Ments meg! - 16. fejezet

Yugyeompov:

„A szobában vagyok, és anya ölében fekszek, miközben ő a fejem simogatja. Nagyon jól esik, szeretem, amikor ezt csinálja, boldog vagyok tőle. Énekel valamilyen dalt is, amitől majdnem elalszok. Szép hangja van, olyan jó lenne, ha mindig így lennénk, minden este lefekvés előtt.

- Szeretlek, Gyeomie kicsim, te vagy az én egyetlenem – mondja, majd puszit ad a fejemre, és tovább simogat. Boldog vagyok, mert anya szeret engem, ő itt van nekem, és megvéd mindentől. El is alszok, mert annyira jólesik a simogatása. Órák múlva arra ébredek, hogy anya eltűnt, már nincs velem. Nagyon megijedek, kirohanok a szobából, majd a konyhában megtalálom, kezében egy bőrönddel és egy táskával. Nem értem, hogy mi történik, miért megy el hirtelen. Valaki magyarázza el…

- Anya, hova mész? Miért vannak nálad azok a bőröndök? – kérdem kétségbeesetten, hangom remeg, szemem könnyes lesz, mert valahogy rossz érzésem támad.

- Sajnálom, kicsim, de elmegyek…ne haragudj érte – ejti ki az utolsó szavakat, majd kilép az ajtón, ami hangos csattanással zárul be utána, én meg ott maradok egyedül az arcomra kiült döbbenettel és a szívemben a félelemmel. Az ajtóhoz rohanok, kitárom, és az utcára futok, hátha látom még anyát, de már sehol sincs. Visszamegyek a házba, amely teljesen üres, körbeölel a csend és a magány, félek egyedül nagyon. Nem értem ezt az egészet, hogy miért ment el anya, miért hagyott el engem. Fáj nagyon, leülök a fotelbe, fejem a térdemre hajtom és elkezdek sírni. Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszer csak kinyílik a bejárati ajtó, én meg rohanok, hogy megnézem, hátha anya jött haza. De nem ő az, hanem apa, méghozzá részegen. Szemei üvegesek, arca rezzenéstelen, csak néz rám percekig, mígnem elindul felém, és mire felfoghatnám mi is történik, hatalmas tenyere landol az arcomon. Az ütéstől a földre kerülök, ég az arcom, szemem könnyek lepik el. Nagyon fáj, de nincs időm gondolkozni rajta, hogy mennyire is, mert jön a következő ütés, és így tovább. Kiabálok, hogy hagyja abba, mert nem bírom, de meg se hallja, így magamban folytatom tovább a könyörgést. Miután leállt, otthagy egyedül a földön fekve, a saját véremben. Még annyi erő van bennem, hogy pár szót kileheljek, mielőtt elsötétül előttem a világ.

- Anya gyere vissza, kérlek…”

- Ne, anya kérlek, ne hagyj el! Kérlek, gyere vissza... – kiabálom hangosan, izzadok, egész testem remeg. Szívem őrülten dobog a torkomban, gyorsan veszem a levegőt. Hirtelen egy kéz érinti meg az arcom, mire ijedtem kapom a kezem a fejem elé védekezésképpen.

- Kérlek, ne bánts! – kiabálom és próbálom kiszabadítani magam a támadóm karjaiból, de ő csak nem enged el, ennek ellenére se. Kezei olyan puhák, és lágyan elkezdenek simogatni, amit nem tudok hova tenni, végül hang is társul a tulajdonoshoz. Olyan ismerős ez az aranyos hang, de hisz ez nem apa hangja, hanem a szerelmemé. Szemeim kipattannak, és Bamie aggódó és kétségbeesett tekintetével találkozik, mire leesik, hogy ez már nem az álom. Istenem, ezek a rémálmok kikészítenek, ráadásul ez most más volt, mert benne volt anya is, és egy ideje nem álmodtam vele. Újra bevillan a kép, mikor anya simogat, az érzés, ami elárasztott közben, az érintése, a hangja, és érzem, hogy kezdek rosszul lenni. Elfordítom a tekintettem a szerelmemről, és a semmibe bámulok, majd hagyom, hogy a könnyeim utat tőrjenek. Hangtalanul sírok, és csak arra tudok gondolni, hogy fáj, de nagyon, hogy elhagyott. Még a mai napig nem tudom megérteni, miért tette, hogy volt szíve elhagyni. Szeretett egyáltalán, vagy minden szava csak hazugság volt? „Szeretlek, Gyeomei” ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt végleg elhagyott, de én ezek után nem hiszek neki, ha szeretet volna nem hagyott volna el. Hazugság volt minden szava, én hülye meg hitem neki, elhittem, hogy szeret. De hát egy kisgyerek elhisz mindent, amit a szülei mondanak neki, hisz ki másnak hinne. Fáj a szívem rettenetesen, mintha kést szúrtak volna bele, jönnek elő a képek, amikor még velem volt, de már csak homályos emlékek ezek. Alig emlékszem az arcára, a hangjára, az érintésére. Fáj beismernem, de igenis hiányzik, hogy újra itt legyen, hogy megöleljen, megsimogasson, a nevemen szólítson, hogy azt mondja „szeretlek, kisfiam. Rohadtul fáj a tudat, hogy nem kellek neki, hogy évek múltak el és nem keres, hogy leszarja mi van velem. Akkor minek szült meg a világra, ha úgyis eldob. Annyira haragszok rá, de egyben mégis megbocsájtanék neki, ha újra felbukkanna. Azonnal megbocsájtok neki, csak jöjjön vissza, és szeressen újra. Elfelejtek minden rosszat, csak legyen újra az anyukám…annyira vágyok a szeretetére, hogy az már fáj. Az összetört lelkem vágyik az anyai gondoskodásra, annyira, hogy elmondani nem tudom. Megöl a tudat, hogy nem kellek neki, szenvedek tőle, de nagyon, és inkább az kívánnám, bárcsak elmúlna, nem akarom mindig ezt érezni, csak azt akarom, hogy tűnjön el a fájdalom, vagy akár én. Minek éljek, ha nem kellek még a saját szüleimnek se? Minek vagyok a világon, hogy folyton csak szenvedjek? Nem akarom, akkor inkább szűnjek meg létezni, úgy jobb lesz. Őrült gondolataimból a szerelmem rángat vissza azzal, hogy magához húz és szorosan átölel, miközben a hátam simogatja. Teljesen megfeledkeztem róla, annyira magával ragadtak az emlékek és az érzelmeim.

- Ne sírj, Szívem, kérlek! Itt vagyok, és minden rendben van, nyugodj meg! – mondogatja az aranyos hangjával, amit úgy szeretek, mindig megnyugszok tőle. Annyira boldog vagyok, hogy itt van nekem, hogy számíthatok rá mindenben. Szorosan magamhoz ölelem én is, éreznem kell a közelségét, szükségem van rá. Teste melege átjár engem is, hallom milyen gyorsan ver a szíve, biztos megint megijedt. Annyira sajnálom, hogy mindig kiteszem ezeknek a rohamoknak, a rémálmaimnak, a gondolataimnak. Még mindig nem tudom felfogni, hogy ezek után is kellek neki, hogy szeret és akar engem.

- Elmeséled, mit álmodtál? – szólal meg hirtelen a szerelmem, ezzel kirántva a gondolataimból. Kibontakozik az ölelésből, kezeivel összekulcsolja az enyémet, és aggódó tekintettel néz az enyémbe. Szemeim az összekulcsolt kezeinkre téved, szívem hatalmasat dobban a látványtól, és puha bőrének érintésétől. Megfogom ezt valaha szokni, vagy minden egyes alkalommal meg akar majd állni a szívem, ha hozzám ér? Bűvölöm a kezünket, és élvezem, ahogy mutató ujjával simogatja a kézfejem. Annyira szeretem őt, hogy mindjárt elsírom magam tőle. Miért ennyire tökéletes? Ismét ráemelem a tekintetem, és erőt véve magamon megszólalok.

-A-anyával álmodtam…újra elhagyott, ahogy a valóságban is, ismét átéltem az egészet – suttogom, és érzem, hogy a könnyek maguktól folynak le az arcomon, nem tudom őket visszatartani. – Annyira fáj, hogy belehalok, nem tudom elfogadni…nem megy. Nagyon hiányzik, és azt akarom, hogy újra vissza jöjjön hozzám. Nem tudom, mit csináljak…mit tegyek, hogy ne fájjon… - hangom remeg a sírástól, nehezen veszem a levegőt, érzem, rám fog törni a pánikroham. Nem akarom, hogy jöjjön, mert annyira utálom, senkinek se kívánom, hogy át keljen élnie egyszer sem. Kegyetlen, ahogy végigfut rajtam az a rossz halál közeli érzés, úgy érzem, a szívem mindjárt megáll, és meg fogok halni. Ne, nem akarom…kérlek, ne. Istenem! Erősen megszorítom a szerelmem kezét, mert érzem, hogy jön, mire ő csak néz rám kérdőn, hogy mi a baj.

- Szerelmem, pánikrohamom lesz!

- Micsoda, most lesz? Úristen, várj, Gyeomie, nem készültem fel rá… - hangja kétségbeesett, totál szétesett a váratlan helyzettől. De nem csak ő, hanem én is. Szemem összeszorítom, kezem a szívemre teszem, pedig tudom, hogy attól nem fog lassabban verni a szívem, de ez már megszokás. Egész testem zsibbad, rám tör a hányinger. Hallom, ahogy Bamie szólongat, de nem tudok rá figyelni, csak magamban imádkozok, hogy legyen vége.

- Szívem, kérlek, nyisd ki a szemed, látni akarom. Istenem, azt se tudom, mit csináljak…segíts nekem, mit tegyek, hogy jobban legyél? – kérlel sírós hangon, és hallom, hogy kikészült. Nagy nehezen kinyitom a szemem, és ránézek, de legszívesebben becsuknám újra, hogy ne kelljen látnom a szemében a fájdalmat. Ez még jobban fáj, tudom, hogy most nem miattam, de akkor se akarom, hogy szomorú legyen, vagy, hogy szenvedjen bármi miatt is.

- Nagyon rosszul vagyok, úgy érzem, mindjárt meghalok…- suttogom.

- Jézusom, ne mondj ilyet, nem fogsz meghalni, amíg én élek. Meg foglak védeni mindentől. Bíz bennem! – ölel újra magához szorosan, miközben mondogatja, hogy minden rendben lesz, de én még mindig haldoklok a roham miatt. Folynak a könnyeim, szívem őrülten dobog és fáj a mellkasomban. Amint elenged, kezei közé veszi az arcom, és lecsókolja az éppen lepottyanni készülő könnyem.

- Megcsókollak, és akkor el fog múlni, ahogy az előző alkalmakkor is. Ígérem, hogy elmúlik mindjárt! Lassan közeledik az ajkaimhoz, és lágyan érinti az övéivel. Azonnal lecsukódik a szemem, elönti az egész testem az a csodás érzés, gyomrom beleremeg, és a pillangók ki akarnak törni belőle. Azt se tudom, hogy hol vagyok, annyira magával ragad az érzés, puha ajkai érzékien mozognak az enyémen, kezeivel a hajamba túr és közelebb húz magához. Csak annyira vagyok képes, hogy átkaroljam a derekát, annyira elgyengültem a csókjától. Szívem már nem a roham miatt dobog őrülten a mellkasomban, hanem miatta. Ha hirtelen megállna, nem érdekelne, mert a csókjaitól és a karjaiban érne a halál, és ennél szebbet nem is kívánnék. Nyelve óvatosan hatol be a számba, és veszi birtokba az enyémet. Annyira édes, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Elmúlt a pánikrohamom megint, ahogy ígérte. De nem tart örökké a csók, nehezen ugyan, de elenged és homlokát az enyémnek döntve, kapkod levegő után. Viszont feleszmél a kábulatból, és gyorsan rám emeli a tekintetét.

-Ugye, elmúlt? Mondd, hogy elmúlt és jobban vagy!

- Igen, elmúlt… - csak ennyit tudok mondani, mert én még nem tértem magamhoz a csókjától. Szemeim az ajkaira téved újra, és csak bűvölöm. Olyan szép telt ajkai vannak, nagyon szeretem, de a csókját annál is jobban. Hihetetlen, hogy elmúlik tőle a rohamom.

- Hála istenek, úgy örülök neki. Annyira féltem, hogy mégse fog, és csalódni fogsz bennem, azt nem bírtam volna ki. Nagyon megijedtem, de úgy tűnik, a csókom, tényleg minden egyes alkalommal megment, és ettől boldog vagyok! – könnyebbül meg, és rám mosolyog.

- De nem volt sok a csókom, ugye? – kérdezi hirtelen, én meg azt se tudom, mire gondol először, viszont amint leesik, szívem hatalmasat dobban és megtelik szerelemmel. Mindig figyel és vigyázz rám, amiért nagyon hálás vagyok.

- Egyáltalán nem volt sok, nagyon jó volt…én sze-szeretem a cs-csókod – dadogom, mert zavarba jöttem, ég az egész arcom, ahh ez kínos. Mindig zavarba jövök előtte, és szerintem ez sose fog megváltozni.

-Imádom, amikor elpirulsz, olyan aranyos vagy közben –mondja és puszit nyom a számra. Amitől még jobban vörös lesz az arcom. Istenem, totál kicsinál ez a srác, megőrülök érte!

- Szívem, ne félj, én mindig itt leszek veled, bármi történjen is. Ígérem, hogy soha nem foglak elhagyni. Mindenkinél jobban szeretlek, te vagy a mindenem. Bízz bennem, kérlek. Tudom, hogy fáj, hogy anyukád elhagyott és hogy apukád bántott, és én azon vagyok, hogy ezt a fájdalmat megszüntessem. Nem fog mindig fájni, én helyettük is szeretni foglak örökre. Higgy nekem, hidd el, hogy nagyon szeretlek.

- Hiszek neked, és rettenetesen szeretlek. Remélem, te is érzed, hogy te vagy az életem, és hogy nélküled nem tudok élni! Tényleg nagyon remélem, hogy tudja. Nagyon igyekszem kimutatni, hogy mindenemmel szeretem őt, örökre.

- Igen, Gyeomie érzem és tudom, ne aggódj! 

***

Épp lepnék be a mosdó ajtaján, amikor hirtelen erős karok ragadnak meg és löknek be rajta szó szerint. Azonnal a földre esek a lendülettől, de a következő pillanatban már fel is rángatnak onnan és szembe találom magam Jinhooval. Szeme szikrákat szór, arca dühösen mered az enyémbe, mitől összemegyek és rám tör a pánik. Istenem, miért nem tud békén hagyni? Miért kell ezt csinálni?

- Mizu, aranyom? – csendül fel az irritáló hangja, amitől máris felfordul a gyomrom. – Mesélj csak, hogy van az, hogy te még életben vagy? – vigyorog a képembe, miközben karját a nyakam köré fonja, a másik kezével pedig gyomorszájon vág. Gyomrom a torkomba ugrik, szívem őrülten ver a mellkasomban, összegörnyedek az erős ütéstől és a szemembe könnyek szöknek. Úgy tűnik a mai napot nem élem túl. Hajamnál fogva ismét felrángat a földről és belemászik az arcomba, miközben a két idióta a karomnál fog le.

- Úgy láttam, nem fogadtad meg a tanácsom! Mit csináljak most veled? – éppen befejezi a mondatot, amikor kinyílik a mosdó ajtaja és a szerelemem lép be rajta. Amint meglát, szemei kikerekednek a félelemtől, de azonnal hozzám rohan és ellöki Jinhoot mellőlem, aki az egyik ajtónak esik. Minta megállna az idő, mindenki lefagy, ahogy én is, nagyon meglepett szerelmem tette, de egyben rossz érzésem is támad, hogy ez nem volt jó ötlet. Összetalálkozik a tekintettünk, és látom a szemeiben az elszántságot és a határozottságot, míg ő az enyémben csak a félelmet láthatja. Hirtelen csak egy árnyat látok elsuhanni a szemem előtt, ugyanis Jinhoo fénysebességgel ront rá Bambamre és löki neki a falnak, miközben karját a nyakára szorítja.

- Ezt nem kellett volna, csakhogy tud! Téged nem akartalak bántani eddig, de most meggondoltam magam – üvölti az arcába, majd ököllel neki is a gyomrába üt, mire a szerelmem fájdalmasan felkiált, és a földre esik. Ekkor bennem elpattan valami, és ismeretlen erő áraszt el. A látvány, ahogy a szerelmem fekszik a földön és szenved, a szívembe mar. És itt megfogadom, hogy történjék bármi ez még egyszer a büdös életben nem fog előfordulni. Soha többet senki nem emelhet kezet a szerelmemre, senki nem bánthatja. Leszarom, hogy velem mi fog történni, ha beledöglök is megvédem őt, esküszöm. Annak ellenére, hogy félek és pánikolok minden bátorságomat összeszedve kirángatom a karom a szorításból és Jinhoora vetem magam. A lendülettől mind a ketten a földre esünk.

-Kurvára kinyírlak, ha még egyszer egy ujjal is hozzá mersz érni – üvöltöm az arcába és ököllel behúzok neki egyet. Meglepődök saját magamon, ahogy a többiek is, Jinhoo is csak bámul rám pislogva, mint aki nem fogta fel mi történt. Felállok és rögtön a szerelmemhez rohanok, aki szintén tátott szájjal bámulta az előző dühkitörésemet. Megragadom a karjánál fogva, és kirohanunk az ajtón, magunk mögött hagyva a káromkodó Jinhoot és a követőit. Rohanunk végig a folyosón vissza a terembe megkeresni Jacksonékat. Van egy olyan érzésem, ezt nem fogják annyiban hagyni, ismerve Jinhoot bosszút akar majd állni rajtam. Beérve a terembe a barátaim azonnal veszik a lapot, hogy valami baj van, odafutnak hozzánk és faggatni kezdenek. Nagy nehezen kinyögöm, hogy mi történt, de alig fejezem be a mesélést a fiúk már nincsenek a teremben dühösen és szitkozódva hagyták el a termet, hogy megkeressék őket. Rossz érzésem támad, ezért kézen fogom Bamiet, és utánuk megyünk mi is, és még pont látjuk, ahogy berontanak a fiú mosdóba. A helyiségbe érve Jackson már le is támadta Jinhoot és a falnak lökve kezdett el vele kiabálni.

- Most már rohadtul elegem van belőled. Ajánlom, hogy húzd meg magad vagy a következő alkalommal az én öklöm találkozik majd az arcoddal, de azt nem éled túl. Szállj le róluk. HAGYD. ŐKET. BÉKÉN. Érthető voltam? – gyilkos tekintettel mered a fiúra, nyakán kidudorodnak az erek, látszik rajta, hogy nehezen fogja vissza magát, hogy ne verje meg most. De mielőtt elengedné, erősen hasba üti, ugyanúgy ahogy velünk tette ő is nemrég.

- Csakhogy te is átéld, mennyire kellemes! – suttogja a fülébe, majd elengedi, aki azonnal a földre esik és öklendezni kezd. Rendesen ledöbbentünk mind a hárman, Jackson tényleg félelmetes, amikor dühös. Persze én nem félek tőle, hisz miattunk viselkedett most így, hogy minket védjen, amiért hálás vagyok neki. Nagyon szeretem őt, a legeslegjobb barát a földön. Odajön hozzánk, ránk mosolyog, majd átkarolja mindkettőnk vállát, és int, hogy menjünk, így mind a négyen kilépünk magunk mögött hagyva a három meglepett srácot. A suli elé érve Jackson arcáról eltűnik a mosoly, majd hirtelen felém fordul és bocsánatkérőn tekint rám.

- Yugyeomie, ne haragudj, ha túlzásba estem, de annyira felbaszta az agyam, hogy nem tudtam magam ennél jobban visszafogni, így is többet érdemelt volna. Még mindig szétvet az ideg, legszívesebben visszamennék és széjjelverném a pofáját – szűri ki nagy nehezen a fogai közt, és ismét dühös az arca.

- Én nem haragszok, sőt inkább hálás vagyok neked, hogy mindig itt vagy és megvédesz. Köszönöm, barátom! – mosolygok rá hálásan és magamhoz ölelem, amit azonnal viszonoz.

- Akkor jó. Ez csak természetes, drága barátom! Menjetek haza gyorsan, pihenjetek, és holnap beszélünk!

A szobába érve, azonnal magamhoz ölelem a szerelmem jó szorosan, muszáj, hogy érezzem őt. Istenem, bele se merek gondolni, mi történhetett volna ma, a gondolat, hogy valami komoly baja esik, esetleg, hogy elveszítem, az őrületbe kerget. De ahhoz, amit ma megfogadtam, tartani is fogom magam örökké. Soha senki nem bánthatja, amíg én élek! Vékony kis teste, lágyan simul az enyémhez, és szinte egybeolvadunk az ölelésben. Hallom hangos szívverését, minden lélegzetvételét, érzem bőrének finom illatát, mely minden egyes alkalommal megrészegít, ha csak megérzem. Úgy maradnék a karjaiban, de aggódok érte, és szeretném minél hamarabb megnézni a hasát, ahova az ütést kapta, ezért kibontakozok az ölelésből, és megfogva kezét az ágyhoz vezetem, leültettem majd szembe fordulok vele én is. Basszus, hogy kérdezem meg? Vagy csak úgy simán húzzam fel a felsőjét? A gondolattól, hogy láthatom az izmos felsőtestét, rögtön elönt a forróság és lángba borul az arcom, uhh, ilyenkor nem szeretem, hogy mindig elpirulok, még a végén azt hiszi, hogy valami perverz gondolatom támadt. Óvatosan pillantok fel rá, és látom, hogy végig engem bámult, miközben fantáziáltam…istenem.

- Miért pirultál el, Gyeomie? – kuncog, miközben közelebb hajol hozzám, én meg azt se tudom, merre fordítsam a már vörös arcom.

- Én csak…hogy a te…vagyis, hogy én… - ennyi, nem tudom kinyögni, kudarcba fulladok mindig, ha a közelemben van, nem tudok gondolkozni, beszélni. Mindig beégek előtte, és csak dadogok, ez olyan gáz. Kíváncsian és arcán hatalmas vigyorral, várja, hogy folytassam, én meg azért imádkozok, hogy a következő alkalommal tudjak normálisan beszélni.

- Én csak, nem tudom, hogyan kérdezzem, vagy mit mondjak…aggódok érted, és szeretném megnézni a hasad, hogy lássam, minden rendben van-e vele – sikerült elmondanom dadogás nélkül.

- Istenem, olyan aranyos vagy, ez így nem fair – fogja két keze közé az arcom, és szájon csókol. Szemeim kikerekednek, szívem felrobban ettől az egyetlen apró érintéstől, elgyengülök, és mindenem cseppfolyóssá válik. – Persze, hogy megnézheted, most, hogy említed, kicsit elkezdett fájni – és már nyúl is a felsője után, majd mire magamhoz térek, félmeztelenül ül előttem, elém tárva gyönyörű felsőtestét. Jézusom, gyönyörűbb, mint ahogy emlékeztem rá, azt se tudom, hova nézek, hogy ne bámuljam folyton tátott szájjal, majdnem nyál csorgatva. Teljesen kicsinál azzal, hogy ilyen tökéletes. Mozdulatlanul ülök, és csak legeltetem a szemem rajta, végül mégiscsak elszakítom a tekintetem az aranyos köldökéről, és segélykérőn tekintek a szerelmemre. Ismét elvesztem, mint az első alkalommal, nem tudom, hogyan érintsem meg.

Amint találkozik a tekintetünk, látom a szemeiben egyből levágta, hogy ugyanaz történt, mint múltkor, mire biztatóan rám mosolyog és megszólal.

- Ne félj megérinteni, Szívem. Nem lesz semmi baj, ez csak én vagyok. Érints meg nyugodtan, kérlek – suttogja, és közelebb húzódik hozzám. Kezd nagyon meleg lenni, ismét lángol az arcom, ahogy suttogva kéri, hogy érintsem meg, tekintetével felperzsel, szemeiben látom, hogy vágyik az érintésemre. Hatalmasat nyelek, majd remegő kezemet felé nyújtom, és a felkarjára simítok, tekintete fogva tart, még ha akarnám, se tudnám elengedni, de muszáj leszek, mert ez most nem az a pillanat amikor hagynom kellene, hogy elcsábítson. Lepillantok a hasára, kezem is odavezetem és közelebb hajolok, hogy jobban lássam. Óvatosan érintem meg a kicsit bepirosodott részt, mire felszisszen, én meg ijedten húzom el a kezem és kapom a tekintetem az arcára.

- Úristen, ne haragudj szerelmem, nem akartam fájdalmat okozni – hangom remeg, miközben figyelem, ahogy kinyitja újra a szemét és az enyémbe mélyeszti. Még ennél is lágyabban kell megérintenem legközelebb, már ha, akarja ismét.

- Semmi baj, szívem, ne aggódj nem te okoztad a fájdalmat – mosolyog rám ismét én meg majdnem szívrohamot kapok tőle, az elképesztően gyönyörű mosolyától. Ismét felé nyújtom a kezem, és még az előző alkalomnál is lágyabban érintem meg újbegyemmel a kis foltot a hasán. Megbabonázva figyeli, ahogy kezem érinti, és ajkait egy halk sóhaj hagyja el, mitől zavarba jövök, és arcom lángba borul. Jézusom, még ha levegőt vesz is tökéletes, én nem fogom kibírni, a puszta jelenlétével megöl. Felnézek a szemeibe, de ő csak az ajkaim bámulja ködös tekintettel, amitől elfelejtek levegőt venni, megfagy a légkör, és már fulladozok a tekintetétől, teljesen elvarázsol. Akaratomon kívül az én tekintetem is az ő ajkára téved, de rögtön beáll az áramszünet, ahogy meglátom, hogy megnyalja az alsó ajkát és beharapja. Mintha vulkán törne ki bennem, éget a forróság kívül belül, arcom elé kapom a kezem és elfordulva a szerelmemtől kirohanok a mosdóba. Nagyon furán érzem magam, remeg és lángol az egész testem, az ágyékom is lüktet. Letekintek a nadrágomra, és látom, hogy felizgultam, mire nagyon megijedek. Ebben a pillanatban lép be Bamie és szemeivel az enyémet vizslatja, de nem tudok ránézni, kezembe temetem újra a vörös arcom, és elfordulok tőle.

- Gyeomie, mi a baj? Miért rohantál ki, csináltam valami rosszat? – faggat óvatosan, de hallom hangján, hogy ideges. Basszus, ez gáz, most hogyan nézek a szemébe. Ez az első alkalom, hogy felizgultam rá, nagyon zavarban vagyok, szégyellem magam. Nem válaszolok, mert nem tudok, ugyanúgy maradok, mire megindul felém, megfordít, hogy szembe legyek vele.

- Istenem, szívem, mi a baj? Most már nagyon megijedtem, kérlek, néz rám – hangja már szinte sírós, ami arra késztet, hogy elvegyem a kezem, nem foglalkozva azzal, mi lesz, de nem akarom, hogy sírjon. Óvatosan leengedem mind a két kezem, és most már láthatja, hogy az egész arcom vörös a fülem tövéig. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, amikor a szemeiből elnézve újra az ajkaira vezetem a tekintetem, és ismét érzem azt a szorító érzést az ágyékomban. Istenem, mi történik velem, ez olyan szokatlan most érzek így legelőször. Már feladom, hogy eltakarjam az arcom, kétségbeesetten tekintek a szerelmemre, és próbálom elmondani neki, mi van velem, de sajnos én se nagyon értem.

- Én…én azt hiszem, hogy én… - ahhj miért vagyok ilyen szerencsétlen? Egy mondatot se tudok értelmesen kinyögni. Puha kezek érintését érzem az arcomon, és tekintetem találkozik azokkal a káprázatos szempárokkal.

- Semmi baj, mond nyugodtan, minden rendben lesz!

- Az előbb, ahogy előttem ültél félmeztelenül, miközben az ajkam bámultad, zavarba jöttem, de mikor megláttam, hogy megnyalod és beharapod az ajkad, valami történt velem, az egész testem éget és az ágyékom fájt, én most először érzem ezt, és nem tudom, mi ez. Lehajtom a fejem és újra a nadrágomra nézek, ami még mindig ki van dudorodva. Szerelmem is követi a tekintetem és meglátja a nadrágom, mire magához húz és megölel, de ezzel nem segít, mert még mindig félmeztelen, és ahogy a kezemmel megérintem a csupasz bőrét, elkapom a kezem, mert fáj megérinteni, perzseli a kezem.

- Figyelj, szívem, nincs semmi baj. Ne félj, ez teljesen normális reakció. Te az előbb felizgultál rám, és úgy tűnik, még mindig fel vagy. Megkívántál engem, és ez természetes dolog - szavai hangosan visszhangzanak a fejemben, és próbálom felfogni őket. Normális. Normális.

- Akkor ez normális dolog? – kérdezem újra, mert még mindig kétségbe vagyok esve.

- Igen, ez teljesen normális. Én is sokszor felizgultam már rád, és megkívántalak. Meg mindenki megkívánja a szerelmét, ez hozzá tartozik egy párkapcsolathoz, az intimitás. Emiatt ne szégyelld magad, rendben? Tudom, hogy neked én vagyok az első minden értelemben, és tudod, már mondtam, hogy várok rád, ameddig kell. Együtt megoldunk mindent! – suttogja, és újra megölel, de most óvatosan, mire bátortalanul, de átkarolom meztelen derekát, és erősen magamhoz szorítom. Arcom a vállába temetem, és élvezem, hogy a teste melege bejárja az enyémet is. Annyira szeretem, hogy az már fáj. Ölelkezésünket a telefonom hangja töri meg, kelletlenül, de elengedem a szerelmem derekát, és előveszem a mobilom a zsebemből, de amint megpillantom a nevet a kijelzőn, lefagyok, és elönt a pánik. Woojin az, ő hív!

Ments meg! - 15. fejezet

Bambampov:

Mindenre számítok, csak erre nem, teljesen váratlanul ér. Istenem, kezdem azt érezni, ez már kicsit sok nekem így egyszerre. De nem gyengülhetek el, nem mutathatom ki, hogy félek, és úgy érzem, nem leszek képes segíteni neki. Azt se tudom, hogyan csináljam, mihez kezdjek. Magamban ismételgetem, amit az imént mondott. De azért valamilyen szinten még se ér váratlanul, erre lehetet volna számítani, a pszichopata apja miatt. Aki folyton verte, és bántotta. Éreztem többször, hogy összerándul az érintésemre, elhúzódik, megijed tőle. Fél az érintéstől ebben biztos vagyok, de az enyémet már kezdi megszokni. Én hülye meg már többször letámadtam őt, de mentségemre szolgál, hogy nem tudtam róla. Istenem, de utálom most magam miatta, gondolatban erősen fejbe verem magam. A szívem megszakad, annyira fáj, hogy az én drágámnak ennyit kellett szenvednie, és még most sincs vége, mert most is szenved. Azok a lelki sérülések, amik az évek alatt kialakultak nála, örökre vele lesznek, lehet, sose fog teljesen meggyógyulni, már sose lesz újra önmaga. Nem akarom ezt, nagyon nem, hogyan tudnám eltörölni azt a rengeteg fájdalmat, bánatot, szenvedést, amit magával cipel? Nem akarom, hogy egyedül cipelje, és nem is fogom hagyni. Megesküdtem magamban, hogy meg fogom menteni őt. Ezek után most már oda fogok figyelni minden érintésemre, és nem fogom letámadni őt. Szép lassan fogunk haladni, ha kell, várok éveket is, még képes lesz a szeretkezésre, de nem fogom elhagyni, túlságosan szeretem, ő a mindenem! Itt ül mellettem, egész testében remeg, nem mer rám nézni és visszafojtott lélegzettel várja a reakcióm. Annyira törékeny és sebezhető, csak szeretném megvédeni mindenemmel, nem akarom, hogy szomorú legyen és bánatos. Azt akarom, hogy mosolyogjon mindig, szeretem a gyönyörű mosolyát. Kezemmel óvatosan az arcára simítok, mire rám kapja a tekintetét, és félelmet látok benne, hatalmas félelmet. Tudom, hogy magában már rég azt hiszi, szakítok vele, és lemondok róla ennyi miatt. De be fogom neki bizonyítani, hogy ez nem fog bekövetkezni. Gyönyörű szemeivel az enyémet fürkészi, arca kipirult, ajkai nedvesek még a csókomtól, haja picit kócos. Túl tökéletes ez a fiú, és ő még csak nem is tudja. Fogalma sincs róla mennyire, csodálatos és értékes, és fogalma sincsen róla, mennyire nagyon szeretem őt. Mert tudom, hogy nem hitte el, nem tudja elhinni. Lassan a másik kezemet is az arcára teszem, mire kitágulnak a szemei, de mikor látja, hogy csak mosolygok, ellágyulnak a vonásai, és ő is elmosolyodik, nekem meg most fog megállni a szívem tőle. Istenem, de aranyos, amikor így mosolyog, szívem őrülten dobog a mellkasomban, egész testem lángol, annyira kívánom. Puha fehér bőre kivillan a felsője alól, tekintetem a piros ajkára téved, mely szét van nyílva. Óvatosan közelítek az arcához, közben a szemeit nézem végig. Nem szól egy szót se, nem lök el, nem húzódik el, aminek örülök. Ajkaim lágyan érintem az övéhez és pici puszikat nyomok rá, majd elhúzódok és megszólalok.

-Szívem, nem haragudj rám, kérlek, bocsáss meg nekem! Sajnálom nagyon, ami történt, és ígérem, hogy ezután jobban oda fogok figyelni, nem foglak többet így letámadni. Most annyira szégyellem magam, és egyben mérges is vagyok magamra. Egyáltalán nem úgy cselekedtem, ahogy ígértem neked, hagytam, hogy a vágy magával rántson. Esküszöm, hogy többet ilyet nem csinálok, higgy nekem, Szívem! Nagyon oda fogok figyelni minden egyes érintésemre ezután. Remélem, hogy nem gondolod azt, hogy engem csak a szex érdekel, és minél hamarabb le akarok veled feküdni. Mert nem így van, várok akár éveket is, nekem te sokkal fontosabb vagy annál. Rettenetesen szeretlek, Yugyeom! Te vagy az én Drága Egyetlenem! Ugye, hiszel nekem? – kérdezem félénken, és remélem, nem riasztottam el az előbbi támadásommal. Kezemmel erősen szorítom az övét, a másikkal pedig lágyan simogatom a kézfejét. Látom, ahogy tekintette ellágyul, és arca ragyog a boldogságtól.

- Hiszek neked, Szerelmem, és bízok benned!

- Köszönöm, egyetlenem, ígérem, nem fogok csalódást okozni - újra kezeim közé veszem arcát, és komolysággal a hangomban ejtem ki a szavakat lassan. - Soha nem foglak elhagyni, Gyeomie! Örökre együtt leszünk, itt leszek melletted mindig, szeretni foglak végig, és a világ legboldogabb férfijává foglak tenni. Nagy meglepetésemre a nyakamba ugrik, és szorosan magához ölel, amit rögtön viszonzok. Erősen szorít magához, ami nagyon jól esik, ugyanúgy teszek én is, majd az egyik kezemmel nyugtatóan simogatom a hátát. Teste meleg és puha, légzése szapora, és hallom milyen őrülten gyorsan ver a szíve. Hirtelen kibontakozik az ölelésből, rám emeli gyönyörű szép szemeit, miközben ezt kérdezi, vörös arccal.

- Szerelmem, megcsókolsz?

Váratlanul ér a kérése, de egyben rettenetesen boldog vagyok tőle, hogy még ezek után is szeretné, ha megcsókolnám. Viszont nagyon óvatos leszek, jobban, mint eddig. Félénken pillant rám, lesütött szemei alól, én meg majdnem szívrohamot kapok tőle, annyira aranyos és ártatlan. Istenem, nagyon szeretem őt, mindent szeretek benne. Megérdemli a világ összes szeretetét, és én meg fogom neki adni, ha addig élek is. Boldoggá fogom tenni! Kezeim közé veszem az arcát, pár percig csak nézem gyönyörű szemeit, amik mindig rabul ejtenek, arca még jobban vörös lesz a tekintetemtől, végül szemem az ajkára téved mely szép ívelt és piros. Újra a szemeibe nézek, mintha engedélyt szeretnék kérni, mire aprót bólint, így lassan közelítek felé, majd ajkaira hajolok és lágyan érintem az enyémmel. Bátortalanul csókol vissza, ajkai picit remegnek, amitől a szívem őrülten kezd el verni, és kezdek félni, elveszem a kezeim az arcáról, és megszakítom a csókot. Meglepődik, nem érti, hogy mi a baj.

- Biztos, hogy akarod, Gyeomie? Nem muszáj, ha nem akarod, semmi baj nem lesz belőle. Ugye tudod? Nem, fogok haragudni, ne félj, kérlek!

- De igen, akarom, hogy megcsókolj, azért kértelek az előbb rá. Nem tőled félek, nem a te érintésedtől félek. Nagyon szeretem, amikor megcsókolsz, szeretem a puha ajkad, a bőröd érintését magamon. Inkább az érzés rémiszt meg, amit kiváltasz belőlem. Szorongok, és nem tudom magam elengedni, a félelem miatt, visszatart abban, hogy élvezzem. Addig rendben van, ha csak csókolózunk és simogatjuk egymást, kivéve ott lent. Jelenleg csak ennyire vagyok képes – a végét már csak suttogom, mert szégyellem magam, és zavarba jöttem a témától. – Szóval, akkor megcsókolsz újra, és kérhetem, hogy közben simogasd az arcom és a hajam?Istenem, én esküszöm, hogy mindjárt elsírom magam. Miért ennyire szomorú és egyben romantikus ez a helyzet? Miért ennyire, aranyos, tiszta és ártatlan? Meg fog ölni ezekkel totál…

- Bármit kérhetsz, Életem, bármit. Ha kell, lehozom a csillagokat is az égről neked, annyira csodálatos vagy, és megérdemled a világ összes szeretetét, törődését, támogatását! Ismét rásimítok az arcára, és lassan közeledve az arcához, ajkaira tapasztom a sajátom, és lágyan csókolni kezdem a párnácskáit. Közben, ahogy kérte, egyik kezemmel az arcát simogatom, míg a másikat a hajába futatom. Visszacsókol ő is, majd bátortalanul közelebb húzódik, és karjait a derekam köré fonja. Kezei forróak, érintése beleég a bőrömbe. Nyelvemet óvatosan előre dugva kérek engedélyt a behatolásra, féléken kinyitja a száját, és nyelve összeér az enyémmel. Abban a percben a szívem felrobban, a gyomrom remegni kezd, bizsereg az egész testem, az agyam kikapcsol. Átadom magam az érzésnek teljesen, leírhatatlan az érzés, amit kivált belőlem az érintése, a csókja. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, és most már az egész testem ég a vágytól. Teljesen kicsinál a csókjával és a nyelvével, az őrületbe kerget vele. Amilyen óvatosan érinti az enyémet, elgyengülök tőle és érzem, hogy élvezi ő is, de még meg kell szoknia, és rájönnie, hogy ez nem rossz dolog. Minél többször tapasztalja majd, annál jobban fogja, élvezi, és el tudja majd engedni magát. Istenem, ez a lassú és érzéki csók, amibe belerángatott totál fejbe ver, meg fog ölni vele, ha mindig ennyire érzéki és lassú lesz. Kezecskéi, erősebben szorítják a derekam, és érzem mennyire forró a tenyere, arca is lángol. Rettenetesen és elmondhatatlanul szerelmes vagyok belé, váratlanul és hirtelen történt meg, és mire észbe kaptam, csak azt éreztem, nem tudnék már nélküle élni. Mindenkinél fontosabb lett a számomra, mindenkinél jobban szeretem.

Kifulladásig csókoljuk egymást, végül nagy nehezen elszakítom magam az ajkaitól, és az arcára emelem a tekintetem. Légzése szaggatott, szemei csillognak, és vágyat látok megcsillanni benne, teljesen ki van pirulva, istenem, de gyönyörű…azt hiszem, bajban leszek sokszor miatta.

-Jézusom, Gyeomie, ez…ez annyira szenvedélyes volt, komolyan mondom, hogy kicsináltál vele, még most se tértem magamhoz. Miért csókolsz ennyire jól? Imádom a puha és finom ajkaid, a nyelved, azt amilyen félénk és szégyellős vagy, és az izgató csókod. Az aranyosságodtól meg már rég maghaltam, nem akarom, hogy más is lássa, azt akarom, hogy csak az enyém legyen – ejtem ki végül a szavakat, amik akaratom ellenére jönnek a számra, de nem bánom, akarom, hogy tudja, mit érzek iránta, hogy tudja, mennyire megőrülök érte. Szemei kikerekednek és kérdőn tekint rám, majd ujjaival a mellkasára bök. Istenem, de édes, persze, hogy róla beszélek, csakis róla fogok mindig és örökre. Nevetve bólintok, és magamhoz ölelem szorosan, ugyanolyan lelkesen viszonozva belesimul a karjaimba. Szívem hatalmasat dobban, és melegség önti el, hajába fúrom az arcom, és belélegzem, finom illatát. Majd mintha olvasnánk egymás gondolataiban, egyszerre mondjuk ki a szót, amely már oly megszokott számunkra, de mégis hatalmas jelentéssel bír, és nagyon értékes.

- Nagyon Szeretlek!

Yugyeompov:

Szombat van, és egy hét telt el azóta a bizonyos „kínos” beszélgetés óta a szerelmemmel. Utólag úgy érzem, jobb, hogy most derült ki és nem hetek, hónapok múlva. Azóta még jobban odafigyel rám, az érintéseire, és ettől a szívem hevesen ver. Többször kér engedélyt, ahhoz, hogy megcsókoljon vagy, hogy megöleljen. Úristen, még a jobb annál is jobban beleszeretek, minden egyes perccel. Mindig csak rá gondolok, vele kelek és vele fekszek. Akkor is hiányzik, ha mellettem van, tekintetem le se veszem róla, minden mozdulatát, szavát követem vakon. Most is annyira hiányzik, már egy órával ezelőtt elmentek az anyukájával bevásárolni, én meg itthon maradtam tanulni. Hirtelen megszólal a csengő, amire összerezzenek, és meglepődök. Szerelmem nem mondta, hogy várnának valakit. Óvatosan az ajtó felé lépek, kezem a kilincsre teszem, és mielőtt gondolkozhatnék, kitárom azt. Bárcsak ne tettem volna, mert aki hirtelen előttem terem az apa. Azonnal hatalmába kerít a pánikroham, gyorsan és kegyetlenül szánt rajtam végig, amitől elgyengülök és szédülök. Nem tudok mozdulni, annyira megbénít a félelem, rá se merek nézni, csak bámulom a földet, szorongatom a felsőm szélét, a szívem őrülten ver a mellkasomban, nehezen veszem a levegőt.

- Fiam! – szólal meg hirtelen, én meg összemegyek a hangjától. – Be engedsz? – kérdi, majd engedély nélkül belép, mire ösztönösen hátrálok egy lépést. Istenem, mégis mi a fenét keres itt? Honnan tudta, hogy itt vagyok? Mit akar tőlem? Megint bántani akar? A tudat, hogy újra át kell élnem, azt a szenvedést és fájdalmat, amit okozott, rettegéssel tölt el. Ne, én ezt nem akarom, Istenem, segíts, kérlek. Becsukja maga mögött az ajtót, és immár kettesben maradunk a nagy és üres házban. Ismét elkezdek hátrálni előle, ahogy lép felém, de pechemre nem jutok messzire, a kanapéba ütközve, ráesek, és félig belesüllyedek, de erőm már nincs felállni, ülve maradok. A félelem teljesen megbénít, összehúzom magam és védekezően a fejem elé teszem a kezem. Istenem, újra kezdődik az egész…de én ezt nem akarom. Miért talált rám, miért nem hagy békén? Teljesen tönkre akar tenni, meg akar ölni véglegesen? Várom az ütést, de nem jön, így óvatosan elveszem a kezem az arcom elöl, és kilesek mögüle. Nézz rám bambán, mint aki nem érti, mi van velem. De az igazság az, hogy én se értem, mi van vele. Hát nem üt meg? Hisz mindig csak azt tette, mást nem tudott adni nekem, csak a fájdalmat. Nem szól semmit, csak néz rám fura tekintettel, de én nem akarok rá nézni, így elkapom a tekintettem róla és a kezem bámulom. Istenem, most mi lesz, itt vagyok bezárva vele, mindjárt meghalok a félelemtől, a pánikrohamtól. Most mit csináljak? Hívjam Szerelmemet, hogy siessen haza? Jaj, nem, azt nem tehetem, őt nem bánthatja, engem verjen újra össze, leszarom, de őt ne bántsa, ahogy az anyukáját se. És ekkor fejbe ver a tudat, hogy mi fog történni, ha hazaérkeznek és meglátja őket. Nem jöhetnek haza, semmi féleképpen se. Lassan előhúzom a mobilom, és óvatosan sms-t írok Életemnek, hogy ne jöjjenek haza. Pár perc múlva a mobilom rezgése töri meg a csendet, én meg ijedten ugrok egyet, mire apa is felkapja a fejét. Rezeg, és rezeg tovább, de nem merem felvenni. Elhallgat, de rögtön újra rezegni kezd, mire apa megszólal.

- Nem veszed fel?

Mit csináljak, istenem? Már tuti, nagyon aggódik Bamie, amit nem akarok, és ha nem veszem fel, biztos, hogy hazajön, mert aggódik értem. Kezembe veszem a mobilt és felveszem. De nem tudom, mit mondjak, miért ne jöjjön haza. Ha elmondom, hogy itt van apa, rohan azonnal, tudom. Hangja kétségbeesett és ideges a vonal túloldalán. Faggat, és csak azt kérdezgeti, miért ne jöjjenek haza…istenem.

- Ne gyertek haza, kérlek…mert…itt van a-apa…- nyögöm ki nehezen a szót és bontom a vonalat. Felé kapom a fejem, és látom kérdőn tekint rám, majd megszólal, és kicsit fel van háborodva, hallom a hangján.

- Miért mondtad nekik, hogy ne jöjjenek haza, velük is akarok találkozni? Miért vagy ilyen fiam? – kérdi mély hangján és elindul felém, majd leül a kanapé másik végébe. Hogy mi van? Azt kérdezi, hogy miért vagyok ilyen? Ez hülye vagy csak teteti? Mindjárt megáll az eszem, mi a fasz baja van? Mit csinál, és miért ül le ide hozzám, nem akarom, csak menjen már el. Rettenetesen félek, a szívem a torkomban dobog örült tempóban, gyorsan veszem a levegőt, hányingerem van, izzadok. Kezem a szívemre teszem, összeszorítom a szemem és várom, hogy elmúljon. Hirtelen megemelkedik a kanapé és közvetlen mellettem besüpped, egy kezet érzek meg a vállamon, amitől azonnal kipattan a szemem, felkiáltok, és felugrok a kanapéról. Jézusom, hozzám ért... - ne, nem akarom…

- Mi a baj, rosszul vagy? – kérdi még mindig tök nyugodt hangom, én meg rosszul vagyok ettől, most direkt megjátssza magát, vagy mi van.

Én ezt már nem bírom, nekem ez már túl sok, teljesen kikészültem, a pánikroham annyira erős, hogy érzem, mindjárt elkezdek sírni, és a lábaim fel fogják mondani a szolgálatot. Teljesen össze vagyok zavarodva, nem értem, mi van vele, mit akar tőlem, és miért viselkedik így. Újra elindul felém, miután nem válaszolok, én meg magamban kiabálom, hogy ne jöjjön közelebb, mert nem akarom, istenem…ne jöjjön. De nem hallja, ahogy magamban sikítok…

- Ne gyere…nem akarom…- ennyit sikerül kinyögnöm, majd elkezdek zokogni, és térdre esek, annyira félek tőle, és ettől a helyzettől, amiben hirtelen kerültem. Az emlékek rögtön megrohamoznak, az a félelem, amit akkor átéltem mellette, újra előjön, ahogy itt áll előttem.  Kezem a fülemre szorítom, hogy kizárjam a hangját is, de csak hallom, ahogy kérdezget. Csak menjen el, vagy én tűnjek el örökre innen, nem akarom ezt a fájdalmat. Kezeivel próbálja megfogni a kezem, és elvenni a füleimről, de erősen tartom, és azt kiabálom, hogy hagyjon békén. Hirtelen kivágódik az ajtó, és Szerelmem hangját hallom meg, mire fel emelem a fejem és rátekintek, amint meglát, azonnal hozzám rohan, és szorosan megölel, amit lelkesen viszonzok. Itt van végre Életem, szorosan ölel magához, most már nem lesz baj, mert ő itt van, tudom, hogy meg fog védeni, és ezért biztonságban érzem magam. Sírásom is kezd lenyugodni, ahogy a pánikrohamom is enyhül, hogy megölel. Kibontakozik az ölelésből, feláll és elém lép, hogy megvédjen apától, aki csak értetlenül bámul, hol rám, hol pedig Bamiere. Anyukája is mellénk lép, végül megszólal.

- Távozzon a házamból, mielőtt hívom a rendőrséget! – hangja kemény, és erős, de tudom, hogy ő is fél. Nem akartam, hogy neki is találkoznia kelljen vele, istenem. Lehet, hogy ezután elzavar engem itthonról, mert félni fog, hogy visszajön és bántani fogja őt és Bamiet. Megértem teljes mértékben, én is félnék a helyében, nem ítélem el, azért ha elküld, meg fogom érteni.

- Nyugalom, már itt se vagyok, nem kell hívni a rendőrséget – mondja, majd kilép az ajtón és becsapja magam után. Picit megkönnyebbülök, hogy már nincs itt, de még mindig félek, és rosszul vagyok, totál kikészültem ettől a helyzettől és az erős pánikrohamtól. Szerelmem újra mellém térdel és szorosan megölel, miközben a hátam simogatja.

- Most már vége van, Szívem, ne félj! – vigasztal cuki hangján, ami picit remeg, mert igenis félt ő is apától, tudom, annak ellenére, hogy elém állt. – Gyere, menjünk fel a szobába, és pihenj le kicsit - emel fel a derekamnál fogva, és felsétálunk a szobába. Leültet az ágyra, de én a fürdőszobába rohanok, és becsukom az ajtót magam után. Azonnal előveszem a pengém, amit magammal hoztam és eldugtam, és mielőtt Szerelmem rám nyitna, megvágom magam párszor, nem törődve semmivel, csak éreznem kell valamit újra, mert teljesen kivagyok, apa kicsinált, az előbb…újra elöntenek azok a rossz érzések a félelem, a szorongás, amiket évekig át kellett élnem mellette. Figyelem, ahogy kibuggyan a vérem és elkezd lefolyni a karomon, megkönnyebbülök, mert a fájdalmam egy részét ki tudtam adni. Hirtelen kinyílik az ajtó és szerelmem lép be rajta, de amint meglátja, mit csinálok, felkiált és odarohan hozzám.

- Úristen, Gyeomie, mit csinálsz? Istenem, ne…kérlek, ne csináld többet! Dobd el a kezedből azt, kérlek! – könyörög, hangja remeg, ami felér egy pofonnal, szívem a torkomba ugrik tőle, őrülten ver, könnyeim ellepik a szemem, sebesvonatként száguld át rajtam a pánikroham. Szerelmemre pillantok, teljesen meg van rémülve, fél, amitől elindulnak a könnyeim, és csak folynak le két oldalt, kiesik a kezemből a penge, majd a szerelmem karjaiba vetem magam. Szorosan magamhoz ölelem, nem akarom elengedni, szükségem van rá, érezni akarom a közelségét. Sírok, hangosan és egész testemben remegek, most jön ki rajtam, amit az előbb apa miatt át kellett élnem. De azonnal kapcsolok, hogy a kezem tiszta vér, és összekenem vele életem felsőjét, ezért kibontakozok az ölelésből, és sajnálkozó tekintettel nézek rá.

- Mi a baj? – kérdi, mert nem érti, miért szakítottam meg az ölelést.

- A karom véres, és most olyan lett a felsőd is, bocsáss meg érte…nem akartam – suttogom, és lehajtom a fejem. De ő magához húz és szorosan átöleli a derekam.

- Egyáltalán nem érdekel a felsőm, te fontosabb vagy, és ha kell, akkor öleljük egymást egy órán keresztül is! – mondja, ami annyira jól esik, hogy elmondani nem tudom, mennyire. Mivel érdemlem ki a nagy szeretetét? Nem tudom, de nagyon hálás vagyok érte! Én is újra szorosan magamhoz ölelem és élvezem, ahogy hozzám simul. Kezeivel a hajamba túr és elkezdi simogatni, az én szívem meg most fog megállni már vagy 100-jára az ilyen kis apró érintései miatt. Kezdek megnyugodni, ahogy csak állunk percekig szorítva egymást, így végül kibontakozok és félénken ráemelem a tekintetem.  Félek a szemébe nézni, azok után, amit az előbb tettem, hisz megígértem neki, hogy nem fogom magam újra bántani, de esküszöm nem tudtam, hogy apa újra fel fog bukkanni. Mióta együtt lakunk, egyszer se éreztem azt, hogy bántsam magam, erre megjelenik apa és mindent elront. Istenem, most mi lesz? Mit fog ehhez szólni szerelmem? De ismét nem látok semmi mást a szemeiben, csak őszinte aggódást és szeretetet, mint a legelső alkalomnál. Miért? Miért nem haragszik vagy undorodik tőlem?

- Még most se utálsz vagy undorodsz tőlem? Megszegtem az ígéretemet! – hangom kezd remegni, és érzem, nem sokáig tudom visszatartani a könnyeim. De amint meglátom, hogy szerelmem szemei is könnyesek, megrémülök, és végleg elszakad a gát. De most ő miért sír?

- Soha nem foglak utálni, Gyeomie, értsd meg, soha! Megszakad a szívem, hogy újra ezt kellett tenned a kezeddel, és tudom, hogy nem direkt csináltad. Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy nem voltam itt, annyira sajnálom! Úgy érzem, kudarcot vallok, mint barát, és nem tudlak megvédeni úgy, ahogy szeretnélek – hangja remeg, miközben beszél és csak sír. Majd hirtelen megfogja a sérült kezem, és óvatosan lemossa róla a vért. Percekig csak bámulja, én meg megőrülök, hogy nem tudom, mire gondol, mikor nagy meglepetésemre a szájához emeli, és lágy csókot lehel rá, majd rám emeli szép könnyáztatta szemeit. Még akkor is gyönyörű,ha sír, mindenhogy az, és én rettenetesen szeretem őt minden egyes porcikámmal, és komolyan meg fogom őt becsülni mindörökre. Szívem őrülten ver a mellkasomban ezért a fiúért, és az se érdekel, ha megáll érte.

- Szerelmem, annyira nagyon és őrülten szeretlek, hogy elképzelni se tudod. Hálás vagyok neked teljes szívemből, és ígérem, hogy életem végéig szeretni foglak, védelmezni és becsülni, mindegy, hogy mibe kerül majd. Köszönöm neked, hogy a hibáim ellenére is szeretsz és elfogadsz engem olyannak, amilyen vagyok. Nagyon igyekezni fogok, hogy méltó párod legyek. És ne mondj kérlek olyat többet, hogy kudarcot vallasz, mint barát, mert ez nem igaz. Te vagy a legcsodálatosabb barát a világon, és mindenkinek ilyet kívánok. Ne sírj, kérlek, mert a szívem megszakad tőle. Nem akarom, hogy sírj, a gyönyörű mosolyod akarom látni mindig – simogatom az arcát, és ujjaimmal letörlöm a könnyeit. Rám mosolyog, amitől majdnem szívrohamot kapok, majd szorosan magához ölel, és megszólal.

- Köszönöm szépen, Szívem, én is őrülten szeretlek téged!