Bambam
Pov:
Annyira fura volt eddig,
hogy éreztem, van valami baj, hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban. És
tényleg jók voltak a megérzéseim, mert nem véletlenül ilyen. Ahogy beszél,
ahogy viselkedik, árad belőle a kedvesség és egyben a szomorúság. Árgus
szemekkel figyelem minden mozdulatát, és iszom magamba minden szavát. Még ha
akarnám, se tudnám levenni róla a szemem, egyszerűen vonz a tekintete és ő
maga. Az a tekintet, amely nem hagy nyugodni, látom benne, hogy valamit próbál
elrejteni mélyen. De mégse sikerül neki, mert én észrevettem, sőt nem lehet nem
észrevenni. Minden ott ül, a szemében csak ki kell olvasni őket, és én
esküszöm, hogy meg fogom tenni. Én tényleg őszintén szeretném megismerni őt,
ezért is kezdtem el faggatni, de ami ezután történt, arra nem számítottam.
Rosszul lett előttem, rohama volt előttem, és én azt se tudtam, hogy mit csináljak,
hisz nem vagyok ehhez hozzá szokva. Nagyon megijedtem istenem, még
visszagondolni is rossz rá. Ezer kérdés kavargott a fejemben, miközben azt
figyeltem, ahogy ő az életben maradásért küzd. De nem támadhatom le őt hirtelen
a kérdéseimmel, majd szép lassan, hisz időnk van, mint a tenger. Vajon mi
történhetett vele, miért ilyen zárkózott és félénk, mi az, ami ennyire
összetörte őt? De legyőzöm a kíváncsiságom. Érzem, hogy valami megváltozik
bennem miközben figyelem őt, a szívem őrült tempóban ver, megmagyarázhatatlan
érzéseket vált ki belőlem, amiket nem értek, de egy dologban biztos vagyok már
most, muszáj megvédenem őt. Amikor megemlíti, hogy a szüleivel nincs minden
rendben, és ettől is tört rá a pánikroham, rosszul érzem magam. Persze ezt még
csak fokozta az, amikor bevágta, hogy miattam is. Viszont a válasz, ami
elhagyta a száját teljesen ledöbbentet. Félt attól, hogy én utálni fogom, és
elfutok majd előle. Erre nem számítottam, és amikor mondta tényleg látszott a
szemében a félelem, és ekkor is éreztem, azt, hogy meg kell őt védenem, nem
akarom látni a szép szemeiben a félelmet. Ha ennyire fél tőle, akkor nincsenek
barátai, vagy bántják őt?
„Én sose tennék ilyet,
hiszen olyan kedves vagy, és én egészen megkedveltelek.”
Azt mondtam neki, hogy
„megkedveltelek, ahhj majdnem lebuktattam magam. De nem hazudtam, ez az
igazság. Tényleg megkedveltem őt, és tényleg szeretném, ha barátok lennénk. Bár
ez így nem teljesen igaz, mert én igaziból szeretném, ha több lenne köztünk,
mint barátság, szeretnék a párja lenni, a lelki társa, szeretném őt szeretni és
megvédeni. De vajon van rá esély, hogy ő is így érezzen? Remélem, hogy igen,
mert én meg akarom őt szerezni magamnak, de mi van, ha ő nem meleg, és ráadásul
még barátnője is van? Azt nem bírnám ki. Olyan aranyos volt, amikor becenevet
adott nekem „Bamie.” Máris szeretem, most már mindig így kell hívnia. Azt
mondta, tetszik neki a nevem, és én ennek úgy örülök, valamint bevallom
őszintén, nekem is az övé, és én is becézni akarom őt, sőt fogom is. A
„Gyeomie” nagyon tetszik, szóval azt fogom használni, de amit mindennél jobban
várok, hogy „Szívemnek”szólíthassam.
- Hé, jól vagy, tiszta
vörös az arcod? – hajolok közel hozzá, majd a kezemmel elsöpröm a homlokából a
haját, hogy megnézem van-e láza. Amint hozzáérek, rögtön jön az a fura érzés,
amit eddig sose éreztem. Az egész testem bizsereg az érintéstől, kellemes érzés
fut rajtam végig, és ha lehetne, sokáig érezném még. Nem tudom, hova tenni ezt
az érzést, de nagyon tetszik. Szeretek a közelében lenni, olyankor nyugodtnak
érzem magam. Vajon ő is érzi azt, amit én, vagy belőle semmilyen érzést nem
vált ki az érintésem? Meg kell állapítanom magamban, hogy nincs láza, de akkor
miért vörös az egész arca? Lehetséges, hogy ő is? Csak bámuljuk egymást
pecekig, próbálok valamit kiolvasni a szemeiből, de az nem kerüli el a
figyelmem, hogy a hirtelen támadásomtól lefagyott és gyorsabban veszi a
levegőt. Már éppen nyitnám a számat, hogy megkérdezzem jól van-e amikor tekintetem
hirtelen észrevesz valamit a jobb arcán. Nem akarok először hinni a szememnek,
nem…az tuti nem az, aminek gondolom. Viszont rá kell jönnöm, hogy csak
hitegetem magam, mert az tényleg az! Tágra nyílt szemekkel nézek vissza az
övébe, és látom, hogy teljesen meg van ijedve, tudja, hogy észrevettem, és fél
mi lesz ebből.
- Yugyeom, az arcod miért
olyan? – kérdezem meg tőle félve, és nem is tudom, mi lenne a jobb, ha igaz
lenne, vagy ha nem. Még mindig csak bámuljuk egymást, és látom rajta, hogy nem
tudja, mit válaszoljon.
- Az…én nem…az nem az,
vagyis… - kezd bele a dadogásba, szegény totál szét van esve, ezért a két kezem
közé veszem az arcát óvatosan.
- Figyelj, Gyeomie, én
tényleg őszintén mondtam, hogy szeretnélek megismerni és közelebb kerülni
hozzád, szeretném, ha megbíznál bennem és megnyílnál nekem – őrlődik magában,
arca fájdalmasan összerándul, nem tudja, mit csináljon, nekem meg a szívem
szakad meg érte. – Én elhiszem, hogy nehéz és biztos sokat csalódtál, nehezen
bízol meg az emberekben, de én nem vagyok olyan. Soha nem bántanálak téged! – vallom
be neki picit elpirulva. – Megpróbálsz megbízni bennem? A kérdésemtől totál
lefagyott, ma már a sokadik alkalommal.
- Bamie én…nekem ez…ah
nehéz – sóhajt mélyet – Nem fog könnyen menni – motyogja.
- Semmi baj, Gyeomie, jó?
Én tudok várni – mosolygok rá bíztatóan, majd elveszem a kezem az arcáról, mert
látom rajta, hogy így is zavarban van.
- Köszönöm szépen, kedves
vagy nagyon – amint meghallom a szavait, szívem dobban egyet, aztán még egyet
mikor meglátom, hogy újra teljesen vörös az arca, sőt még a füle is. Okés, ezt
már nem lehet, nem félreérteni.
- Te meg nagyon aranyos
vagy, főleg mikor elpirulsz – buknak ki hirtelen a számon a szavak gondolkodás
nélkül, de nem bánom, mert a látvány miatt, ami a szemem elé tárul, megérte.
Gyeomie lesütött szemekkel bámulja a földet, az arca lángol, kezével pedig
próbálja eltakarni zavarában. Istenem, de aranyos, úgy megölelném.
- Ne haragudj, nem
akartalak még jobban zavarba hozni!
- Nem baj, nem haragszom,
csak nagyon könnyen elpirulok, és zavarba jövök, meg nem is vagyok hozzászokva,
hogy dicsérjenek – mondja, én persze nem lepődök meg rajta, valahogy érzetem,
hogy ez van mögötte.
- Elmeséled, akkor, hogy
ki bántott? – teszem fel végül a kérdést, ami már nem hagy nyugodni, mióta
megláttam az arcán azt a foltot.
Yugyeom
pov:
Teljesen össze vagyok
zavarodva, túl sok minden történt egyszerre. Hirtelen megjelenik egy angyal az
életemben, aki teljesen elvarázsol azzal, amit mond, amit csinál, és ahogyan
csinálja. Annyira tökéletes, én meg nem tudom elhinni, hogy pont velem
beszélget, engem dicsér, velem akar barátkozni, nem vagyok ehhez hozzászokva.
Persze ott van nekem Jackson és Jaebum, de velük ez más, mert már évek óta
barátok vagyunk. Viszont sose gondoltam volna, hogy valaki érdeklődni fog
irántam. Szeretnék hinni neki, bízni benne, és látom rajta, hogy tényleg
őszintén és komolyan gondolta azokat, amiket mondott. Ez a gondolat mérhetetlen
boldogsággal tölt el. Rettenetesen szeretem, nagyon szeretem Bamiet, és még
annál is jobban szeretném, ha az érzéseim kölcsönösek lennének, és ő viszonozná
őket. Azt hiszem, belehalnék, ha nem így lenne…
Teljesen elgyengülök
előtte, és szó szerint szétesek a pillantásától az érintésétől. Mindig is félénk
voltam, aki zavarba jön és elpirul, ha dicsérik vagy bókolnak neki. Jacksonék
ezt szeretik is, és van, hogy direkt ugratnak. De ahogy Bamie csinálja, az
sokkal másabb, ahogy néz rám, ahogy megérint…ahh, istenem, nem gondolhatok
ilyesmire, nem szabad beleélnem magam. Hirtelen elillan az idilli pillanat,
amikor megkérdezi, mi is történt az arcommal. Tudom, hogy nagyon kíváncsi rá,
látom a szemeiben. De én félek, ettől a beszélgetéstől nagyon, mégis valahogy a
közelsége, a pillantása, ahogy belemélyeszti a gyönyörű szemeit az enyémbe,
ahogy izgatottam várja, arcán kis mosollyal a válaszom enyhíti ezt a félelmet,
érzem, hogy neki nyugodtan elmondhatom, mert meg fog érteni. Mellette
nyugodtnak és biztonságban érzem magam.
- A-azt apa csinálta… -
vallom be őszintén, és látom a ledöbbent arcán, hogy erre nem számított. Jaj,
most mi lesz? Biztos, mondjam el neki, és ha már nem akar majd engem ezután, ha
ez már túl sok neki? Az agyam ezekkel a gondolatokkal van tele, és úgy érzem,
mindjárt felrobbanok.
- Az apukád bánt téged? –
döbbent hangja töri, meg a csendet, és ránt ki a gondolataimból, melyből
egyszerre hallatszik harag és kétségbeesés. – De mégis miért és mióta? –
faggatózik tovább, de én most nem tudok többet mondani, nem tudok erről
beszélni, ráadásul nem tudhatja meg, hogy meleg vagyok. Tuti, megutálna…
- E-erről még nem tudok,
beszéli, ne haragudj…nem megy, majd legközelebb… - nem örül neki, látszik az
arcán, hiába is próbálja elrejteni.
- Persze, semmi baj,
Yugyeomie, mondtam, hogy tudok várni – mosolyog rám, kivillantva vele tökéletes
fogait, én meg elolvadok tőle.
- Viszont nekem mennem
kéne haza – pillantok felé bocsánatkérőn, majd gyorsan felállok a padról, mire
ő is így tesz. De egyikőnk se mond semmit, csak nézzük egymást percekig.
Egyszerűen elveszek a tekintetében, és mintha egy másik dimenzióba kerülnék,
annyira magával ránt, ha tehetném, soha nem szakítanám el a tekintettem az
övétől, csak nézném szó nélkül, akármeddig. Ilyenkor, mikor álmodozom, észre se
veszem, hogy azt teszem, annyira belemerülök, hogy ha rajtam múlik, órákig csak
bámulok magam elé. Szerencsére, most nem így történik, Bamie visszaránt a
valóságba, a kérdésével.
- Nem baj, ha
hazakísérlek? – annyira váratlanul ér, hogy még egy nyögést se tudok kiadni
magamból, az izgatottság és a döbbenet miatt, csak némán bólintok, így
elindulunk hazafelé.
Út közben nem beszélünk
sokat, néha csak sétálunk egymás mellett. Végre megérkezünk, és várjuk, hogy a
másik elköszönjön, épp nyitnám szóra a számat, mikor hatalmas zaj, szűrődik ki
a házból. Tudom, mi ez a hang, és hogy kitől származik, rögtön átfut rajtam a
félelem, hogy most itt van velem Bamie is. Istenem, gyorsan el kell mennie, nem
szabad itt lennie.
- Mi volt ez a hang,
Gyeomie? – kérdezi leplezetlen kíváncsisággal, de közben kihallatszik a
hangjából, hogy megijedt ő is.
- Figyelj, most nagyon
gyorsan el kell menned, okés?! – mondom neki kétségbeesetten. – Nem hallottál semmit,
és most menj – szinte már könyörgök neki.
- Mi? Nem, nem megyek!
Nem hagylak itt egyedül – határozottan cseng a hangja, szemében látom, hogy
komolyan gondolja, márpedig, nem megy el.
- Jaj, istenem…rendben,
de akkor maradj kint, egyedül megyek be – adom be végül a derekam és kézen
fogva elindulunk a bejárati ajtó felé.
Minél közelebb érünk,
annál hangosabb a kiabálás, és a csapkodás. Elérjük, végre az ajtót, majd
mielőtt még bármit is mondhatna, megragadom a kilincset és gyorsan belépek a
házba, becsukva azt magam mögött. Kétségbe vagyok esve és nagyon félek, sokkal
jobban, mint eddig bármikor. A gondolat, hogy itt van a szerelmem és esetleg
valami baja esik, kikészít. Nem élném túl, ha bármi baj történne vele.
Elindulok a folyosón, hogy megkeressem apát, de van egy olyan érzésem, hogy a
konyhában van, mint mindig, így egyből oda veszem az irányt. Meg is pillantom
egyből, amint a helyiségbe lépek, teljesen részeg megint, a falnak dőlve ül a
földön, kezében egy sörös üveggel. A padlón pár pohár és tányér eltörve hever.
Tekintete üres, csak bámul a semmibe, de amint meglát, elönti az arcát a harag
és az undor. Olyan gyorsan áll fel, hogy észre se veszem, már csak annyit
észlelek, hogy emeli a kezét és egy hatalmas pofont kapok ugyanoda, mint tegnap.
Majd az követi a második és a harmadik, a következő lépésével meg teljesen
megrémiszt, hisz mindkét karjával megragad, és a falhoz lök. Apa amúgy is erős,
de így az alkohol hatására még agresszívabbá és erősebbé válik. Ég az arcom a
pofonoktól, fáj a helye, holnapra ez nagyon csúnya lesz. A nagy lendülettől és
az eséstől szédülök és hányingerem lesz, de próbálom összeszedni magam, mert
tudom, hogy még nincs vége, Apának ennyi nem elég. Valamint ott vár rám kint
Bamie, persze az is lehet, hogy már elment. Remélem, hogy elment. Bárcsak azt
tenné!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése