Ments meg! - 3. fejezet

Yugyeom pov:

„Teljes sötétség vesz körül, nem látok semmit. Hallgatózok, hogy hátha meghallok valamit, de néma csend honol. Kezdek kicsit bepánikolni, mert félek a sötétben, és félek egyedül lenni. Szívem olyan hevesen ver, hogy mindjárt megáll. Gyorsan veszem a levegőt, izzadok, elönt a forróság és hányinger tör rám. A hirtelen ért pánikroham miatt a lábaim elgyengülnek, és a földre zuhanok. Szívemhez kapom a kezem, hátha azzal lassítani tudom a hevességét. Már régóta vannak pánikrohamaim, és már tudom őket kezelni, de az ilyen hirtelen és erős rohamok a padlóra küldenek. Testem zsibbad, és nem tudok mozdulni, csak fekszek és próbálom túlélni a rohamot. Viszont hirtelen zajra leszek figyelmes, amitől még jobban megijedek, majd hirtelen világos lesz, és szembe találom magam a kínzómmal, aki minden egyes álmomban megöl. Csak ez most abban különbözik a többitől, hogy a pánikroham miatt nem fogok tudni elfutni. És ez a gondolat kikészít. Ő pedig csak közelít felém lassú léptekkel, kezében pisztollyal. Minden egyes lépéssel közelebb a vég számomra, és minden egyes lépéssel érzem, hogy ezt most más lesz, mint a többi alkalom. Végül már itt áll előttem, és a pisztolyt a szívemhez szegezi, de még mielőtt meghúzhatná a ravaszt, felcsendül egy ismerős hang. A hang melyet milliók közül is megismernék, a hang mely a szívemig hatol, az a bársonyos hang melybe beleszerettem, mely a végzetem lesz.

-Yugyeomie?”

Könnyeimmel küszködve térek magamhoz a rémálomból. Szívem most is a torkomban dobog, mint az álmomban. Próbálok felocsúdni a sokkból, de hirtelen bevillan az a bársonyos hang, amely a nevemen szólított. Hatalmasat sóhajtva rogyok vissza a párnámra. Ne, Bambam mit keresett az álmomban. Miért volt ott, és miért ébredtem fel? Ahh én ezt nem értem. Kikelek az ágyból és a fürdőszobába megyek, de rögtön meg is ijedek a látványtól. Az arcom ahova tegnap a pofont kaptam, be van lilulva. Sejtettem, hogy meg fog látszani, de azt nem, hogy ennyire. Ráadásul ott van Bambam is, nem akarom, hogy észre vegye. Előkaparom a táskámból az alapozót, és amennyire csak tudom, eltakarom az arcomról a foltot. Majd felöltözök, az egyik kedvenc fekete pólóm veszem fel, hozzá szintén fekete szűk farmert. A hajammal nem csinálok semmit, viszont a sebet a homlokomon eltakarom egy sebtapasszal, és szerencsére a frufrum pont eltakarja, de azért figyelek majd rá, hogy semmiféleképp se látszódjon ki. Végül berakom a fülhallgatót a fülembe a kedvenc zenémmel, és elindulok a suliba.

Belépve az osztályterembe, egyből Bambamet keresem a tekintetemmel, de csalódottságomra még nincs bent, így sietve leülök a helyemre, és folytatom a zenehallgatást. Teljesen elmerülök benne, így azt se veszem észre, amikor Bambam megérkezik, csak azt érzem, hogy kiveszi a fülemből a fülhallgatót.

- Szia, Yugyeom – köszön lelkesen rám villantva szép fogsorát. Felé fordulok, és csak bámulom csillogó szemekkel. Itt van végre előttem és láthatom. Olyan gyönyörű és tökéletes. A haja csillogó és selymes, és én oly nagyon szeretném megsimogatni. Fekete szemei csak úgy ragyognak, mellyel rám pillant. Fehér bőre, mint a porcelán, és az ajkai…azokról egyszerűen nem tudom levenni a szemem. Szép teltek és halványrózsaszín színűek, és én szeretném megcsókolni őket. Túl tökéletes ez a srác, nem tudok betelni a látványával. Mindennél jobban szeretném megismerni, és a barátja lenni, de attól félek ez lehetetlen lesz. Így is elég zűrös az életem, és nem szeretném őt is belerángatni.

- Szia, Bambam – köszönök, halkan és egy kis mosolyt küldök felé.

- Tegnap nagyon hamar eltűntél… - hangja szomorkásan cseng, miközben ajkait lebiggyeszti. – Ma esetleg mehetnénk együtt haza, szeretnélek jobban megismerni. Benne vagy? – kérdezi izgatottan. Én meg majd megzabálom annyira édes, ahogy lelkesen beszél, a szemei közben meg csillognak.

- Hát nem is tudom… - kezdek bele, de hirtelen közbevág.

- Léci, még nem ismerek itt senkit rajtad kívül – durcizik és közben a kezével a vállamra simít, és érzem, hogy vesztettem vele szemben. Ha ilyen aranyos lesz végig, akkor nekem végem lesz.

- Okés, benne vagyok – nyögöm ki nehezen, mire ő csak mosolyog diadalittasan, az én szívem meg megállni készül tőle. Izgatott lettem nagyon, és már várom, hogy vége legyen az utolsó óránknak.

Egy ideje már sétálunk egymás mellett, de még egyikőnk se szólalt meg. Nagyon ideges vagyok, nem tudom, mit kellene mondanom. Zavarban vagyok előtte. Végül ő töri meg a csendet.

- Szóval, Yugyeomie, mesélj magadról egy kicsit – pillant rám oldalról, és látom a szemeiben, hogy tényleg érdeklődik irántam. De én nem nagyon szeretek beszélgetni, sőt barátkozni se, ráadásul őt kerülnöm kellene mellesleg…

- Hát nem is tudom… - kezdek bele félénken, mire ő bátorítóan mosolyog rám, hogy figyel és folytassam. Így nehezen, de erőt veszek magamon és kinyögöm a szavakat.

- Egyedüli gyerek vagyok, apával lakok, mert anya el… - de itt elakadok, veszek egy mély levegőt, és érzem, hogy ez így nem lesz, jó ez a téma totál felkavar és megrémiszt. Érzem, hogy pánikrohamom lesz, pedig nem akarom, nagyon nem, főleg Bambam előtt. Mit fog hozzá szólni, el fog futni, netán megutál? És jön is, majd hatalmas erővel szánt rajtam végig az a rossz kegyetlen érzés, a szívem a torkomban dobog, de olyan eszeveszetten, hogy félő megáll. Gyorsan kapkodom a levegőt, térdeim elgyengülnek, és ha Bambam nem kapna el, ott esnék össze előtte.

- Úristen, Yugyeom, jól vagy? Mi a baj, rosszul vagy? – Hallom meg szerelmem kétségbeesett hangját, ahogy próbál összekaparni, hogy ne essek össze. Szerencsénkre pont van egy pad a közelben, így arra ültet le, szép lassan. Eközben én próbálom összeszedni magam, de az utolsó gondolat, miszerint Bambam megutálva fut el tőlem, olyan rémisztően hatott rám, hogy még most se tudok magamhoz térni. A szívemhez kapom a kezem, így gyengítve a fájdalmas verését, szédülök, hányingerem van. De ő még mindig itt van, aggódó tekintettel figyel engem, keze pedig nyugtatóan simogatja a hátam. És talán ez az, ami végül hozzá segít ahhoz, hogy picit lenyugodjak, és végül meg tudjak szólalni.

- Ahh…Bambam ne-ne ha-haragudj... – de csak dadogok, értelmes szó nem hagyja el a számat.

- Semmi baj, Yugyeom, de nagyon megijedtem, ahh…rettenetesen – nyög egyet – azt se tudtam, hogy mit csináljak hirtelen. – Elmondod, hogy mi történt? – kérdezi félve rám pillantva.

- Én csak…én azt hiszem… - kezdeném, de Bamie megállít azzal, hogy megfogja a kezem.

- Nyugodj meg, Yugyeomie, okés? Itt vagyok, és meghallgatlak, addig nem megyek, sehova amíg jól nem leszel, jó? – kérdezi félre billentett fejjel, az én szívem pedig most kezd újra őrült tempóban verni.

- Rendben – bólintok. –Nekem pánikrohamom volt – hagyja el a szó fájdalmasan a számat, és beáll a csend. Én nem merek tovább beszélni, a félelem miatt, Bamie meg gondolom, mert nem akar, ennyi elég neki belőlem, hisz ki akar egy selejtet?

- Pánikroham? – tör ki belőle hirtelen. De nem hallok ki a hangjából semmi ellenszenvet, undort, vagy ítéletet. – És mitől van ez, mesélsz nekem róla, még nem hallottam erről. Ez egy betegség? Teljesen ledöbbent a kérdésével, nem maga a kérdés, hanem, hogy tényleg érdekli. Más már fejvesztve rohant volna el előlem.

- Uhum..igen az – majd bólintok. – Ez általában valamilyen trauma következtében alakul ki, és különböző stresszhelyzetekben vagy akár váratlanul, a félelem hatására pánikroham tör rám. Pont olyan, amit most láttál – hallgatok el a végén és várom, hogy eméssze a hallottakat, közben magam elé meredek, mert nem merek ránézni se, félek attól, amit látnék a tekintetében.

- És most attól, hogy a szüleidről kezdtél el beszélni…alakult ki a pánikroham? – kérdezi félénken, és ahogy kiejti a szót, hogy „pánikroham,” rögtön felé kapom a tekintetem, látni akarom, hogy mégis hogyan reagál rá. De meglepetésemre, nem látok mást csak az őszinte aggódást és érdeklődést a szemeiben. Mondanom se kell, hogy kicsit megkönnyebbülök, hogy akkor mégse fog undorodva elfutni előlem.

- Igen attól…én nem szeretek, nehezen tudok erről beszélni, meg… - de itt hirtelen elhallgatok, hisz majdnem elszóltam magam előtte, de ő nem hagyja annyiban.

- Meg? – kérdi kíváncsian, és látom, nem fogja feladni, mindenképp tudni akarja. – Meg miattad – hagyja el végül a számat a szavak, mire ő totál ledöbben, látszik, az elképedt arcán nem érti az egészet.

- Jaj, talán valami rosszat tettem, úristen ne haragudj érte! – kezd el kétségbeesetten magyarázkodni, és már kezdek félni, hogy mindjárt elsírja magát, mire a kezem elindul, és a felkarjára szorítok. Erre magához tér, rám emeli a tekintetét, és szinte látom benne a félelmet.

- Nem, Bamie, szó sincs erről…nem úgy értettem. Én csak…csak a-azt hittem, hogy te majd megutálsz engem, ha megtudod, milyen vagyok. Futva menekülsz majd előle, és ez a gondolat totál kiborított – hadarom el gyorsan zavaromban a szavakat, és érzem, az arcom lángol, a szívem dübörög a mellkasomban.

- De miért? Én sose tennék ilyet, hiszen olyan kedves vagy, és én egészen megkedveltelek téged, Yugyeomie. És tényleg szeretném, ha barátok lennénk – mondja mosolyogva. Engem meg két szó nem hagy nyugodni, a „megkedveltelek” és a „barátok”. Itt kavarog a fejemben ez a két szó…vajon hogyan értette őket. Kedvel, mint barátot, vagy mint fiút? Most akkor meleg vagy nem, és vajon van esélyem nála? Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, és észre se veszem, hogy hozzám beszél, csak a kezét érzem meg a karomon. Ettől az érintéstől érzem, hogy zavarba jövök, és lángol, az arcom újra. Ahh annyira puha a bőre, és selymes, és annyira akarom, hogy bárcsak sose venné el a kezét, a karomról. Az érintése után bizseregni kezd az egész belsőm, remeg a gyomrom, a szívem a torkomban dübörög, a levegőt nehezen veszem, majdnem felér egy pánikrohammal.

- Azt mondtad, hogy Bamie? – kérdezi kuncogva, mire felé pillantok, de rögtön meg is bánom, hisz teljes fényben láthatja, milyen vörös az arcom. Ahh, hogy lehetek ilyen szerencsétlen.

- Igen azt…de bocsánat érte, nekem csak tetszik a neved, és a becézése – motyogom, és még jobban süllyedek zavaromban.

- Hé, jól vagy, tiszta vörös az arcod – hajol közel hozzám hirtelen, majd a kezével elsöpri a homlokomból a hajamat, hogy megnézze van-e lázam. Rögtön lefagyok, először a közelsége miatt, hisz arca csak néhány centire van az enyémtől, én meg haldoklok miatta. Elképesztően gyönyörű ez a srác, istenem, én pedig rettenetesen szerelmes vagyok belé. Másodszor az érintésétől, melytől az egész testem tűzben ég, én még sose éreztem ilyet. Ez az érzés új nekem, és megrémiszt, nem tudok mit kezdeni vele. Csak bámuljuk egymást egy ideig, majd az ő tekintete, hirtelen elválik az enyémtől, és az arcom jobb oldalát figyeli, tágra nyílt szemekkel. Abban a percben rögtön tudom, hogy észrevette, látta a foltot. Csak ezt ne…édes istenem.