorú lesz, és azt se tudom, hogyan kezdjem a bocsánatkérést. Esetleg, könyörögjek? Amíg őrlődök magamban, ő töri meg a csendet, a lágy hangjával.

- Rettenetesen hiányoztál. El se tudod képzelni, mennyire fájdalmas volt látni téged itt feküdni. Minden egyes nap belehaltam a hiányodba, annyira nehéz volt… - suttogja, és egy pillanatra elszakítja a tekintetét az enyémből, és a kezét bámulja. Ahogy kiejti a szavakat, az a mérhetetlen fájdalom a hangjában, kettétöri a szívem teljesen. Nem merek ránézni, nem merek megszólalni, a félelem visszatart. Ezt mégis, hogyan tegyem jóvá? Mit mondjak, vagy csináljak? Míg én bénázok, ismét ő töri meg a csendet, és most még az előzőnél is fájdalmasabban cseng a hangja, mire rögtön rákapom a tekintetem. Látom, mennyire küszköd a szavakkal, és a könnyeivel, amitől összeszorul a szívem a mellkasomban.

- Miattam, vagy apukád miatt ugrottál a kocsi elé? – teszi fel a kérdést, mire én azonnal rávágom.

- Apa miatt.

- Hála istennek! – sóhajtja megkönnyebbülten, és engem figyel a tekintetével. – De azért bennem volt a félelem, hogy miattam is, a csók miatt. Ahogy kiejti a száján a csók szót, bevillan a kép, ami fogadott, és akaratlanul is elönt a féltékenység, miközben a szívembe fájdalom nyíllal. Rettenetes volt látni, ahogy más csókolja az ajkait. Ő csakis az enyém, rajtam kívül senki más nem csókolhatja, érhet hozzá. Tudom, nem valami egészséges, ha engedem, hogy a féltékenység átvegye az eszem felett az irányítást. Egy kis féltékenység belefér, sőt kell is. Az igazolja, hogy nagyon szeretem őt, és hogy fontos nekem. De egy ponton túl, már megmérgezi a kapcsolatot, a beteges féltékenység. Márpedig én hajlamos vagyok rá. Sajnálom, de nem tehetek róla. Tudom, hogy ez is az önbizalomhiányomból fakad. Szememmel ismét az ajkait bűvölöm, melyek úgy hiányoztak, melyeket szeretnék megcsókolni, de nem merek. Először is a bocsánatáért kellene esedeznem, amiért megint miattam volt szomorú.

- Ami a csókot illeti, én sajnálom, ha túlzásba vittem, de rettenetesen rossz volt látni, ahogy megcsókol téged. A féltékenység átjárta az egész testem, és belém nyilallt a félelem, hogy te…te… - nem tudom tovább fojtatni, mert érzem, elsüllyedek mindjárt szégyenemben, amiért ilyen még csak meg is fordul a fejemben. Annyira szégyellem magam.

- Hogy én…? – kérdi szinte suttogva.

Nem merem kimondani. Lehet, hogy meg fog haragudni rám, amiért ilyeneket feltételezek róla. Arcom ég, nem is merek ránézni se. Jobb lett volna, ha meg se említem. Én, és az, hogy nem tudok magamban tartani semmit. Mindig túl őszinte vagyok. Félve mégis rá pillantok a szemem sarkából, ő pedig még mindig engem figyel, és várja, hogy folytassam. Csodás.

- Féltem, hogy megcsalsz engem azzal a lánnyal - hadarom el gyorsan, és várom a válaszát, miközben összeszorítom a szemeim. Meg fogom érteni, ha mérges lesz rám emiatt. Szinte visszafojtom a lélegzetem is, amíg várom, hogy megszólaljon.

- Yugyeom! - ejti ki a nevem, ami fura, így rá emelem a tekintetem, és látom, hogy szomorú az arca. És megint miattam.

- Nem is tudom, hogy most sírjak vagy nevessek. Kicsit rosszul esik, hogy ilyet feltételeztél rólam, főleg úgy, hogy meleg vagyok. Tudod, nagyon jól, hogy csakis téged szeretlek, te vagy a mindenem. Soha eszembe se jutna megcsalni téged! Nincs okod féltékenynek lenni. Ne aggódj, senki más nem kell nekem rajtad kívül. Elhiszed? – kérdi lágyan, és elkezdi simogatni a kezem. Hiába kellene megnyugtatóan hatni rám, nem megy, a szavai, amiket mondott egyszerűen ott visszhangzanak a fejemben. Megbántottam, tudtam jól, mégis amint ki is mondta, még jobban kétségbeestem. Megbántottam ismét.

- Annyira utálom magam… - bukik ki a számon az, ami itt kavarog a fejemben szüntelen. Mit kellene csinálnom, hogy ne legyek ilyen? Érzem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. Szívem a torkomba ugrik, és őrülten kezd el verni, miközben gyorsan veszem a levegőt. Elönti az egész testem az a kegyetlenül rossz érzés, míg izzadok, és rám tör a hányinger. Nagyon rosszul vagyok, de megérdemlem, biztos ez a büntetésem, amiért mindig bántom.

- De most miért? Nem kéne! - mondja, és kezei közé veszi az arcom, így láthatja rajtam, hogy rosszul vagyok. Nem szólok semmit a kérdésre, ami feltűnik neki. Nem azért nem mondok semmit, mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Ilyenkor még a beszéd is nehezemre esik. Összeszorítom a szemem, kezem ismét a szívemre teszem, mint mindig, és várom, hogy vége legyen.

-  Jól vagy? – faggat aggodalmas hangom, mire nagy nehezen kinyitom a szemeim, és látom, hogy mennyire ideges, mert nem tudja, mi a bajom.

- Persze, csak ismét pánikrohamom van – suttogom, és csuknám be újra a szemem, de hirtelen ledermedek, ahogy felém hajol, és az ajkát az enyémre nyomja. Hiába szeretném megcsókolni őt, mégis eltolom magamtól, mire csak értetlenül bámul rám, azokkal a nagy szemeivel.

- Ez meg mi volt? – kérdi teljesen szétcsúszva, látom a szemeiben a félelmet.

- Én csak…itt feküdtem, nem tudom meddig, és te meg hirtelen meg akarsz csókolni…megijedtem. A szám lehet, hogy büdös, és nem akarom, hogy így csókolj meg… - nyögöm ki zavaromban, még mindig küszködve a pánikkal.

- Istenem, ne csináld ezt. Nem érdekel, és te se foglalkozz vele. Csak hadd csókoljalak meg, kérlek. Fáj néznem, amikor szenvedsz a pánikrohamtól. És mind a ketten tudjuk, hogy ha megcsókollak, akkor elmúlik – suttogja, és szemei végig az ajkamat bűvöli, ahogy újra felém hajol. Most, még ha akarnám, se tudnám eltolni, így hagyom, hogy újra megtegye. Amint összeér az ajkunk, az agyam lefagy, ahogy mindig, és megszűnik körülöttem minden. Olyan, mintha egy teljesen más ember lennék, azonnal elfelejtem minden problémám. Csak ő létezik abban a percben, és a csókja, ami az éltetőm lett. Mondanom se kell, hogy percek múlva, el is múlik a pánikrohamom, olyan lett ismét, mint mielőtt rám tört volna.  

- Remélem, hogy elmúlt, és jobban vagy – mondja, miközben a homlokát az enyémnek dönti. - Nincs semmi baj, szívem. Nem haragszom rád, ne hogy azt hidd. Gondolhattam volna, hogy félre fogod érteni. Igaz, kicsit rosszul esett, hisz tudod, hogy meleg vagyok, így a lányok szóba se jöhetnek nálam, de a fiúk se. Senki nem kell nekem csakis te. Elhiszed, ugye? – kérdi, míg a keze folyamatosan az arcom simogatja, amivel eléri, hogy ne tudjak gondolkozni. Mivel hirtelen nem is tudok megszólalni a támadásától, csak bólogatok.

- Akkor, kérlek, ne utáld magad! Annyira rossz hallani, amikor ezt mondod. Nincs veled semmi baj, csak kicsit túl érzékeny vagy, és hamar elkeseredsz. Kicsit pesszimista vagy, és hajlamos vagy arra, hogy könnyen depressziós legyél. De ezeken lehet változtatni. Itt vagyok veled, és segítek neked. Együtt megoldjuk, ígérem! – lágy hangja szinte csilingel a fülemben, olyan megnyugtató. Szavaitól a szívem őrülten kezd el verni a mellkasomban, és a szemem könnybe lábad. Lehetséges, hogy valakit annyira szeress, hogy már megőrülsz tőle? Mindenébe szerelmes legyél? Még abba is, ha levegőt vesz? Mert én ezt érzem. Azt, hogy megőrjít teljesen, az iránta érzett szerelmem.

- Rettenetesen szeretlek – hajolok el tőle, hogy végre a szemébe nézhessek. Szavaim jól esnek neki, és csak mosolyog rám, amit én is viszonozok.

- Én is nagyon szeretlek, de nem válaszoltál – mondja, és tudom, hogy addig nem fog tovább lépni, amíg nem reagáltam az előző kérésére. 

- Igyekezni fogok, ígérem. Köszönöm szépen, hogy vagy nekem!

- Ez csak természetes – vágja rá, és újra megfogja a kezem, miközben összekulcsolja az ujjainkat. Pár percre beáll a csend, ahogy figyelem a kezünket, és úgy érzem, hogy muszáj megkérdeznem, még ha nem is szívesen.

- Mégis, mennyi ideig feküdtem itt? És milyen sérüléseim lettek? – sikerül végre kinyögnöm a kérdést, amire már régóta kíváncsi vagyok.

- Egy hónapig, és öt napig. Valamint eltört a jobb lábad, megrepedt két bordád. Agyrázkódást kaptál, ahogy a fejed beverted a betonba, és kómába estél. Belső vérzésed is volt, mert az egyik bordád majdnem átszúrta a tüdőd – feleli szomorúan, mire nekem összeszorul a szívem a látványtól.

- Istenem… - suttogom, és temetem az arcom abba a kezembe, amit épp nem fog. Kezemmel automatikusan emelem fel a paplant, és látom, hogy a lábam be van gipszelve. Ezután a fejemhez emelem a kezem, ami be van kötözve. Sóhajtok egy nagyot, mire a mellkasomba éles fájdalom nyíllal, a bordáim miatt. Legszívesebben elásnám magam a föld alá. Persze, örüljek, hogy nem évekről van szó, de akkor is. Az egy hónap is nagyon sok idő.

- Figyelj, semmi baj – simogatja meg az arcom, mire rá emelem a könnyes szemeim. – Most már minden rendben van. Felébredtél, és csak ez számít – mosolyog rám aranyosan, ami kicsit enyhíti a bűntudatom.

- Én nem ezt akartam - nézek rá kétségbeesetten, és a könnyek maguktól kezdenek el lefolyni az arcomon.

- Tudom. Nyugodj meg, nincs semmi baj. – ölel magához szorosan, miközben a hátam simogatja.

- Én csak… - nézek a szemébe, miután kibontakozok az öleléséből.  Újra látom a szemeiben azt a megszokott csillogást, amitől a szívem őrülten kezd el dobogni. Kíváncsi tekintettel néz az enyémbe, és várja a folytatást, mely pici mosolyt csal az arcomra, annak ellenére, hogy igenis ez egy szomorú pillanat. Olyan aranyos, ahogy a nagy szemeivel, engem néz. Annyira szeretem őt. 

- Szörnyen sajnálom, amit tettem, nem vagyok büszke magamra miatta. Kérlek, bocsáss meg nekem. Nagyon szégyellem magam. Tudom, hogy önző vagyok, és mindig csak magamra gondolok. Apának ebben igaza volt. Én nem gondoltam arra mi lesz veled, csak azt akartam, hogy vége legyen a szenvedésemnek. Ott abban a percben, úgy éreztem, hogy meg akarok halni… - harapom el mondat végét, és nem is folytatom tovább. Újra beáll a csend. Ő se mond semmit, én meg félek megszólalni azok után, amit az előbb mondtam. Eltelik ismét egy perc, és épp szólalnék meg újra, hogy mondjak valamit, de megelőz.

- Soha többet ne mondd ezt! – kiált rám kétségbeesetten, és olyan hirtelen pattan fel az ágyról, hogy a szívem majdnem megáll tőle. Ijedten nézek rá, és csak figyelem az arcát, mely teljesen szét van esve. Szemei hatalmasra nőttek, és könnyesek. Remeg egész testében, és idegesen kapkodja a tekintetét rajtam, míg remegő ujjaival a hajába túr. Azt se tudom hirtelen, hogy mi történt, hogy mi a baj. Nagyon megijeszt, most látom őt először ilyennek.

- Mi a baj? Jól vagy? – kérdem félve, és próbálom megfejteni a tekintetét.

- Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül, míg itt feküdtél kómában. Szörnyű volt, borzalmas. Azzal a tudattal csinálni egymás után a napokat, hogy lehet, sose ébredsz fel többet. A gondolat teljesen kicsinált. Minden nap egy kicsit meghaltam. Arról nem is beszélve, hogy azt hittem, míg a karjaimban tartottalak, hogy tényleg meg fogsz halni. Ha pedig így történt volna, akkor tuti, hogy azonnal követlek! - kiáltja, és a könnyei csak folynak le az arcán két oldalt. El is kapja a tekintetét rólam, és azonnal elkezdi törölgetni őket.

- Istenem… - csak ennyi hagyja el a szám, azt se tudom, hogyan reagáljak erre hirtelen. Nagyon rosszul érzem magam, eláraszt a szégyenérzet és a harag. Szívem őrülten dobog a torkomban már azóta, míg a pánik újra elönti az egész testem. Ez ma már a sokadik, de ezt is megérdemlem. Küzdök vele, miközben figyelem őt. Megint miattam sír, és szenved. Azonnal kezdenem kell magammal valamit, ez nem mehet így tovább. Ebbe én fogok előbb beleőrülni, és nem ő.

- Bocsáss meg, kérlek! Nagyon sajnálom! Bocsáss meg! - kérlelem én is ugyan olyan kétségbeesetten, mint az előbb ő, míg kinyújtom felé a kezem. Egy darabig csak figyel engem, nem mond semmit, és nem is indul meg felém. Úgy érzem, mindjárt megőrülök, míg arra várok, hogy újra itt üljön velem szemben az ágyon, és fogja a kezem.

- Bocsáss meg, kérlek. Sajnálom, sajnálom… - hajtogatom újra, és kezdek még jobban kétségbeesni, hogy még mindig csak áll ott, és engem figyel a könnyes szemeivel. Talán valamit nagyon elrontottam az előbb. Lehet ez a vég számunkra?

- Akkor ne mondj nekem ilyeneket többet. Soha többet! – mondja, és végre elindul hozzám. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, míg megteszi azt a kis távolságot. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, ahogy figyelem, miközben sétál felém. Mikor már végre leül az ágyra, rögtön utána kapok, és jó szorosan magamhoz ölelem. Nem foglalkozva azzal, hogy a karom még ernyedt, és fáj minden mozdulat, ismét görcsösen szorongatom a karjaimban, vékony kis testét.

- Bocsáss meg, szerelmem – suttogom a fülébe elfúló hangon, ahogy küzdök a könnyeimmel, mire csak még szorosabban ölel magához.

- Semmi baj, csak kérlek, ígérd meg, hogy soha többet nem teszel ilyet. A következő alkalommal már tényleg nem bírnám ki. Belehalnék a hiányodba - feleli szomorú hangon, de olyan halkan, hogy szinte alig hallom.

- Megígérem, esküszöm! – mondom, miközben a kezembe veszem az övét, és lágy csókot lehelek rá. Figyeli a mozdulatot, és amikor ajkam a bőréhez ér, ajka pici mosolyra húzódik. Percekig csak egymást nézzük, miközben a fejemben csak egyetlen mondat kavarog szüntelen. Nem bírom ki, tudnom kell hogyan értette, így erőt veszek magamon, és megkérdezem.

- Komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy követtél volna engem a halálba?

- Igen, komolyan. Először az apád öltem volna meg, utána pedig saját magam – mondja teljesen komolyan, mitől leesik az állam, és hirtelen azt se tudom, mit mondjak. A gondolat, hogy miattam bántsa saját magát, esetleg öngyilkos legyen, kikészít. Nem bírnám ki, utálnám magam miatta.

- De én nem akartam volna, hogy ezt tedd. Te pedig azt ígérd meg, hogy ha velem tényleg történik valami, akkor folytatod tovább az életed úgy, mintha nem is lettem volna – ejtem ki a szavakat nagy nehezen, míg a kezemmel a puha bőrét simogatom a kezén.

- Ezt sose fogom megígérni. Sajnálom, de nem megy! Ilyet ne is kérj tőlem! - akad ki újra, mint az előbb, mire már megbánom, hogy kimondtam azokat a szavakat. Mégis muszáj megkérdeznem, még ha nem szívesen akarom, hogy mérges legyen.

- De miért nem?

- Hát még mindig nem érted, hogy nem tudok nélküled élni? Te jelented nekem a világot, a mindenem vagy. Nem kell egy olyan élet, amelyben nem vagy velem. Ennyi az egész. Ezért, kérlek, ne tűnj el mellőlem, ne hagyj magamra, mert belehalok – kérlel kétségbeesetten, hatalmas szemei könyörgőn mélyednek az enyémbe. A szavai, a tekintete, és ahogy szorongatja a kezem közben, elég ahhoz, hogy ne tudjam visszatartani a könnyeim. Pillanatok múlva, már folynak is le az arcomon, miközben elkezdek sírni.

- Ne sírj! Na, nem akartalak megsiratni. Semmi baj. – ölelget, és törölgeti a kezével a lefolyni készülő könnyeim.

- Sajnálom, de ha ilyeneket mondasz nekem, nem bírom ki sírás nélkül. Soha nem mondtak még nekem ilyet, meghatódtam teljesen. A szavaidtól a szívem mindjárt megáll, annyira gyorsan ver. Ezek után, amit most mondtál, nem tudlak nem őrülten szeretni. A mellkasom mindjárt felrobban az irántad érzett szerelmem miatt. Az életemnél is jobban szeretlek. Én se tudok nélküled élni – mondom, miután valamennyire megnyugodtam, és tudok rendesen beszélni.

- Én is ugyanezt érzem, hidd el. Én is jobban szeretlek az életemnél – feleli a cuki hangján, és rám mosolyog azzal a gyönyörű szemeivel.

- Annyira boldog vagyok tőle. Legszívesebben, most azonnal kikiáltanám az egész világnak, hogy szeretlek, és hogy az enyém vagy – mosolygok rá én is ugyanúgy.

- Okés, tetszik az ötlet – kacsint rám kihívóan.

- Csak egy baj van, hogy nem tudok kiabálni – nevetem el magam kínosan erre a kijelentésre, mire ő is csak nevet.

- Ezen majd dolgozunk együtt, rendben? Na, de most már pihenj kicsit, rád fér – áll fel az ágyról hirtelen, engem pedig azonnal elfog a félelem, hogy itt maradok egyedül a szobában.

- Ne menj el, kérlek. Ne hagyj magamra! – kérlelem, és kétségbeesetten kapok a karja után.

- Nem megyek sehova, ne félj. Csak gondoltam, leülök a székre, hogy jobban elférj az ágyon – feleli, majd miután elhelyezkedtem az ágyon, megigazítja rajtam a takarót.

- Megijedtem, hogy itt hagysz – suttogom.

- Soha. Itt maradok veled, és vigyázok rád – feleli, majd fölém hajol, és egy csókot ad a homlokomra.

- Kérhetek egyet a számra is? Valamint fogod a kezem, míg alszok? – kérdem félénken, míg az arcom pír önti el.

- Persze – hajol rá az ajkamra, és egy lágy csókot kapok tőle, majd miután leül, a kezébe veszi az enyém, és összekulcsolja az ujjainkat.

- Köszönöm szépen – suttogom, már szinte félálomban, mert hirtelen rám tört az álmosság, amint letettem a fejem, mire ő csak mosolyog rám. Lassan ugyan, de a szemeim kezdenek lecsukódni. Még érzem, hogy a hüvelykujjával simogatja a kézfejem, majd végleg elnyom az álom.

Ments meg! - 21. fejezet

Jackson pov:

Tétlenül nézem, ahogy Bambam napról-napra, percről-percre, egyre jobban szétesik. A baleset óta nem önmaga. Nem lehet vele beszélni, mert nem figyel semmire. Ha kérdezik, nem válaszol, csak ül, és bámul maga elé. Nem eszik, és nem iszik, de még aludni se akar. Úgy kell ráerőszakolni, hogy ugyan hunyja már le a szemét legalább pár órára. El se mozdul mellőle, a tekintetét le se veszi róla. A nap minden percében itt ül vele, és szorongatja a kezét, miközben beszél hozzá, vagy csak nézi az arcát. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom neki. Fájdalmas látni, ahogy egyre jobban szétcsúszik, és elveszti önmagát. Nekem is nagyon fáj, ami történt, magam alatt vagyok teljesen, de igyekszem tartani magam, már csak Bambam miatt is. Látom, hogy mennyire szenved, és el van veszve. Ha látná, hogy én is elvesztem, teljesen feladná, tudom. Annak ellenére, hogy erősnek mutatja magát, ugyancsak törékeny, és sebezhető lélek, aki igazán, teljes szívéből szereti Yugyeomot. Tudom nagyon jól, hogy bármit megtenne érte, bárki lenne érte. Hálás vagyok ezért neki, hogy vigyázz, az én egyetlen igaz barátomra. Nagy nehezen, órákig tartó könyörgés, és ígérgetés után, sikerül rábeszélnem, hogy kicsit jöjjön haza velem, és pihenjen le. Most pedig itt ül előttem, és csak mered maga elé. Nem reagál semmire, hiába beszélek hozzá. Szemeiből árad a fájdalom, és a szomorúság. Eltűnt belőlük a ragyogás, amit mindig is lehetett látni. Már nem mosolyognak, sötét árny vetült rájuk. Arca beesett, és szemei alatt sötét karikák sorakoznak, melyek arról árulkodnak, hogy nem alszik napok óta. Még jobban lefogyott, pedig eddig is nagyon vékony volt. Arcom fájdalmasan rándul egyet a látványra. Szívembe minden egyes alkalommal kés szúródik, ha csak rá nézek. Én ezt nem bírom nézni tovább, elég volt belőle. 

- Na, jó, ebből most már elegem van! – csattanok fel hirtelen, és dobom el a kezemből a telefont, a mellettem lévő fotelre, mire Bambam ijedten rezzen össze.

- Miből van eleged? – kérdi bágyadt tekintettel, és szinte alig értem, amit mond, olyan erőtlen a hangja.

- Abból, amit csinálsz hetek óta. Hagyd abba, kérlek!

- Mit is csinálok? – kérdez vissza ugyanúgy, mint az előbb, mitől kezd felmenni a pumpa bennem, és rendesen vissza kell fognom magam, hogy ne üvöltsem le a haját a fejéről a picsába. Csak fújtatok egyet mérgesen, és elszámolok magamban ötig, mielőtt megszólalok.

- Csak, hagyd ezt abba, kérlek. Próbáld meg összeszedni magad. Tudod, hogy Yugyeom nem örülne neki, ha így látna… - nézek rá félve, mert tudom, hogy ennek most nem fog örülni, hát igazam is lett.

- De ő nincs itt, rohadtul nincs itt velem, és ebbe belehalok minden egyes nap – kiált fel kétségbeesve, szemei nagyra nyílnak, és így még nagyobbnak tűnnek a beesett arca miatt. Látom, hogy tekintetét teljesen ellepték a könnyek, percek kérdése, és azonnal el fogja sírni magát, mire odasietek hozzá, és a karjaimba zárom.

- Ne haragudj, én csak nagyon aggódok érted, ugye, tudod? – suttogom a fülébe, miközben simogatom a hátát.

- Tudom, és köszönöm szépen, de annyira nehéz, rettenetesen hiányzik, nem bírom. Én ezt nem bírom… - csuklik el a hangja, és hallom, hogy szipog. Nem akarom, hogy sírjon, mert azt hiszem, akkor én se tudnám vissza tartani. Elengedem, és kezeim közé veszem a könnyáztatta arcát, mire csak néz rám kétségbeesetten azokkal a nagy szemeivel.

- De én itt vagyok, ahogy Jaebum meg anyukád is. Ne lökj el minket, kérlek. Együtt ki fogjuk bírni, ígérem! Nekem is nagyon nehéz, hidd el. Annyira nehéz… - itt inkább abbahagyom, és veszek egy mély levegőt, hogy visszatartsam a könnyeim, és összeszedjem magam.

- Sajnálom, Jackson, ne haragudj rám, én teljesen elfelejtkeztem rólatok, annyira önző vagyok – kezd el magyarázkodni bűnbánón, hallom a hangján, hogy mennyire sajnálja. Örülök neki, mert úgy tűnik, végre felfogta, hogy nem jó, amit csinál.

 - Semmi baj, tényleg, csak ezután ne hagyd el magad teljesen – mosolygok rá, hogy kicsit felvidítsam. Nagy örömömre egyből viszonozza. Mégse volt eredménytelen a próbálkozásom. – Most viszont irány az ágy, mert napok óta nem aludtál, és úgy nézel ki, mint egy zombi – nyújtom ki rá a nyelvem, majd összeborzolom a haját, mire csak fújtat egyet sértődötten, de legalább sikerült kibillentenem az önpusztító életmódjából, még ha kis időre is. El se hiszem, hogy sikerrel jártam, már komolyan kezdtem kétségbeesni, hogy mit csináljak, hogyan rántsam vissza a valóságba. Pár perc múlva már az ágyban van, miközben Yugyeomról néz képeket a mobilján. Istenem, annyira nagyon sajnálom őt, tényleg szenved, és szó szerint haldoklik. Bárcsak elvehetném a fájdalmát, vagy ha csak enyhíthetném, de nem tudom, hogyan csináljam. Yugyeom, kérlek, gyere vissza minél hamarabb, és szabadítsd fel a szerelmed a szenvedésből, mert már esküszöm, hogy nem bírom nézni. Gyere vissza hozzánk, mert nagyon hiányzol!

Bambam pov:

„Fekszünk egymás mellett az ágyban, és csak nézzük a másikat. Nem tudom, mennyi idő telik el így, de olyan, mintha megállt volna, míg kitartóan bámuljuk egymást, csillogó szemekkel. Örökké tudnám nézni őt, sose unnám meg, annyira gyönyörű. Egyszerűen nem tudok betelni vele, azt se tudom, hova kapjam a tekintetem, mit nézek rajta. A gyönyörű csillogó szemeit, a finom ajkait, az édes gödröcskéit, az aranyos anyajegyét a szeme alatt, a szép haját, a pisze orrát? Túl tökéletes, mint egy földre szállt angyal. Kezem az arcára teszem, és lágyan elkezdem simogatni, mire rám mosolyog, amitől olvadozik a szívem, miközben ki akar törni a mellkasomból. Hirtelen még közelebb húz magához, így összeér a homlokunk, és az ajkaink csak pár centi választja el. Érzem a meleg leheletét az arcomon, ahogy veszi a levegőt, és ettől rögtön elönti a testem a forróság. Tekintetem az ajkára téved, és nagyon szeretném megcsókolni őt. Mintha olvasna a gondolataimban, mozdul előre, és ajkát az enyémre tapasztja. Egy lágy, és érzéki csókba ránt bele, amivel eléri, hogy forogni kezdjen velem a világ, és azt is elfelejtsem, hogy ki vagyok. Keze a derekam marja közben, majd hirtelen benyúl a felsőm alá, és a hasam kezdi el simogatni a meleg tenyerével. Az én kezem végig hol az arcát simogatja, hol a hajába túrok, és úgy próbálnám még közelebb húzni magamhoz, de már így is majd megfulladunk a levegőhiány miatt. Csókja egyre jobban követelőbb lesz, ami fura számomra, mert nem szokott ennyire merész lenni. Hirtelen fölém kerül, amivel jól meglep. Csak nézek fel rá, tágra nyílt tekintettel, és próbálom felfogni az előbbi tettét. Ő is csak néz rám először, majd nem szólva semmit, ismét megcsókol, amivel eléri, hogy ne tudjak gondolkozni, csak átadni magam az érzésnek, amit kivált belőlem. Ajkai elválnak az enyémtől, és a nyakam kezdi el csókolgatni, közben a keze ismét visszatéved a felsőm alá. Túlságosan élvezem, amit művel velem, és azt szeretném, ha sose hagyná abba, tartson örökké ez a pillanat, de nem így történik. Egyetlen másodperc alatt tűnik el a varázs, én pedig ott maradok egyedül az ágyon, még mindig szétesve a csókjától, és az érintésétől. Eltűnt mellőlem, mire engem elönt a pánik, és úgy ugrok ki az ágyból, mintha az életem múlna rajta. Üres a szoba, csak én vagyok benne. Már szinte felbotlok a saját lábamban, annyira gyorsan rohanok le a lépcsőn, először a fürdőszobába, majd a nappaliba, és végül a konyhába, de egyikben sincs. Eltűnt. Ez meg mi a franc volt? Hova tűnt? Istenem, mi folyik itt? Ott, ahol állok, a konyha közepén térdre esek, és próbálok nem teljesen kiborulni, de már így is kezdem elveszíteni a fejem. Tehetetlennek érzem magam, és ez kikészít, bele fogok őrülni. Érzem, hogy elönti az egész testem a pánik, és a félelem, hogy itt maradtam egyedül nélküle. Nem akarom, megfélemlít. Könnyim már eláztatták az arcom, és a padlót, megállás nélkül hullnak. Csak vissza akarom kapni őt, semmi mást nem akarok.

-Szerelmem, gyere vissza! – kiáltom elfúló hangon.”

- Yugyeom! – hagyja el a számat a neve, ahogy magamhoz térek a szörnyű álomból, de még mindig érzem a félelmet az egész testemben. Az érzések újra elöntik mindenem, mint az álomban, és ugyan azzal a gyorsasággal ugrok ki az ágyból most is. Rosszul lépek a hirtelen mozdulattól, és nekiesek az éjjeli szekrénynek, melyről hangos csörömpöléssel esik le a lámpa, mire Jackson felébred. Álmos szemeivel néz rám, és nem érti, mi a fenét csinálok hajnali négykor a szoba közepén. De amint meglátja a kétségbeesett arcom, és a félelmet a szemeimben, azonnal magához tér, és rohan oda hozzám. Először csak végignéz rajtam sérülést keresve, de miután nem talál, végre megszólal.

- Mi a baj, Bambam? Mi történt? – faggat aggódó tekintettel, miközben a kezem szorongatja.

- Mennem kell. Most, azonnal! – csak ennyit nyögök ki, és már fordulok is el tőle, ezzel kirántva a kezem az övéből. Lehajolok a ruháimért, és sietve kapom magamra őket, míg Jackson értetlen tekintettel nézi a kínlódásom. Ide-oda kapkodok, mint egy hülye, és már majdnem megint elesek a saját lábamban, de még időben elkap.

- Várj már egy kicsit. Mi folyik itt? – kérdi ismét, abban bízva, hogy ezúttal hátha felvilágosítom. Lehet, jobban járok, mert látom rajta, hogy kezd nagyon ideges, és türelmetlen lenni. De én is nagyon ideges vagyok, jobban, mint ő. Rossz érzésem van, az álom miatt. Sürgősen látnom kell a szerelmem, muszáj, hogy megnyugodjak. Addig a félelem se fog elmúlni, amíg nem tudom, hogy minden rendben van vele.

- Rosszat álmodtam…rettenetes volt…Gyeomie eltűnt, és egyedül maradtam… - makogom vontatottan, mert újra kezdek az álom hatása alá kerülni, ami nem lenne jó, így megrázom a fejem, hogy elhessegessem a szemeim elé ugráló borzalmas képeket. – Ezért muszáj látnom őt, azonnal, hogy tudjam, nincs semmi baja – teszem hozzá, és újra indulnék el, de nem enged.

 - De ez csak egy álom volt, Bambam – ejti ki a szavakat lassan és érthetően, amivel azt akarja elérni, hogy feladjam az éjszakai kirándulásom a kórházba, de én nem tágítok.

- Nem baj, akkor is muszáj látnom, mert félek, hogy valami baj történt vele – erősködök még mindig, és érzem, hogy kezdek rosszul lenni, hogy nem enged, és a kétségbeesés eluralkodik rajtam, hogy nem vagyok mellette.

- Bambam… - kezdene bele, de én a szavába vágok, egyetlen másodperc alatt.

- Csak hadd menjek, kérlek! - szinte már könyörgök neki, majd kirántom a karom a kezeiből. Az ajtó felé rohanok, és kitárva azt kettesével veszem a lépcsőfokokat. Az utolsó kettőnél rosszul lépek, és majdnem hasra esek - ami amúgy nem lenne meglepő tőlem -, de még időben megkapaszkodok. Kilépve a bejárati ajtón, azonnal elkezdek futni az utcán. Mivel vezetni nem tudok, így maradt a taxi, de jelenleg egyet se látok magam körül. Hallom, ahogy Jackson kiabálva fut utánam.

- Bambam, kérlek, várj már meg. Állj, már meg, az isten szerelmére! – ugrik rám teljesen kifulladva, és a nagy lendülettől a földre kerülünk. Mind a ketten zihálunk, és gyorsan vesszük a levegőt. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, a levegő a tüdőmbe szorult, teljesen kifulladtam ettől a futástól. Fáj mindenem, és meg se tudok mozdulni, főleg nem úgy, hogy Jackson rajtam fekszik, nehogy újra megszökjek.

- Mi a francnak állítottál meg? – suttogom, mert a futástól még mindig alig kapok levegőt. Felkel rólam, de a kezem erősen tartja, olyan szinten, hogy alig érzem. Elszorítja a vérkeringésem teljesen a hatalmas erejével.

- Azért, mert hajnali négy óra, és kicseszettül nem tudsz bemenni a kórházba, hogy meglátogasd – csattan fel, ismét mérgesen, és még erősebben szorítja a kezem, mire felszisszenek hangosan. – Tudod jól, hogy értesítenek minket azonnal, ha valami baj történik Yugyeommal.

- Tudom, de látni akarom… - hangom megremeg, ahogy kiejtem ezeket a számon, és a könnycseppek azonnal ellepik a szemem. – Hiányzik!

- Nekem is te buta, de most nem tudunk odamenni. Pár óra múlva, ha felkeltünk, rögtön meglátogatjuk, ígérem – karolja át a vállam gyengéden, és ölel magához, amit azonnal viszonzok.

- Megígéred?

- Igen, meg, esküszöm!

- Köszönök, Jackson, mindent – suttogom, és érzem, hogy kezdek megnyugodni. Jackson mindig eléri, hogy megnyugodjak, és ezt szeretem benne. Mindig higgadtan tud gondolkozni, és tudja kezelni a dühkitöréseim is.

- Nagyon szívesen. Most pedig menjünk vissza, és próbálj meg visszaaludni, rendben? Bólintok egyet, és megindulunk vissza a ház felé. Amint újra a szobába érünk, Jackson azonnal visszaalszik, de nekem nem sikerül. Agyam szüntelenül kattog, és újra szörnyű képek villannak be a szemeim elé. Hiába próbálom elűzni őket, minden erőfeszítésem kárba vész, így egy idő után feladom, és hagyom, hogy jöjjenek. Nekem már úgyis mindegy, pluszba még egy kis szenvedést kibírok még. Hallom, ahogy Jackson szuszog, és forgolódik az ágyban. Mikor lesz már reggel? Minél hamarabb látni akarom Gyeomiet. Ezért nem akartam hazajönni Jacksonhoz, mert tudtam jól, hogy csak ideges lennék, és félnék, hogy valami baj történik, és én nem vagyok ott vele. És mi van, ha pont, akkor ébred fel, amikor nem vagyok ott? Azt nem akarom. Muszáj ott lennem, azt akarom, hogy engem lásson meg legelsőnek, ha magához tér. Már egy hónap telt el a baleset óta, és még mindig kómában van. Egy kibaszott hónapja nélküle kell élnem, és annyira nehéz. Minden perccel egyre nehezebben bírom elviselni a magányt.  Istenem, miért velünk történik ez meg? Miért kell állandóan szenvednünk? Ezeken jár az agyam még vagy egy órán keresztül, míg végül engem is elnyom az álom. Amikor újra magamhoz térek, már reggel tíz óra van. Mintha puskából lőnének ki, úgy ugrok ki az ágyból, és futok be a fürdőszobába, hogy rendbe tegyem magam. Persze a művelet nem megy zökkenőmentesen, mert belerúgok a kukába, és leverem az egyik poharat az asztalról, mire Jackson is felébred. Amikor visszamegyek a szobába, még mindig az ágyon fekszik, ami kicsit felidegesít, mert megígérte, hogy amint felkeltünk, azonnal rohanni fogunk Yugyeomhoz. Ezért nagy sietséggel az ágyához megyek, és lerántom róla a takarót, mire ijedten rezzen össze.

- Megígérted, hogy sietünk. Akkor miért nem kelsz már fel? – kérdem, és bosszúsan nézek rá, hogy tudja, ez most rosszul esett tőle.

- Ne haragudj, máris felkelek, csak én se aludtam valami jól – közli szomorú hangon, amit át tudok érezni, így rá emelem a szintén szomorúsággal teli szemeim, hogy lássa, együtt érzek vele. – Viszont addig nem teszed ki a lábad a házból, amíg nem ettél – vált át egy pillanat alatt szigorúra, és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Képes addig bent tartani, amíg nem ettem legalább pár falatot. De azért mégis bepróbálkozok.

- Nem is tudom, amúgy nem vagyok éhes… - ennyit nyögök ki, de rögtön elharapja a torkom, ahogy lekiabálja a fejem.

- Akkor is enni fogsz, Bambam!

Uhh, fantasztikus…ez a nap se lesz az enyém, úgy látszik.

Minden akadályoz ma engem abban, hogy minél hamarabb láthassam a szerelmem. Először Jackson a hülye evésével, amit feleslegesnek tartok, mert kb. öt falatot, ha képes leszek lenyelni. De megteszem a kedvéért, és azért, hogy minél hamarabb láthassam őt. Másodszor az összes piros lámpát kifogjuk út közben, így az amúgy fél órás út, egy órára sikerül. Már szinte majdnem felrobbanok, annyira ideges vagyok. Nem hiszem el, hogy semmi nem sikerül ezen a napon. Rossz érzésem van még mindig. Hajnalban az a szörnyű rémálom, most pedig minden csak hátráltat.  Amint megérkezünk a kórházhoz, szó szerint kirontok a kocsiból, és futnék be az ajtón, ha nem ragadná meg a karom Jackson, hogy visszafogjon.

- Csak lassan, mert képes vagy balesetet okozni, és az nem hiányzik – karolja át a vállam, mire sóhajtok egy nagyot megadva magam. Ne már, minden perc számít. Csak hadd lássam már Yugyeomot. Érzem, hogy nem sok választ el attól, hogy teljesen kiboruljak, ha nem láthatom percek múlva.

- Siessünk már, kérlek – nézek rá könyörgőn, mire megsajnál, és sietősre vesszük a tempót. A szoba elé érve, belém hasít ismét az a rossz érzés, szívem fájdalmasan kezd el dübörögni a mellkasomban. Oda kapom a kezem, hogy enyhítsem a fájdalmat, majd tágra nyílt szemekkel bámulok rá Jacksonra, aki értetlenül áll mellettem, az arcán nagy döbbenettel.

- Most meg mi a baj? Miért vágsz ilyen arcot? – faggat, aggodalmas hangon, és nyúlna a kilincsért, de a kezére teszem az enyémet, így megállítom.

- Egész nap rossz érzésem volt, és most hirtelen belém nyílalt a félelem. Valami történni fog… - suttogom, és lenyomom a kilincset a kezünkkel, mire kitárul az ajtó, mi pedig majdnem szívrohamot kapunk a látványtól, ami fogad minket. Az apja, az a rohadék, ott ül az ágya mellett, és a kezét szorongatja, miközben beszél hozzá valamit.

- Maga meg mi a faszt keres itt? – kiáltjuk egyszerre Jacksonnal, és rohanunk oda hozzá, attól félve, hogy esetleg csinál valamit vele. Akkor ez volt az a rossz érzés egész nap, ami kerülgetett. Ez most váratlanul ért, erre nem számítottunk. Ránk néz a szigorú tekintetével, rajtam egy kicsit tovább tartja a szemeit, amik hirtelen villannak egyet, és tudom, hogy felismert. Én is őt figyelem. Először az arcát, amelyről semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni most, majd a szemem a kezére téved, amely még mindig a Yugyeomét fogja. Ösztönösen lépek oda hozzá, és rántom ki a szerelmem kezét az övéből, mire felpattan a székből, ami hangos csattanással hátraesik.

- Te mégis mit képzelsz magadról? – kiált rám egy hatalmasat, és az arca egy pillanat alatt változik át. Szemei szikrákat szórnak, arca eltorzul, és dühösen mered az enyémbe, ahogy fölém tornyosul. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, mert igenis durván félek tőle. Ez az ember egy állat. Csak nézek rá halálra vált arccal, egész testemben remegek, a félelem teljesen megbénít. Egyszerűen annyira megrémiszt, hogy még pislogni se merek, nemhogy levegőt venni. Lélegzet visszafojtva bámulok fel rá, és várom, hogy megüssön.

- Hozzád pofázok, te kis szaros – lök egyet rajtam, amitől hátratántorodok.  – Azt hitted, hogy nem ismerlek fel? Te miattad lett a fiam egy kibaszott buzi – ordítja, és szinte már vérben úszik a szeme, én meg érzem, hogy mindjárt meghalok a félelemtől. Keze egy pillanat alatt mozdul felém újra, én pedig azért imádkozok, hogy legalább gyorsan végezzen akkor velem. De nem ér el hozzám a keze, mert út közben Jackson megfogja, és kicsavarja, mire hangosan felkiált.

- Te meg ki a faszom vagy, és minek ütöd bele az orrod mások dolgába? – nyögi ki nagy nehezen, és próbálja kiszabadítani magát a szorításból.

- Jackson vagyok, a fia legjobb barátja. Jobban jár, ha megjegyzi ezt a nevet – próbálja türtőztetni magát, hallom a hangján, legszívesebben ordítaná ezt, de visszafogja magát. – És én rohadtul nem félek magától, viszont kurvára kinyírom, ha még egyszer egyetlen ujjal hozzá mer érni Yugyeomhoz vagy Bambamhez. Értve vagyok? – ezt viszont már dühösen szűri ki a fogai közül, miközben erősebben szorítja a karját.

- Jól van, megjegyzem, de elengednél végre? Ez fáj – hangja olyan furán csendül fel, hogy Jackson egyből elengedi. Felénk fordul, és értetlen tekintettel mered az arcunkba.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Én sose bántottam Yugyeomot. És egyébként is, ő a fiam, és jogom van látni őt – mondja teljesen nyugodtan, mi meg csak összenézünk, és nem értjük, hogy mi történik. Ez meg mi? Mi a fene baja van? Olyan fura, az előbb még egy vadállat volt, most meg teljesen normálisnak tűnik.

- De hisz maga rendszeresen bántottam őt, és ehhez nincs joga. Egy apának szeretnie kéne a gyerekét, és nem bántani – kiáltom az arcába, mert felidegesített, hogy hirtelen teljesen más lett, és úgy tesz mintha ártatlan lenne. Komolyan mondom, hogy nem értem, mi van vele.

- Nem igaz, hazudsz! – ordítja kétségbeesetten, majd hátrálni kezd az ajtó felé. – Hazudsz… - suttogja, majd sarkon fordul, és kirohan az ajtón, mi meg csak bámulunk utána, az arcunkra kiült döbbenettel.

- Ez meg mi a fene volt? – kérdi tőlem Jackson, ahogy felém fordul.

- Fogalmam sincs. De egy dologban biztos vagyok, neki sürgősen orvosra lenne szüksége. Az elméje nem ép, nagyon beteg, és ő még csak nem is tudja – hangom remeg, mert kicsit megrázó volt az előbbi jelenet, és még a hatása alatt állok.

- Jól vagy, amúgy? Nem bántott? – néz rajtam végig aggodalmas tekintettel, mire csak nemlegesen rázom a fejem.

- Ez nagyon félelmetes volt. Esküszöm, azt hittem, hogy megöl… - suttogom magam elé, ahogy ismét megjelenik előttem az eltorzult arca.

- Tudom, de ne aggódj, nem fog bántani, mert nem fogom hagyni neki! Mindig meg foglak védeni titeket, esküszöm – mondja teljesen komolyan, amitől szívem dobban egy hatalmasat, és megtelik szeretettel.

- Ismét, csak köszönöm. Nem is tudom, hogyan tudnám meghálálni azt, amit értem teszel. Hálás vagyok érte nagyon.

- Ez csak természetes, Bambam. Nekem nem kell több annál, hogy szereted Yugyeomiet. Ezzel teszel a legboldogabbá – mosolyog rám lágyan, mely könnyet csal a szemembe a meghatottságtól.

- Örökké szeretni fogom – suttogom, mert érzem, most nem tudnék megszólalni.

Hirtelen egy kis szorítást érzek a kezemben, mire ijedten kapom oda a tekintetem, és csak ekkor veszem észre, hogy végig szerelmem kezét szorítottam, onnantól, hogy kirántottam az apja kezéből. Szívem egy hatalmasat dobban, és őrülten kezd el verni az izgatottságtól. Ez most tuti, hogy megtörtént, és nem csak hallucinálok, ugye?

- Úristen, Jackson! – kiáltom örömömben, és már hullnak is a könnyeim a boldogságtól, hogy valamilyen életjelet adott magáról.

- Mi az? Mi történt? – kérdi, szinte ijedten, mert olyan hatalmasat kiáltottam.

- Istenem… - csak ennyit tudok kinyögni először, azonnal felé fordulok, és az ágyára borulok, miközben záporoznak a könnyeim.

- Megijesztesz. Mi történt, mondd már? – rángatja a vállam, és kezd egyre idegesebb lenni, hogy nem tudja, mi van velem.

- Sz-szerelmem…szerelmem…az előbb megszorította gyengéden a kezem… - dadogom, és csoda, hogy sikerült ennyit is kinyögnöm a sírástól.

- Jézusom, ez komoly? – kiált fel ő is örömében, és mind a ketten Yugyeom arcát figyeljük, hátha kinyitja a szemét.

- De ez jó, akkor meg miért sírsz? – kérdi még mindig értetlen tekintettel.

-A boldogságtól, hogy ha csak egy kis időre is, de magánál volt. Akkor ugye, fel fog ébredni? – ragadom meg a kezét, és csillogó szemekkel várom a válaszát.

- Persze, hogy fel fog ébredni, ne aggódj. Sose hagyna el téged! – mosolyog rám biztatóan, amitől megnyugszok. Újra Gyeomie felé fordulok, miközben a kezét simogatom.

- Életem, kérlek, minél hamarabb gyere vissza hozzánk, mert nagyon hiányzol. Nem bírom nélküled – suttogom, majd előre hajolok, és egy lágy csókot hintek az ajkára. Miközben figyelem gondolataim ismét visszatérnek az apjára, és a félelem újra belém nyíllal, ezért Jackson felé fordulok, aki már kezdi elveszíteni a fonalat a hirtelen hangulatváltozásaimtól.

- Komolyan, Bambam, sokszor nem tudlak követni. Az előbb olyan boldog voltál, most meg újra olyan arcot vágsz, mint aki szellemet látott. Mi a baj?

- Félek…félek, hogy vissza fog jönni, az az elmebeteg, és bántani fogja. Nem hagyhatjuk ezután magára.

- Pont erre gondoltam én is. Ne aggódj, meg fogjuk oldani, hogy mindig legyen vele valaki – mosolyog rám, miközben megszorítja a kezem.

- Megígéred?

- Megígérem!

- De én ezután, tényleg nem vagyok hajlandó elmozdulni mellőle – pillantok rá szigorú tekintettel. – Úgyhogy ki ne találd, hogy elhurcolsz Yugyeomtól.

- Eszemben sincs, valahogy gondoltam, hogy ragaszkodni fogsz hozzá. De amúgy viccet félre téve, én is megijedtem kicsit, szóval nem lesz egyedül sose innentől.

***

Ismét egy újabb Yugyeom nélküli nap, és ismét csak szenvedek, amiért még mindig nem tért vissza hozzám. A minap, amikor kicsit megszorította a kezem, felélesztette bennem újra a reményt. Nem adhatom fel, tudom, hogy fel fog ébredni. Már csak napok kérdése és felkel…napok…De mennyi is konkrétan?

Nagyon rosszul aludtam újra, hiába érzem magam fáradtnak mindig, mégse tudok aludni. A félelem, és a szorongás miatt nem tudok aludni. Belém költöznek, és uralják az elmém. Pedig néha, már annyira rosszul vagyok az alváshiány miatt, hogy csoda, hogy nem esek össze. A folytonos aggódás Yugyeom miatt, kikészít. Jacksonnak tényleg igaza volt, úgy nézek ki, mint egy zombi. Vagy még az is szebb nálam? Mindenesetre, nem ártana lehet összeszednem magam, mert ha szerelmem ilyen állapotban lát meg, azonnal kiábrándul belőlem, az tuti.  Most még a megszokottnál is fáradtabbnak érzem magam. Azt hiszem, ki jött rajtam a sok álmatlan éjszaka egyszerre. Csak a mai napot éljem túl, és amint haza értem, tényleg lefekszek aludni. Az osztályban olyan, mintha mindenki elfelejtette volna őt. Egyetlen szó se esik róla, senkinek nem hiányzik, kivéve engem és Jacksont. A tanárok is automatikusan írják be hiányzónak, meg se kérdezve, hogy talán mégis jött-e ma. Mintha ők már lemondtak volna róla. De én sose fogok, velük ellentétben. Viszont van egy személy, aki kifejezetten élvezi a helyzetet, és örül Yugyeom szenvedésének. Szerintem mindenki tudja, hogy ez Jinhoo. Egy ideig próbáltam elengedni, és nem figyelni arra, amit pofázik, de az utóbbi időben nagyon elszaladt vele a ló. Úgy érzem, nem ártana kicsit helyre tenni őt. Lehet, hogy ma lesz az a nap. Amúgy se vagyok valami jó passzban, szóval, ha ma felbassza az agyam, tuti, hogy nem éli meg a holnapot.

Épp lépnék be a terembe, amikor meghallom az említett személy irritáló hangját, amint a szerelmem szidja. Veszek egy nagy levegőt, és lassan kifújom, mielőtt belépek a terembe. Próbálok nem figyelni rá már korán reggel, de lehet, hogy nem fog sikerülni egész nap, főleg, ha nem fogja abbahagyni. Amint észrevesz, rám vigyorog azzal az idióta fejével, és rögtön beszól valamit.

- Jaj, szegénykém annyira sajnállak. Vagy mégse? – gúnyolódik magas hangon, majd leugrik a padról, és elindul felém. Nem figyelek rá, nem akarok balhét. Megáll közvetlenül előttem, úgy hogy alig van pár centi köztünk, mire ösztönösen húzódnék hátrébb, de megragadja a karom, így kénytelen vagyok rá nézni. Komolyan nem értem őt. Teljesen normális srácnak tűnik, talán még barátok is lehetnénk, ha nem lenne ekkora szemét.

- Remélem, hogy megdöglik! – ejti ki a száján ezeket a szavakat, mire nekem elborul az agyam, és automatikusan lendítem az öklöm, hogy behúzzak neki egyet. Ezt nagyon nem kellett volna mondania. Bármit elviseltem volna, de ezt nem.

- Te rohadék. Mégis, hogy kívánhatsz ilyet? - kiáltok rá kétségbeesve, és nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek rajta. Ezzel a kijelentésével végleg elvágta magát a szememben. Most már akkor se barátkoznék vele, ha ő lenne az utolsó ember a földön. Kiköpi a vért a szájából, majd az arcához nyúl, ahova az ütést kapta. Kicsit felszisszen, és dühösen mered az arcomba.

- Úgy legalább egy köcsög buzival kevesebb lesz a világon – vigyorog, mire engem elönt a harag, és legszívesebben itt helyben kicsinálnám, de vissza kell fognom magam, mert a suliban vagyunk.

- Undorító, amit csinálsz. Te embernek tartod magad ezek után? – kiáltom, és remegek egész testemben, mert úgy tűnik, mindegy mit mondok, nem tudok hatni rá.

- Még szép. Abban lelem örömöm, ha láthatom, ahogy szenved, az a kis

szemét – mondja, és ismét elindul felém, mire én ösztönösen hátrálni kezdek, de nem jutok messzire, mert a hátam a falba ütközik. Újra itt áll előttem szorosan, és flegmán vigyorog a képembe, nekem meg már sírhatnékom van tőle, amiért ennyire kitartó.

- Miért nem hagyod abba? Ez már szánalmas… - suttogom, és próbálok elfordulni tőle, de elkapja az állam, és kényszeríti, hogy rá nézzek.

- Nem fogok leállni! Ja, és, Bambam, ez volt az utolsó alkalom, hogy hagytam, hogy megüss – közli, majd elengedi az arcom, és faképnél hagy. Szívem őrülten kezd el dobogni, lábaim felmondják a szolgálatot, és lecsúszok a földre a fal mentén. Arcom a kezembe temetem, és azon gondolkozok, hogy mikor lesz ennek vége. Vagy, hogy mit követtem el, amiért ezt érdemlem. Gondolataim a mobilom rezgése töri meg, így ugyan kelletlenül, de érte nyúlok. Valahogy elment a kedvem mindentől már korán reggel, és most beszélgetni se akarok senkivel. Egy üzenetem érkezett. Amint meglátom, hogy kitől, rögtön rám tör a rosszullét, és remegni kezdek. De igazán csak akkor fog el a pánik, miután elolvasom, amit írt.

Siyeon: Ugye, még mindig nem ébredt fel az a buzi? Nagyon remélem, hogy soha nem is fog! Csak útban lenne, így legalább az enyém lehetsz. Csókollak, hercegem.

Ne, ne, ne. Én esküszöm, hogy megfojtom azt a ribancot. Elegem van abból, hogy folyton zaklat. Én ezt nem bírom. Miért akarja mindenki ennyire, hogy a szerelmem meghaljon? Annyira kikészít, annyira fáj, hogy ilyenek az emberek. Mások szenvedése okoz nekik örömöt. De majd pofára fognak esni, mert Gyeomie sose fog meghalni. Vissza fog térni hozzám, és akkor majd mindegyik megbánja, hogy valaha is azt kívánták neki.