Ments meg! - 13. fejezet

Bambampov:

Yugyeomie kiabálása riaszt fel álmomból, és ver fejbe a fájdalom, ami kihallatszik belőle. Azt se tudom elsőnek, hogy mi történt, mi lehet a baj, félig még kómás vagyok az alvástól, de amint elkezd zokogni, és a karjaimba vetve magát erősen magához szorít, rögtön elfelejtem az alvást, és minden mást, annyira meg vagyok ijedve. Istenem, valami szörnyűt álmodhatott, biztos vagyok benne, de nem kezdem el faggatni, csak szorosan magamhoz ölelem én is, és elkezdem simogatni a hátát nyugtatásképpen. Percek telnek el így, és kezdem rosszul érezni magam, hallgatom, ahogy keservesen zokog a karjaimban, és a fájdalom kettészakítja a szívem, én ezt nem bírom tovább, most már muszáj megkérdeznem, hogy mi az, ami ennyire felzaklatta, így kibontakozok az öleléséből, két kezem közé veszem az arcát és mélyen belenézek könnyáztatta szép szemeibe. 

- Kérlek, Szívem, próbálj megnyugodni, rendben? Kérlek, minden rendben van, szóval mond el, mi a baj? – hangom megremeg egy picit az idegességtől, és a félelemtől, mert igenis félek, nem úgy, mint ő, de a tény, hogy előttem rohama van, és szenved, félelemmel tölt el. De amint a kezeimmel érintem az arcát, és nyugtatóan nézek rá, látom rajta, hogy valamennyire kezd lenyugodni, és tudja, hogy itt vagyok vele, és minden rendben lesz. Így végül elmondja, hogy szörnyű rémálma volt, amit sejtettem amúgy, de tőle akartam hallani. Viszont ahogy figyelem az arcát, látom rajta, hogy elöntik az emlékek, és kezd megint eluralkodni rajta a pánik, időm sincs észhez térni, mert újra zokogni kezd, görcsösen és erősen kapaszkodik belém, tekintetét az enyémbe fúrja, és csak könyörög fájdalmasan.

- Kérlek, ne hagyj el! Könyörgöm, ígérd meg, hogy soha nem fogsz elhagyni! – ismételgeti folyton, és meg kezdem elveszíteni a fejem.Úristen, ez rettenetes, most mégis mit csináljak? Én ezt nem bírom nézni, ez túl fájdalmas, a fiú, akit nagyon szeretek, aki a legfontosabb nekem a világom, itt zokog a karjaimban, és könyörög, hogy ne hagyjam el. Én ebbe bele fogok halni! Hogyan segítsek neki, hogyan mentsem meg? Hogyan értessem meg vele, hogy ne féljen, mert itt vagyok vele, szeretem nagyon, ő a mindenem, és soha nem fogom elhagyni. Zokog, a teste rázkódik, és csak kérlel, az én szívem meg most tör darabokra, a tudattól, hogy szenved, és a félelmei teljesen átveszik az irányítás felette. Tehetetlenül vergődik, mert érzi, hogy erősebb, mint ő. Fáj a mellkasom, de nagyon, az összetört szívem, a torkomba ugrik, és őrült tempóban kezd el verni. A sírás kerülget, fojtogat, alig kapok levegőt tőle, de nem szabad elengednem magam, erősnek kell lenem. Nem mutathatom ki, hogy mennyire félek én is, az nem segítene rajta. Bátorítanom kell, megnyugtatnom, és elérni, hogy higgyen nekem, muszáj elhinnie, hogy akarom őt, és csak ő kell nekem, és mindentől meg fogom védeni, még saját magától is. Szorosan szorítom magamhoz, és simogatom a hátát, miközben ő még mindig zokog, agyam őrült tempóban kattog azon, hogyan nyugtassam le, de nem jut eszembe semmi, így megpróbálok szavakkal hatni rá.

- Szívem, nyugodj meg, kérlek! Istenem, nem foglak elhagyni, ígérem! – próbálom nyugtatni őt, és ezzel saját magam is, mert érzem, hogy kifog rajtam ez az egész, tehetetlennek érzem magam, hogy sehogy se tudom megnyugtatni. Felőröl belülről, a fájdalma nekem is fáj, a szenvedésétől én is szenvedek. Nem sikerül szavakkal megnyugtatnom, ugyanúgy, csak kérlel, kétségbeesetten könyörög nekem, hogy ne hagyjam el, én meg kezdem elveszteni a hittem saját magamban. Hogy védjem meg, hogyan gyógyítsam meg a szerelmem, aki nélkül nem tudok élni? Nem tudom, honnan jön az ötlet, csak érzem, hogy ezt kell tennem, érzem, hogy ez sikerülni fog, ettől el fogja hinni, és meg fog nyugodni. Így bízva saját magamban, és a hatalmas szerelemben, amit iránta érzek, előrehajolok és beléfojtva a szót szájához érintem az enyémet, és elkezdem csókolni puha ajkait. Meglepem vele, és az elején csak hagyja, hogy csókoljam, végül magához tér, és azonnal viszonozza. Hosszan és szenvedélyesen csókolom, miközben erősen magamhoz szorítom, tudatva vele, hogy ez tényleg igaz, és higgye el, hogy itt vagyok vele, és nem hagyom el. Mikor már érzem, hogy lenyugodott, és már nem kapaszkodik görcsösen a karjaimba, hanem lágyan szorít magához, elválok az ajkaitól, és rá emelem könnyektől áztatott szemeim.

- Itt vagyok, Gyeomie, ne félj, minden rendben lesz! Soha nem foglak elhagyni! – szipogok, és egy könnycsepp gördül le az arcomon, mert annyira megható volt ez az egész, megérintet a csókja, az, hogy mennyire bízik bennem, hisz nekem. Érzem, amikor csókol, hogy mennyire nagyon szerelmes belém, és tényleg én vagyok a mindene, mindent érzek. Teljesen nekem adja magát, aminek annyira örülök, és boldoggá tesz, valamint erőssé ahhoz, hogy érezzem meg tudom csinálni, meg tudom őt védeni mindenkitől, még saját magától is. A szerelme, az a mérhetetlen szerelem, amit érez irántam, erőt ad ahhoz, hogy ne adjam fel, képes leszek megmenteni őt ebből a pokolból. Megesküszök az életemre, hogy megmentelek, Kim Yugyeom!

Yugyeompov:

Reggel mikor felébredek, minden emlék megrohamoz a rémálmommal, és azzal kapcsolatosan, ahogy kétségbeesetten, könyörögtem a szerelmemnek, hogy ne hagyjon el. Emlékszem mindenre belőle, és kezdem rosszul érezni magam, szégyellem, ami történt, és azt, hogy ennyire elengedtem magam, hogy hagytam a félelmet eluralkodni magamon. Újra látom magam előtt Bamie arcát, melyre kiült a félelem, a szomorúság, a fájdalom, és a kétségbeesés, mert nem tudja, hogyan segítsen nekem, pedig nem kell félnie, mert maga a tudat, hogy itt van mellettem és szeret erőt ad, ahhoz, hogy legyőzzem a félelmeim.

Megbeszéltük itthon, hogy a suliban úgy viselkedünk, mint két barát, és nem adunk okot senkinek a gyanakvásra. Nem fogjuk meg egymás kezét, és kerüljük az érintkezést is, mivel együtt lakunk, arra majd lesz lehetőségünk otthon is.

Már itt ülünk a padban egymás mellett, és várjuk, hogy a tanár jöjjön órát tartani. Óvatosan pillantok szerelmemre, és próbálom visszafogni magam, mivel Jinhoo tényleg figyeli minden egyes mozdulatom, és nem akarok bajt. Nem kell sokat várni a tanárra, pár percen belül meg is jelenik, de nem egyedül, egy nagyon is ismerős arcot pillantok meg belépni a terembe. A személyt, akinek láttán elfog a rosszullét, forog velem a világ, érzem, hogy rám tör a pánikroham hatalmas erővel, kezem a szívemre szorítom, és levegő után kapkodok. Szerelmem is megijed mellettem, amint megpillantja Woojint, aki a minap letámadott a bulin, keze ökölbe szorul, és látom rajta, hogy mérges, de amint rám pillant, és látja, hogy rosszul vagyok, óvatosan a pad alatt megfogja a kezem, összekulcsolja az ujjainkat, és rám mosolyog. Picit megnyugtat a tudat, hogy itt van velem, és még itt a suliban se hagy cserben, puha kezeivel, erősen szorítja az enyémet, ezzel is erőt adva nekem. Oldalra pillantok, mert kíváncsi vagyok barátom reakciójára, hát nem lep meg, amit látok, alig bírja visszafogni magát, hogy ne ugorjon rá Woojinra. Találkozik a tekintetünk, és kérlelem, hogy próbáljon megnyugodni, mire bólint, és visszább vesz a dühből, ami az arcára ült ki. Életem még mindig szorítja a kezem, aminek nagyon hálás vagyok, mert szükségem van rá, a pánik annyira erős. Félve pillantok Wojinra, aki csak engem bámul és szemében látszik, hogy mindenre emlékszik, ami történt a bulin, és hogy nem fog békén hagyni.

- Osztály, figyelem! – szólal meg a tanár. – Üdvözöljétek újra az osztályban régi társatokat, Lee Woojint, aki ismét visszaköltözött Koreába, és megint hozzánk fog járni. Mindenki ujjong és tapsol kivéve hármunkat, mi ugyanis nem örülünk neki, hogy újra visszatért. Végig engem bámul, és kezd kirázni a hideg tőle, elindul az üres helyre, ami nem mellesleg pont a mi padsorunkban van, méghozzá pont előttünk. Ahogy közeledik felém, úgy lesz még erősebb pánik, és már annyira szorítom szerelmem kezét, hogy félek, eltöröm a vékony kis ujját, de annyira félek, hogy muszáj éreznem, hogy itt van mellettem. Válaszként ő is erősebben kezdi el szorítani, ami biztonságérzetet ad egy picit. Mielőtt leül, tekintetét Bamiere vezeti, és gyilkos pillantással méri végig. Hirtelen megnyikordul mögöttünk egy szék, és Jackson hangosan megköszörüli a torkát figyelmeztetésképpen, mire Woojint rá emeli a tekintetét, és mint aki érti a figyelmeztetés, és leül csendben a székre. Az óra hátralévő részében, végig szorítjuk egymás kezét, ami segít abban, hogy túléljem a rohamot, és valamennyire lenyugodjak. Amint kicsengetnek, rögtön rohanok ki a mosdóba, mert nagyon rosszul vagyok, a sírás kerülget, és a pánik is kezd újra eluralkodni rajtam. Hallom, hogy Bamie követ engem, aminek nagyon örülök, mert most szükségem van rá, beérve a helyiségbe, azonnal a falnak dőlök, és az arcomat a kezembe temetem, hogy senki nem lássa, hogy sírok. Megérzem, szerelmem jelenlétét mellettem, parfümje megcsapja az orrom, majd a kezét az én kezemre simítja, és elveszi őket az arcom elől. Aggódva tekint rám, látom a szemeiben, hogy nagyon meg van ijedve, fél, hogy újra erős rohamom lesz. Miután letörli a könnyeim, lágyan elkezdi simogatni az arcom, és aranyos hangján próbál megnyugtatni.

- Szívem, itt vagyok, ne félj, minden rendben lesz! – suttogja, és mosolyog közben kedvesen, és a szeme tele van szerelemmel, annyira látom benne, és ez oly mértékben boldoggá tesz. Puha kezének érintése, megdobogtatja a szívem, remegek tőle, és a testem forró lesz. Csak ez, hogy simogat a kezével és a hangjával, kezd megnyugtatni, már nem kapkodom olyan gyorsan a levegőt, és a félelem is kezd elmúlni. Nézem, gyönyörű arcát, szemezek szép szemeivel, végül tekintettem a piros és formás ajkaira téved, és nagy késztetést érzek rá, hogy birtokba vegyem, de nem lehet, a suliban vagyunk. Így is bármelyik percben benyithat ránk valaki, és az nem hiányozna, így leküzdöm magamban a vágyat, és csak a kezére simítom a sajátom, és boldog mosollyal az arcomon szólalok meg.

- Köszönöm, szerelmem! El se tudod képelni, mennyire hálás vagyok neked, amiért mindig megmentesz! – csak rekedt suttogás jön ki a számon, de elég hangos ahhoz, hogy megértse. Majd előrehajolok, és gyorsan a fülébe suttogom, hogy szeretem. Egy boldog mosoly rá a válasz, és tátogja, hogy ő is, ami már tényleg megnyugtat, és érzem, a pánik teljesen elmúlt. Visszasétálunk a terembe, ahol Jackson épp Jaebummal beszélget. Szokott átjönni hozzánk szünetekben. Szeme izzik a haragtól, keze ökölbe van szorítva végig, és úgy mered a váratlan vendégre, aki csak kihívóan állja a tekintetét. Jaebum mellé érve, kezem az övére simítom, hogy elérjem, próbálja ellazítani magát, nem akarok tényleg bajt, végül fújtatva rám néz, majd a tekintete ellágyul, és elernyednek az ujjai. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, istenem, mi lesz itt később. Persze nagyon boldoggá tesz, hogy itt vannak nekem a fiúk, és úgy védenek, mintha egy kincs lennék, boldoggá tesz, de tényleg. Érzem, hogy nagyon szeretnek, és bármikor számíthatok rájuk, soha nem fognak cserbenhagyni. Mindenkinek ilyen igaz barátokat kívánok. Megszólal a csengő jelezve, hogy kezdődik a következő óra, így Jaebum visszasiet a saját termébe, majd a tanár lép be, és kezdi el az órát.

Azt se tudom, mit magyaráz a tanár, elvesztettem a fonalat az első pár percben. Csak bambulok magam elé, és kattog az agyam az elmúlt nap történésein. Nem elég Jinhoo, még újra felbukkant Woojint is, és már ketten akarják még jobban megkeseríteni az életem. Szerelmem erősen koncentrál a tanára, így nem figyel rám. Hirtelen egy papírdarab landol a füzetemen, csak pislogok nagyokat, és fogalmam sincs mi az, de végül mégis felveszem, széjjel hajtom, és majdnem szívrohamot kapok, mikor meglátom kitől érkezett. Istenem, már kezdi is, tényleg nem fog békén hagyni, e felől semmi kétségem. De ami a levélben van, még jobban megrémiszt, sőt egyenesen megfélemlít, hatalmas erővel tör rám a pánikroham, a név láttán, akié említve van benne.

A levélben ez áll: „Neked véged lesz, haver! Nehogy azt hidd, hogy ezt ennyivel megúszod, ki foglak nyírni, de nem veled kezdem, hanem a melletted ülő, csinos és szép fiúcskával! Talán ő a szerelmed? Tudom, hogy az, láttam hogyan nézel rá. Szóval, ha nem akarod, hogy baja essen, beszélgessünk ma suli után kicsit.”

W

Legszívesebben ordítanék, annyira fáj, és egyben félek ettől, én ebbe bele fogok őrülni. Nem történhet semmi sem Bamievel, ő ebbe nem keveredhet bele, meg kell védenem tőlük, teljesen mindegy, hogy mibe kerül, az életem is feláldozom érte. Zsebembe gyűröm a papírt, és azon agyalok, hogyan rázzam le szerelmemet, és a barátaim. Mit találjak ki, mit hazudjak nekik?

Itt állok a megbeszélt helyen, és várom azt a szemetet, hogy megjelenjen. Kattog az agyam, a gondolatok cikáznak a fejemben, így észre se veszem, hogy a hátam mögül érkezik, csak egy kezet érzek mely a derekamra fog. Azonnal felkiáltok, és elugrok a közeléből, védekezésképp pedig magam elé tartom a kezeim.

- Mit csinálsz? – kirázz a hideg az érintésére, istenem, nem akarom, hogy hozzám érjen, utálom az érintését, nem bírom elviselni. Félelmet kelt bennem, rettegek tőle, nem akarom, hogy Bamien kívül más hozzám érjen. Elkezdek remegni, ahogy tekintetét végigszántja az egész testemen, szemében látok valamit megcsillanni, majd gonosz vigyor jelenik meg az arcán, ahogy elindul felém, az én szívem pedig most áll meg, lepereg előttem az életem, abban a pár másodpercben, amíg elér hozzám. Teljesen lefagyok, a félelem megbénít, és nem tudok mozdulni, leírhatatlan az a félelem, ami magával ragad. Legszívesebben megszűnnék létezni abban a percben. De nem történik meg akármennyire is akarom, magamban könyörgök becsukott szemmel, hogy had tűnjek el innen örökre, de nem történik semmi, kinyitom a szemem, és ugyanott vagyok, előttem pedig Woojint látom, aki immár a számat bámulja. Ijedtemben elugranék, de megakadályoz a mozdulatban, ahogy a karomra fog, és magához ránt.

- Lenne egy ajánlatom neked, vagyis ez egy fenyegetés inkább – vigyorog bele az arcomba, és közelebb hajol hozzám, mitől csak pár centi választja el az ajkainkat. Rögtön menekülnék, de erősen szorít, csak vergődök a karjában tehetetlenül.

- Ha meg akarod védeni a kis szerelmed, akkor szépen a szolgám leszel, és mindenben rendelkezésre fogsz állni nekem, vagy ha nem, a szépfiú fog helyetted törleszteni – a végét már belesuttogja a fülembe, majd megnyalja az arcom. Elfog az undor, rám tör a hányinger, a sírás kerülget, annyira utálom ezt az egész helyzetet, meg akarok halni inkább, én ezt nem bírom. De nincs más választásom, bele kell mennem, különben a szerelmemet fogja bántani, amit nem élnék túl. Soha nem eshet semmi baja, miattam meg főleg nem. Elfordítom a fejem, hogy minél távolabb legyek tőle, és csak némán bólintok, mert hang nem jön ki a számon. Még ha pisztolyt szegeznének a fejemhez, se tudnék megszólalni, a félelem annyira megbénít, érzem, mintha egy gát lenne a torkomban, ami megakadályozza, hogy kimondjak valamit is, mintha elment volna a hangom.

- Akkor innentől az enyém vagy, és azt csinálok veled, amit akarok, ezt jegyezd meg. Amikor hívlak, azonnal vedd fel a telefont, ne merj levegőnek nézni, vagy a fiúd bánja – szavai elérik, hogy komolyan vegyem, mert tudom, hogy kinek az élete forog kockán. Elengedi a karom majd, mint aki jól végezte dolgát otthagy egyedül az utcán, ami az óta már kihalt, és sötétbe burkolózott. De ebből én semmit nem érzékelek, mert a tudat, hogy ki vagyok szolgáltatva ennek az őrültnek, kikészít, ordítani tudnék, annyira felemészt ez az egész helyzet. Mire észbe kapok, már a földön térdelek, és próbálom túlélni a hatalmas pánikrohamot, ami egy másodperc alatt tört rám, és vette át az irányítást felettem. Én ebbe bele fogok őrülni….

Ments meg! - 12. fejezet

Yugyeompov:

„Egyedül fekszem a szobámban az ágyon, és zenét hallgatok, ahogy mindig is szoktam. Ilyenkor el tudok lazulni és csak a zenére figyelek, utat engedve az érzéseimnek. Most is így teszek, amikor az ajtó hirtelen kinyílik, és apa lép be rajta, majd felbukkan anya is, ahogy apa a karján át húzza be, miközben pisztolyt szegez rá. Rögtön kirántom a fülhallgatót a fülemből, és ijedten bámulok a szüleimre, nem értem, hogy mi történik. Apa mióta tart fegyvert itthon, és miért akarja megölni anyát? Istenem, mi folyik itt?

- Apa, mi ez az egész? – hangom remeg a félelemtől, és azt se tudom, hogy mit csináljak, érzem, hogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Anya sír és csak könyörög, hogy nem akar meghalni, de apa meg se hallja, mint egy robot, bámul rám rezzenéstelen arccal, nagyon ijesztő.

- Fiam, válassz, vagy megváltozol, vagy lelövöm az anyád – közli egyszerűen, mintha ez teljesen természetes dolog lenne. Nem is értem hirtelen, hogy mire gondol, csak bámulok rá az arcomra kiült döbbenettel. Ez most valami vicc? Ez kavarog a fejemben, ahogy a tekintetem oda-vissza cikázik közöttük. De azt mégis, hogyan csináljam? Komolyan azt akarja, hogy ne legyek többet meleg? Istenem, még ha tudnám is irányítani. Rossz érzésem van, apát ismerve tudom, hogy komolyan gondolja, és hogy meg fogja tenni, ha nem úgy teszek, ahogy ő akarja.

- Fiam, válaszolj, de gyorsan – kiáltja el magát, és arca eltorzul a dühtől, miközben erősebben szorítja a pisztolyt anya halántékához. Ő meg csak sír keservesen, tekintetét könyörgőn mélyeszti az enyémbe, és tudom, hogy mit vár tőlem, azt akarja, hogy igenis változzak meg, de ez annyira rettegéssel tölt el, hogy rám akarják erőltetni az akaratukat, viszont most mégis anyámról van szó. Tehetetlennek érzem magam. Apa nagyon erős, hogyan kellene elvennem tőle a pisztolyt? Félve és piciket lépve előre, közeledek apa felé, mert muszáj megpróbálnom, muszáj megakadályoznom a tragédiát.

-Yugyeom, kérlek! – könyörög anya esdeklő hangon, az én szívem meg majdnem megszakad a látványtól, nem bírom nézni, így végül önmagamat megtagadva, legyőzötten, térdre borulok apám előtt és megadom magam.

- Rendben, legyen, ahogy te akarod! – hangom erőtlen és gyenge, csak bámulok a semmibe, mert érzem, most tépték ki a szívemet a helyéről, és már sose leszek újra önmagam. Felemelem könnyáztatta szemem, és apámra nézek, aki az arcán gonosz vigyorral néz rám, majd ellöki anyát, aki ájultan esik össze. Kilép a szobából és Bambamet húzza be az ajtón, és most az ő fejéhez szegezi a pisztolyt. A rémülettől kikerekedett szemekkel, és a torkomban őrült tempóban dobogó szívemmel bámulok rá a Szerelmemre, aki még nálam is jobban fél, és rémültebb, szemei pirosak a sok sírástól, és az arcán egy hatalmas folt van. Rögtön tudom, hogy az apának a keze nyoma, és a félelem, ami eddig uralkodott rajtam átalakul dühvé, és haraggá. Istenem, bántotta őt, aki mindennél és mindenkinél fontosabb a számomra, az életem értelme. Soha senkinek nem fogom hagyni, hogy bántsa. Meg fogom védeni az életem árán is.

- Na, fiam most mi lesz, őt választod, vagy anyádat?

Elfog a hányinger, ahogy bámulom az apám, aki úgy látszik, jól mulat ezen az egészen, és élvezi a helyzetet.

- Ne bántsd őt, engedd el! – hangom engem is meglep, mert a megszokott remegés és suttogás helyett, erős és határozott. Ismeretlen erő és bátorság áraszt el belülről, ami nagyon meglep, de nincs időm foglalkozni vele, mert a Szerelmem veszélyben van. Felállok és elindulok apához, hogy kivegyem a kezéből a fegyvert, és az események hirtelen felgyorsulnak. Ráugrok apámra és a nagy lendülettől a földre essünk, Bamie az ajtóhoz szalad, miközben a nevemet kiáltja, végül eldördül a fegyver, és Életem fájdalmas kiáltását hallom, mielőtt teljesen elborul az agyam.

- Neeeee, Szerelmem!”

- Istenem, ne! Kérlek ne, Szerelmem, ne halj meg! – saját sikolyom és kiabálásom ébreszt fel hajnalban, egész testem remeg és izzadságban fürdik. Kell pár perc, mire leesik, hogy ez a valóság és az előbbi egy szörnyű rémálom volt. Oldalra pillantok, és a Szerelmem látom meg, aki épp akkor nyitja ki a szemét, gondolom felébredt a kiabálásomra. Amint eljut az agyamig, hogy ez tényleg csak egy álom volt, elkezdek zokogni keservesen, és magamhoz ölelem Bamiet jó szorosan, és mélyen beszívom az illatát. Percekig csak ölelem, nem akarom elengedni, nem akarom soha elengedni, annyira nagyon félek, hogy egyszer csak elveszítem. Megvan lepődve tudom, de nem szól semmit, csak átölel ő is erősen. Zokogásom még mindig hangos, így Szerelmem megnyugtatóan simogatja a hátamat, ami nagyon jól esik, végül nem bírja tovább, kibontakozik az ölelésből, két keze közé veszi az arcom és a szemembe fúrja aggódó tekintetét.

- Kérlek, Szívem, próbálj megnyugodni, rendben? Kérlek, minden rendben van, szóval mond el, mi a baj? – hangja kétségbeeset, meg van rémülve, amit annyira sajnálok, sose akarom így megijeszteni. Bárcsak vége lenne már ennek! Már csak az megnyugtató, hogy a meleg, és szerelemmel teli szemeit az enyémbe mélyeszti, és ha még a kis kezei is az arcomra tévednek, máris érzem, hogy biztonságban vagyok, ő itt van mellettem, és megvéd mindentől.

- Szörnyű rémálmom volt! – hangom remeg és elcsuklik, ahogy eszembe jut az álom, és újra megrohannak azok az érzések, amiket akkor éreztem, mikor Életem veszélyben volt, és amikor meghalt. Istenem, ne, ahogy ez szívem üt, rögtön eluralkodik rajtam a pánik, és elkezdek újra zokogni, keservesen zokogok, és görcsösen kapaszkodok Bamie karjaiban, miközben már kiabálok.

- Kérlek, ne hagyj el! Könyörgöm, ígérd meg, hogy soha nem fogsz elhagyni! – nem tudom irányítani magam, teljesen hatalmába kerítet a pánik és a félelem, azt hiszem, hogy meg fogok őrülni. Bambam próbál megnyugtatni, erősen magához szorít és simogatja a hátam.

- Szívem, nyugodj meg, kérlek! Istenem, nem foglak elhagyni, ígérem! – karja védelmezőn ölel magához, hajam simogatja, és csak kérlel, hogy nyugodjak meg, de nem megy, már nem én irányítom. Kiszabadítom magam a szorításából, rá emelem a tekintetem, miközben folyton az ismételgetem sírva, hogy ne hagyjon el.

- Könyörgöm, ígérd meg! Annyira félek, hogy el fogsz hagyni. Kérlek, Szerelmem, ígérd meg, hogy soha nem hagysz el, mert ha igen én abba belehalok! – csak suttogás jön ki a számon, lélegzetem akadozik a sírástól, a fejem is megfájdul, és érzem, hogy minden erő elhagy, a pánikroham annyira erős, hogy magába szippant, és én csak zuhanok egyre mélyebbre – Könyörgöm, Szerelmem… - de csak ennyit sikerül kipréselnem magamból, mert hirtelen puha ajkak tapadnak az enyémre, ezzel belém fojtva a szót. Abban a percben, amint ajkaink összeér, minden megváltozik, már azt se tudom, hogy hol vagyok, és ki vagyok, annyira hatással van rám az érintése, eléri, hogy megszűnjön a pánikom, a fájdalmam és rögtön elfelejtsek mindent, ami fáj és kínoz. Maga Bamie az, aki megváltoztat, képes arra, hogy csak a lényével, a közelségével, az érintésével, a szavaival új emberré tegyen. Hosszan és szenvedélyesen megcsókol, miközben erősen magához szorít, tudatva velem, hogy ez tényleg igaz, és higgyem el, hogy itt van velem, és nem hagy el. Annyira nagyon szeretem és hálás vagyok, hogy ő itt van nekem, nélküle már lehet, nem is élnék, mert már rég feladtam volna. Szívem őrülten ver, de immár nem a pánikrohamtól, hanem Bambam izgató csókjától, finom érintésétől és teste melegétől. Mikor már érzi, hogy lenyugodtam, és már nem kapaszkodok görcsösen a karjaiba, hanem lágyan szorítom magamhoz vékony kis derekán keresztül, elválik az ajkaimtól, és rám emeli gyönyörű könnyektől áztatott szemeit.

- Itt vagyok, Gyeomie, ne félj, minden rendben lesz! Soha nem foglak elhagyni! – szipog, és egy könnycsepp gördül le szép arcán, miközben beszél, és érzem, hogy mindjárt megint elkezdek sírni a tudattól, hogy miattam sír, mert fájdalmat okoztam neki, annyira utálom magam.

- Basszus, én ezt nem bírom, kérlek, ne haragudj rám, miattam folyton szomorú vagy, most is sírsz – hangom remeg, és csak bámulom, mert szavak nem jönnek ki a számon. Némán nézem őt, míg bele nem szédülök, nem tudok megszólalni, annyira fáj a tudat, hogy ilyen vagyok, és hogy a Szerelmem miattam szenved. Lecsókolja az éppen lepottyanni készülő könnycseppet, és simogatni kezdi az arcomat.

- De én nem rád haragszom, hanem magamra, mert sose tudom, hogy mit csináljak – vallja be őszintén, miközben bűvöl a szép szemeivel – annyira fáj néznem, hogy szenvedsz, és az érzés, hogy nem tudom, hogyan segítsek neked, felemészt.

 Jaj, istenem, nem akarom, hogy ezeken rágódjon, csak ne legyen szomorú, miattam meg főleg ne, össze kell szednem magam.

- Bocsáss meg nekem, én nem akarom, hogy miattam aggódj, szóval össze fogom szedni magam, ne aggódj – mosolygok rá biztatóan és puszit nyomok az ajkaira – valamint, Szerelmem te már azzal segítesz nekem, hogy itt vagy mellettem, és hogy szeretsz. Ez a második alkalom volt, hogy a csókodtól elmúlt a pánikrohamom és megmentett attól, hogy eluralkodjon rajtam még jobban a félelem. Te vagy az én Megmentőm, Bamie, nagyon szeretlek. Arca felragyog szavaim hallatán és a leggyönyörűbb mosolyát megmutatva, néz a szemeimbe, kivillanva gyönyörű fogait. Szemei pici vonallá húzódnak össze, és csak mosolyog percekig, az én szívem meg most készül megállni ezt látva, hatalmasat dobban és a torkomba ugrik az izgalomtól, hogy ez a gyönyörű és értékes fiú az enyém, csakis az enyém örökre. Nem tudom levenni róla a szemem, sőt nem is akarom, szemeim ismét megtelnek könnyekkel, de ezúttal ezek a boldogság könnyei. A mérhetetlen boldogságé melytől felrobbanni készül a mellkasomban a szívem, annyira rettenetesen szerelmes vagyok belé, annyira nagyon meg fogom becsülni őt. Felemelem a kezem és az arcára csúsztatom, mitől hirtelen kipattannak a szemei és látom, hogy le van döbbenve, hogy a tekintettem megint könnytől csillogó, de mielőtt bármit is mondhatna, ráhajolok az ajkaira és gyengéden érintem a sajátommal, ami picit meglepi, de rögtön viszonozza, majd karját a nyakam köré fonja, és közelebb simul hozzám. A puha és finom párnácskáinak érintése áramütésként ér, amikor pedig szorosan hozzám simítja kis testét, rögtön elönt a vágy. Karjaimmal átfogom vékony derekát és teljesen eltüntetem közöttünk a távolságot. Egy hihetetlenül lassú és szenvedélyes csókba rángat bele, mely fejbe ver és bizsereg tőle mindenem. Nyelve mohon megy az enyém után, és mielőtt felfoghatnám, hogy mi is történik, Szerelmem már rajtam fekszik, kezei pedig a felsőm alatt a hasam simogatja. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, mert én is akarom nagyon, bármi is legyen az. Ajkai elszakadnak az enyémektől, és a nyakam kezdi el csókolgatni, az én kezeim, pedig a derekát simogatja a felsője alatt. Annak ellenére, hogy rettenetesen kívánom, és vágyok rá, félek a szeretkezéstől és még nem állok rá készen, sőt jelenleg másra nem állok készen, a csókon és a simogatáson kívül, viszont Életem ezt még nem tudja. De még nem akarom elrontani ezzel az egészet, majd ha odaérünk, úgyis megtudja, addig meg csak szeretném élvezni azt, amit, tesz velem, és átadni magam az érzéseknek, amit kivált belőlem. Nem tudom, mióta csókoljuk és simogatjuk egymás, de már kezd elfogyni a levegőm, így kénytelen vagyok elengedni édes ajkait, mire mind a ketten csak zihálunk és bámuljuk egymást ködös tekintettel. Gyönyörű, ahogy csillognak szemei a vágytól, minden érzelem ott van az arcán és a szemeiben, én meg csak gyönyörködök benne, miközben próbálom normalizálni a légzésem. Felülök és magammal húzom Bamiet is átkarolva derekát, és az ölembe ültetem, így arcunk pont egy vonalba kerül, megcsapja az orrom a finom illata, lélegzete csiklandozza a nyakam, szorosan magamhoz ölelem, és arcom a hajába fúrom. Válaszul ő is magához szorít és így ülünk egy darabig, nekem ez annyira fontos és megnyugtató, a tudat, hogy érzem a testét az enyémhez simulni, emlékeztet rá, hogy ez tényleg a valóság és nem csak álmodom. Ő tényleg az enyém és szeret engem. Egyik kezem a hajába futtatom és elkezdek játszani vele, tudom, hogy ezt mind a ketten szeretjük, olyan selymes és finom az illata, szeretem. El tudnék így aludni ölelve egymást a karjaiban, érzem is, hogy kezdenek lecsukódni a szemeim, és rám tör az álmosság, így kibontakozok a Szerelmem öleléséből, de nagy meglepetésemre ő már alszik, édesen szuszog a karjaimban. Istenem, de aranyos és, hogy én mennyire bele vagyok bolondulva. Óvatosan elfektetem az ágyon, betakarom, majd egy lágy csókot lehelek az ajkaira és mellé fekszek, úgy hogy kezeinket összekulcsolom. Addig nézem az aranyos és békésen alvó arcát, míg el nem nyom engem is az álom.