Bambampov:
Ölelkezésünk a telefon
hangja zavarja meg, mire mind a ketten összerezzenünk. Érzem, hogy mennyire nem
akarja felvenni a telefont, de mégis érte nyúl, viszont, amint meglátja, ki
hívja, elönti arcát a félelem. Felveszi, beleszól, majd hallgatja a vonal másik
oldalán lévő hangját. Látom, miként kezd el rosszul lenni, remegni, keze ökölbe
szorul, és érzem a félelme és a rosszulléte rám ragad. Csak figyelem idegesen
és tördelem a kezeim. Ki lehet az? Mit akar? Istenem, mikor teszi már le a
telefont, úgy érzem, felrobbanok az idegességtől, ha azonnal nem tudom meg
kivel beszél. Hirtelen leejti a kezeit maga mellé és a földre borul, mire én
azonnal követem őt, aggódva kezdem el faggatni, ki kereste, de amint a kezeim
közé veszem szép arcát és látom, hogy a szemei könnyes, jó szorosan magamhoz
ölelem, és elkezdem a hátát simogatni. Nem maradunk így sokáig, mert pár perc
elteltével elenged, mély levegőt véve a szemembe néz, miközben kezeibe veszi a
kezeim, majd megszólal.
- Őszinte leszek hozzád,
szerelmem, és kérlek, bocsáss meg, hogy nem mondtam el hamarabb, de nagyon
megijedtem. Szóval a múltkor, amikor kértelek, hogy gyere értem, mert egyedül
voltam egy kihalt utcán, aznap Woojin megfenyegetett. Veled fenyegetett meg,
hogy ha nem leszek a szolgája, akkor téged fog bántani helyettem, ugyanis
rájött, hogy együtt vagyunk, és te vagy a párom. Amint kiejtette a neved a
száján, végigfutott rajtam a félelem, halálra rémültem, attól, hogy az a köcsög
hozzád ér vagy bánt téged. Amíg én élek, soha senki nem bánthat, ezt megígérem
most neked! Mindenkitől meg foglak védeni, szerelmem, ne félj! - miközben
beszél, arcom úgy árnyékolja be egyre jobban a félelem, és mire befejezi, a
szemeim könnybe lábadnak, magamhoz rántva a karjaimba zárom jó erősen.
- Ne, kérlek, ne csináld ezt, szívem! Nem eshet
bajod neked se – hangom picit remeg, és úgy szorítom, mintha attól félnék,
hirtelen eltűnik a karjaimból.
- De muszáj, szerelmem,
mert nem tudok nélküled élni, és ha neked valami bajod lesz, én abba belehalok!
– remeg meg most már az ő hangja is. Kétségbeesetten szorítom magamhoz,
miközben kavarognak a fejemben a gondolatok. Ne, mégis miről beszél? Ne
beszéljen nekem itt a halálról, meg hogy megvéd mindentől. Jézusom, mikre
gondol, megáll az eszem tőle. Már a gondolat kikészít, hogy ő miattam haljon
meg, nem bírnám ki. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy az Életem értelme
miattam halt meg. Óvatosan kibontakozik a karjaimból, és kezei közé veszi az arcom,
amin épp két könnycsepp folyik le. Lecsókolja őket, lágy puszit nyom az
ajkaimra, és újra a szemeimbe néz.
- Ne félj, az életem árán
is megvédelek mindenkitől! – próbál mosolyogni, de látom, mennyire fájdalmasan
néz rám, és tudom, hogy csak azért csinálja, hogy vigasztaljon.
- Félreérted, Gyeomie. Én
nem azért félek, mert velem fog történi valami, hanem mert téged féltelek. Én
se bírnám ki, ha elveszítenélek. Meg akarlak én is védeni téged mindenkitől.
Érted? – hangom hirtelen elcsuklik, és elkezdek sírni, amitől megijed. Ez az
első alkalom, hogy így lát sírni. Nem akartam gyenge lenni előtte, megmutatni
neki, hogy nem vagyok erős. Pedig igenis, ez már kicsit sok nekem, nálam is van
határ, és ez a mostani alkalom miatt végleg elszakadt a cérna. Miért csinálja
ezt velem? Miért ennyire tökéletes? Miért ennyire kibaszottul értékes és
csodálatos ez a fiú? Meghalna értem, eldobná az életét, csakhogy engem
megvédjen! És egy ilyen embert elhagytak és bántottak a szülei, és bántanak
most is az osztálytársai. Hol van az igazság? Miért kell azoknak szenvedniük,
akik nem érdemlik meg? Nem is érdemlem meg őt, úgy érzem, nem vagyok méltó a
végtelen és hatalmas szerelmére. Nem teszek érte sose semmit, folyton csak
ígérgetem neki, hogy minden rendben lesz, megvédem és szeretni fogom, de
igaziból mégse tudok mást tenni csak szeretni, csak ennyire vagyok képes, és
emiatt haragszom magamra nagyon. De ez a szerelem önmagában nem elég, ennél
sokkal többet kell érte tennem, és ezerszer jobban szeretni, mint most. A világ
összes szeretetét oda kell adnom neki, és talán még az se elég, annyira
csodálatos Gyeomie. Mindegy, hogy mibe kerül, de mindent megteszek azért, hogy
örökre boldog legyen. De vajon képes leszek egyáltalán boldoggá tenni? Elég
leszek én neki? Elég leszek egyedül, hogy megmentsem? Sírok keservesen, vállam
rázkódik, és már szinte fuldoklok a könnyemtől, alig kapok levegőt.
- Ne sírj, kérlek,
szerelmem, mert megszakad a szívem. Kérlek, ne sírj, istenem, bocsáss meg, hogy
megsirattalak. Annyira sajnálom – könyörög, és látom, hogy ő is, mindjárt
elsírja magát, alig tudja visszatartani.
- Akkor ígérd meg, hogy
nem fogod kockáztatni az életed értem! Ígérd meg, kérlek. Ha te meghalsz, akkor
én is meg fogok! – suttogom, miközben a homlokom az övének döntöm. – Te vagy a
mindenem, nem veszíthetlek el! - szívem csak úgy dübörög a mellkasomban,
annyira kétségbeestem, hogy elveszítem őt hirtelen és itt maradok egyedül
nélküle.
- Megígérem, csak ne sírj
és nyugodj meg! Úgy tűnik, hogy egyikőnk se tud élni a másik nélkül, annyira
boldog vagyok ettől. Ha eddig nem lennék őrülten szerelmes beléd, akkor az
ebben a pillanatban történne meg – álla alá nyúlok és felemelem, hogy találkozzon
a tekintetünk, majd eltüntetem azt a pici távolságot is, ami köztünk van, ahogy
lassan az ajkaihoz érintem az enyémet, és egy hosszú és szenvedélyes csókba hívom,
amire készségesen válaszol. Annyira szeretem benne, hogy kis félénk és
szégyellős, mert rohadtul édesé és kívánatossá teszi, és csak azt érzem, hogy
örökre csókolni akarom, ölelni és soha sem elengedni. Mindig én kezdeményezek,
és csókolom meg, ő csak a számra tapasztja az övét, de én vagyok az, aki
elkezdi a csókot, és ez annyira aranyos. A nyelvemet is én szoktam először a
szájába dugni, mert azt se meri, persze nincs vele baj, én így szeretem.
Félénken és óvatosan követi a nyelve az enyém, mintha félne, hogy valami
történi fog, hogy esetleg megsérülök. Emiatt olyan mintha én erőszakos lennék,
mert néha már tényleg alig tudom visszafogni magam, totál kinyír, esküszöm.
Pont, ahogy most se, annyira erősen szorítom, hogy már nem kap levegőt
szerintem, de nem ellenkezik. Azt se tudom, hogyan csókoljam még jobban, hogyan
öleljem még szorosabban, kevésnek tűnik még ez is, még többet akarok. Nem
akarom elengedni, félek, hogy elveszítem, hogy egyszer csak eltűnik, és magával
viszi a szívem, engem pedig itt hagy a helyén tátongó mély és vérző sebbel. Nem
bírnám ki, belebetegednék teljesen a hiányába és a fájdalomba, felőrölne
egészében. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, már kezdek félni, hogy egyszer
megáll és csókolózás közben, ér a szívinfarktus, Gyeomie érzéki és lágy
csókjától, mert az őrületbe kerget vele. Kezei végig a derekamon pihen,
miközben én, ahogy szorítom, azt se tudom hogyan és hol érintsem, hogy túlzás
se legyen. Istenem, annyira puhák és finomak az ajkai, elolvadok tőlük, ha nem
tartana szerintem már szétfolytam volna a padlón. Kezei minden egyes érintése
után égeti a bőröm, és elönt az a kellemes bizsergés miközben egész testemben remegek.
Jézusom, hogyan fogom én tudni, visszafogni magam később? Hogyan fogok tudni
ellenállni a bájának, aranyosságának, a szexi testének, és az érzéki
csókjának? Nem tudom, de muszáj leszek,
mert soha nem tudnék fájdalmat okozni neki, helyette inkább saját magamnak
fogok. Ki fogom bírni, és ha kell, várok örökké rá. Abbahagyja a csókot, és ki
akar bújni a karjaimból, aminek nem örülök. Ne…nem akarom, hogy vége legyen a
csóknak még…
- Indulok, Bamie, hogy ne
késsek el. Maradj itt, és… - folytatná, de nem tudja, mert a szavába vágok, és erősen
szorítom magamhoz a kezét.
- Nem, ezt nem kérheted
tőlem, megyek veled én is. Belehalok az aggodalomba itthon egyedül. Megyek és
megvédelek, kérlek, ne hagyj itt – kérlelem, és ha kell, könyörgök is neki,
csak tényleg ne hagyjon itt. Akármennyire gáz is, most nagyon félek, és rossz
érzésem van. Vele akarok lenni, nem akarom, hogy egyedül találkozzon azzal a
fiúval.
- Rendben, amúgy is
aggódnék érted, hogy esetleg ideküld valakit, az a szemét – sóhajt egy nagyot,
mire én rámosolygok, majd a szobába szaladva magamra kapom a pólóm és egy
felsőt, a telefont pedig zsebre dugom.
Egész úton ideges vagyok
és szorongok, a rossz érzésem csak egyre jobban nő, kezdek nagyon félni, hogy
valami rossz fog történi ma. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ezeket a megérzéseket,
és nem is szoktam, ezért mikor szívem nem figyel sms-t írok Jacksonéknak,
melyben leírom hova megyünk, és kérem, hogy jöjjenek értünk, ha nem jelentkezek
egy óra múlva. Amint meglátom az elhagyott épületet, a félelem még jobban elfog,
és hálát adok magamnak, hogy hallgattam a megérzésemre, és elküldtem az
sms-eket. Egy árva lélek sincs ezen a helyen, csak ez az üres épület. A semmi
közepén vagyunk, és belépni készülünk a Pokolba. Ránézek Gyeomiera, és látom,
hogy ő is fél, és ugyanúgy remeg egész testében, mint én, mégis bátorítólag
megszorítom a kezét, mire rám pillant, és a kilincsért nyúl. Belépve a terembe,
a gyenge fény ellenére mégis kivehető homályosan az előttünk álló alakok, és
egy matrac a földön. Mi a fene van itt? Istenem, itt valami rossz fog történi,
csak ez kavarog a fejemben. Legszívesebben elrohannék Gyeomieval együtt és
magam mögött hagynám ezt a rohadt helyet, de a félelemtől teljesen lebénultam,
és meg se tudok mozdulni. Lopva az életemre pillantok, és látom, hogy ő is
teljesen lefagyott a félelemtől, és csak áll az arcára kiült döbbenettel.
Hirtelen erős fény világítja be az egész termet, ezzel elénk tárva teljes
valójában a hat személyt. Mi a franc folyik itt? De hisz ezek nagyon nagyok és
izmosak. Csak bámulom őket tátott szájjal, és imádkozok magamban, hogy ez csak
egy hülye álom legyen. De nem tűnnek el, ugyanúgy ott állnak és vészjóslóan
tekintenek ránk. Elmélkedésem Yugyeom
zavarja meg, ahogy hirtelen maga mögé ránt, hogy eltakarjon előlük, de már
úgyis késő. Láttak engem, szóval tuti, ez a vég számunkra. Csak abban
reménykedek, hogy Jacksonék időben ideérnek, mielőtt tragédia történne. Csak
addig kellene, valahogy kihúznunk.
- Ohh, drágám, hoztál
nézőt is a mai bulihoz? – hangzik fel hirtelen egy mély hang és valahogy
rögtön, tudom, hogy ez azé a szemété. – Így
még izgalmasabb lesz, alig várom, hogy halljam majd, ahogy könyörög, hogy
hagyjam abba – szólal meg, de már közelebbről hangzik, majd mire észhez térnék,
a semmiből elém lép, és kiszakítja a kezem a Gyeomieéból. Hirtelen történik az
egész, és mire feleszmélek, a szerelmem már a matracon fekszik, és hárman
fogják le. Forgatja a fejét jobbra, majd balra ahol végre megpillant engem,
ahogy próbálom kiszabadítani magam a két fogva tartómtól. Találkozik a tekintetünk
egy pillanatra, és ugyanazt a félelmet látom a szemeiben, ami az enyémben
tükröződik. Meg se tudok mozdulni, a két férfi erősen szorítja a karom, szinte
már belefehérednek a végtagjaim, mégse foglalkozok vele, minden erőmmel azon
vagyok, hogy kiszabaduljak innen. Szívem is kétségbeesetten próbálna
szabadulni, de őt is vasmarokként préselik bele a matracba a karok.
Rettenetesen meg van rémülve, tudom, látom rajta, ahogy remeg, és ide-oda
kapkodja a tekintetét. Woojin jelenik meg hirtelen a semmiből, arcán önelégült
vigyorral néz végig a szerelmemen, majd megszólal azzal a kibaszottul irritáló
hangjával, mitől legszívesebben hányni tudnék.
- Kezdődjék akkor a buli!
– vihog fel, majd elindul a matracon fekvő rémült Gyeomie felé, végül elérve
azt leguggol, és rá ül a csípőjére. Ebben a pillanatban igazolódik be a
félelmem, miszerint ez a rohadék tényleg meleg, vagy ha nem, akkor csak
kínzásból képes eddig elmenni, hogy egy ártatlan fiút bemocskol. Azt se érdemli
meg, hogy valaki leköpje, undorító az ilyen ember. Nem hiszem el, hogy komolyan
a szemem láttára, képes lenne ezt tenni. Istenem, nem, én ezt nem akarom elhinni.
Ez csak egy álom, és én mindjárt fel fogok ébredni belőle, és minden olyan
lesz, mint eddig. Én erre totál nem vagyok felkészülve. Miért történik ez
velünk? De legfőbbként Yugyeommal. Miért kell neki folyton szenvednie? Mikor
lesz vége ennek az egész szarságnak? Kérdések, melyek itt ordítanak a fejemben,
mintha valaki választ adna rájuk, de csak álmodozok, mert ezekre válasz sose
fog érkezni. Tágra nyílt könnyes szemmel figyelem, ahogy az a rohadék
végigjártatja a szemét a szerelmemen, aki már szinte belefúrta magát a matracba,
annyira meg van rémülve és menekülne tőle.
- Végre az enyém leszel,
drágám - hirtelen előrehajol és próbálná megcsókolni, mire nekem felmondják a
lábaim a szolgálatot, és térdre esek. Épp időben rántja el a fejét, mielőtt az
ajkait érintené, ahogy balra fordul, találkozik a tekintetünk. Jézusom, amíg
élek, soha nem fogom tudni elfelejteni a szerelmem tekintetét. Az a
kétségbeesés, az a félelem, tehetetlenség, ami visszatükröződik az íriszéből,
darabokra töri a szívem teljesen. Szívem a torkomba ugrik, és őrült tempóban
ver, alig kapok levegőt, olyan, mintha gyomorszájon vágtak volna, fuldoklok.
Csak térdelek és bámulom, ami történik, mert tenni nem tudok ellene, és ettől
szétvet az ideg, fel tudnék robbanni. De annál nagyobb az önutálatom magam
felé, mert azt ígértem, hogy meg fogom védeni mindenkitől, és nem engedem, hogy
bántsák, erre épp a szüzességét próbálja egy szemét elvenni, nekem meg végig
kell néznem. Hánynom kell saját magamtól is, és ettől az egész helyzettől. A
tehetetlenség szétárad az egész testemben, és keveredik a haraggal, mely már átvette
az irányítást a testem felett. Nem akarom ezt. Érzem, hogy mindjárt elbőgöm
magam, már alig tudom visszatartani, ki fog törni belőlem, mint egy vulkán.
- Fogjátok le a fejét,
hogy ne tudja elfordítani – kiabál az egyikre Woojin, mire az feláll, és Yugyeom
felé hajol, majd két kezével megfogja a fejét és ezzel végleg elszakad
egymástól a tekintettünk. Már nem tudok a szemeibe nézni, és próbálni
megnyugtatni egyetlen pillantással vagy apró mosollyal, hogy tartson ki, mert
nemsoká vége lesz ennek a pokolnak, és minden rendben lesz. Már képtelen vagyok
állni a tekintetét, és ez kikészít, kezdem elveszíteni a fejem, és érzem,
rajtam is eluralkodik egyetlen pillanatra a pánik, hogy mégis mi a francot
csináljak. Hogyan akadályozzam meg a tragédiát, mielőtt Jacksonék ideérnek? Mintha a darabokban heverő szívemen épp
áthaladna egy traktor, ér kegyelemdöfésként, amikor az a szemét lecsap a
szerelmem ajkaira és erőszakosan csókolja, mintha egy élettelen bábu lenne.
Ennyi elég nekem ahhoz, hogy végleg eltörjön a mécses, kitör belőlem a zokogás,
de kegyetlenül hangosan. Csak zokogok és kiabálok, mint egy őrült, hogy hagyja
abba. Egyfolytában csak kiabálok, és már szó szerint könyörgök, de nem történik
semmi, süket füleket talál a hangom. Folytatja tovább, mintha ez olyan
természetes lenne, és azok az idióták meg nézik, miközben fogva tartanak
minket. Woojin rettenetesen durva, erőszakosan csókolja és simogatja, szinte
már marja a testét a felsője alatt, a nyakát harapdálja, majd egy hirtelen
mozdulattal, szétszakítja a felsőt és lerángatja a megszeppent szerelmemről.
Bennem megáll az ütő, agyam kikapcsol és lefagy, teljesen lebénultam, mert
kezdenek az események felgyorsulni és eldurvulni. Yugyeom immár meztelen
felsőtesttel fekszik, és rezzenéstelen arccal tűri, hogy azt tegyen vele, amit
akar, hisz mozdulni se tud, őt hárman fogják le. Teljesen ki van szolgáltatva
annak a szemétnek. Úgy bánik vele, mintha egy baba lenne, durván és kegyetlenül
harapdálja, és markolja a testét. Istenem, ez rettenetes, én ezt nem bírom nézni,
az én egyetlen ártatlan és értékes szerelmemet épp most fogják megerőszakolni a
szemem láttára. Hisz ő fél az érintéstől, a férfiaktól, a testiségtől, és most
emiatt a pszichopata miatt ezen kell keresztülmennie. Olyan nehezen tudok én is
közeledni felé, annyira odafigyelek minden apró érintésre, mozdulatra, mert
tudom, hogy mennyire fél, és én tiszteletben tartom ezt, mert ő nekem sokkal
többet ér mindennél. Minden úgy lesz, ahogy ő akarja, bármit megteszek érte.
Tudom, hogy mennyire fontos neki a szüzessége, az első csók az első érintések,
és tudom, hogy minden elsőt nekem akar adni, de ez most szertefoszlik, majd
tovatűnik. A tudat megöl, hogy hagyom, hogy a szerelmemet megfosszák a
legbecsesebb kincsétől, amit nekem szánt, és én mégse tudom megvédeni, így újra
kitör belőlem a zokogás, és kezdem, előröl a könyörgést.
- Kérlek, hagyd abba, ne
bántsd őt, ő nem ezt érdemli! Könyörgöm, ne bántsd! Istenem, én ezt nem bírom,
könyörgök! – zokogok hangosan, és már képtelen vagyok nézni, mert megszakad a
szívem tőle, de nem tudok mozdulni. Bárcsak erősebb lennék, és le tudnám győzni
ezeket a szemeteket, majd a karjaimba venném a szerelmem, és meg se állnék a
lakásig. Miért vagyok ennyire gyenge és tehetetlen?
- Semmi baj, szerelmem,
én már elfogadtam, szóval ne sírj, kérlek! – szólal meg a semmiből hirtelen az
én életem, de mintha nem is ő lenne, a hangja be van rekedve, mint aki
hónapokig nem beszélt. Hallom a hangjából, hogy ő már tényleg beletörődött, és
feladta, ami nagyon megrémiszt. Ne csinálja ezt, nem teheti, nem lehet ez a
vég. Miket beszél itt össze-vissza.
- Ne mond ezt, szívem!
Nem adhatod fel, kérlek, ne ad fel! Addig kiabálok, amíg abba nem hagyják!
- Kussoljatok már el –
hangzik fel Woojin hangja, majd egy hatalmas pofont ad Yugyeomnak. – Ki mondta,
hogy beszélhetsz? Még egy szó és betömöm a szád! – hajol a füléhez és suttogja
bele, megnyalja az arcát, majd hirtelen feláll és elkezdi levenni a nadrágját.
Végig nézem, ahogy leveszi a nadrágot, majd a bokszert, és teljesen meztelenül
visszaguggol és egy erőteljes mozdulattal rászorít az ágyékára, amitől
szerelmem fájdalmasan felkiált, én meg átkozom azt a köcsögöt, és saját magam,
hogy még mindig nem tudtam tenni semmit. Megállás nélkül folytatom a kiabálást,
és próbálom kiszabadítani magam, miközben hullnak a könnyeim. Ő pedig folytatja,
és most Yugyeom nadrágját kezdi el kigombolni, majd lerángatja róla, így már
tényleg az a vékony kis anyag védi a nemesebbik részét. Istenem, imádkozok,
hogy Jacksonék pont most jelenjenek meg, és mentsenek meg minket, mielőtt
végleg késő lenne.
- Ne…ne érj hozzám. Nem
akarom, kérlek, hagyd abba! Én csakis Bambamnek adom oda magam – kiáltja kétségbeesetten,
ahogy ismét leguggol a matracra Woojin és próbálja levenni róla az alsót.
Elkezd rúgkapálni, és próbálja kiszabadítani magát az erős szorításból. Végre a
srác elengedi a fejét és rohan lefogni újra a lábát, amit sikerült
kiszabadítania, de nem tartott sokáig. Balra fordul és rám pillant, ahogy
próbálom magam én is kiszabadítani, miközben kiabálok
- Hozzá ne merj érni!
Azonnal hagyd abba, vagy meg fogod bánni! – hangom nem remeg, határozottnak és
szilárdnak tűnik, ami meglep engem is. Woojin is felém kapja a tekintetét és
kíváncsian bámul rám.
- Oh, nézd már mennyire
vad a kicsike. Yugyeom, ezt nem is mondtad. Ne aggódj, gyorsan végzek vele, és
utána te jössz aranyom – dob nekem egy puszit, majd ismét felé fordul, és keze
a bokszere korcára fog. Ennyi vége… már hallottak vagyunk. Szerelmemmel
egyszerre kiáltunk fel.
- Neeeee!
De mielőtt lehúzhatná,
kivágódik az ajtó és hangos kiabálások és cipők dobogását hallom, valamint
Yugyeom nevét. Jackson és Jaebum fejvesztve rohannak, mintha az életük múlna
rajta, hogy segítsenek nekünk. Jaebum hozzám rohan, és kiszabadít, míg Jackson
Woojinra ugrik rá és kezdi el ütni ahol éri, én meg azonnal a szerelmem felé
rohanok, aki még mindig a matracon fekszik és sír. Felé nyúlok, hogy segítsek
neki felállni, de a könnyeitől nem ismer meg, és védekezésképp a karjait maga
elé kapja, amitől, összeszorul a gyomrom, és megfogadom, hogy kerüljön bármibe,
de elérem, hogy megbocsájtson nekem a mai napért, ha kell, ráteszem az életem
is. Amint megérzi a kezem érintését a bőrén, rögtön tudja, hogy én vagyok, és
hagyja, hogy segítsek neki felállni. Ráadom a nadrágját, levéve a saját
pulóverem, ráterítem, ezzel elfedve mindenki elől a gyönyörű felsőtestét,
melyet most csúnya piros és lila foltok díszítenek. Hívok egy taxit, majd amint
megérkezik, beszállunk, és magunk mögött hagyjuk az egész helyet.
Beérve a szobába,
egyenesen az ágyhoz megy és leül rá, majd csak bámul maga elé. Látszik rajta,
hogy mennyire megviselte ez az eset, arcán semmilyen érzelem nem tükröződik
vissza. Hirtelen fogalmam sincs, hogy mit csináljak, vagy mit mondjak. Így
végül én is leülök az ágyra, de hagyok egy kis távolságot közöttünk. Tudom,
hogy most nem örülne neki, ha letámadnám én is. Épp azon gondolkozok, hogyan
törjem meg a csendet, és kérjek tőle bocsánatot térden állva, ha kell, amikor
hirtelen felugrik az ágyról, és berohan a fürdőbe. Mire nekem deja vu érzésem
támad, mert egyszer már történt egy ilyen, és azonnal tudom, hogy miért rohan
oda, így villámgyorsan utána futok és mielőtt a kezébe vehetné a pengét,
megelőzöm, kikapva a kezéből a szemétbe dobom. Összetalálkozik a tekintetünk,
és nemlegesen rázom a fejem, miközben alig tudom visszatartani a sírást, ajkaim
remegnek, vállaim megrázkódnak, majd kétségbeesésemben elkapom a kezét. Számat
szólásra nyitom, de hang nem jön ki rajta, helyette elkezdek zokogni. Eddig
bírtam, nem tudom tovább magamban tartani, muszáj kiadnom a fájdalmam, még ha
sírás formájában is történik meg. Már nem érdekel semmi csak sírok keservesen,
mert megrázóak voltak az előző jelenetek, és még mindig a hatásuk alatt vagyok.
Itt áll előttem a szerelmem, akit majdnem megerőszakoltak, miközben nekem végig
kellett nézni. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyenen keresztül fogok
menni. A tehetetlenség és harag, amit akkor éltem át, teljesen felőrölt, még
mindig remegek egész testemben tőle. Egy hazug vagyok, aki csak dobálózik a
szavakkal, melyeknek nagy súlya van. Azon se csodálkoznék, ha ezek után
megutálna Gyeomie és elhagyna. Megszegtem az ígéretem, hazudtam neki, pedig ő
hitt bennem, bízott bennem. Rettenetesen utálom most magam és legszívesebben
elsüllyednék a föld alá szégyenemben. Milyen barát vagyok én? Mit szeret
egyáltalán bennem Yugyeom? Úristen, milyen hülye gondolatok járnak a fejemben,
nem szabad hagynom, hogy engem is irányítsanak, hogy átvegyék felettem a
hatalmat. Erősnek kell lennem, mert a szerelmemnek szüksége van rám. Nem
gyengülhetek el, nem adhatom fel. „Gyerünk, szedd össze magad”- suttogom
magamnak, mintegy mentőövként, hogy megnyugodjak, és erős maradjak. Még mindig
zokogok, és görcsösen szorongatom a kezét a sajátommal, miközben hullnak a
könnyeim megállás nélkül. Szerelmem végig a földet bámulja, és tudom, hogy fél
rám nézni, fél attól, mit látna a szememben, ezért, hogy magamra vonjam a
figyelmét, nagy nehezen megszólalok.
- Szívem, könyörgök,
bocsáss meg nekem…én rettenetesen szégyellem magam, nagyon mérges vagyok
magamra, hogy nem tudtam semmit tenni ellene…nem tudtalak megvédeni ettől a
borzalomtól, bocsáss meg nekem, kérlek! – hangom többször is megcsuklik,
miközben beszélek, hisz még mindig küszködök a sírással. Figyelem az arca
minden mozdulatát, bűvölöm a tekintettemmel az övét, és várom, hogy végre rám
pillantson azokkal a gyönyörű szép fekete szemeivel, melyekkel teljesen
elvarázsol, melyekkel olyan ártatlanul tud rám nézni. Annyira szerettem, amikor
látom benne megcsillanni a boldogságot, a szerelmet, a sok szomorúság mellett.
Azt akarom, hogy ez a fény mindig ott csillogjon a szemeiben, és ne engedje,
hogy az árnyak sötét fátylat vessenek rá. Szerencsére nem kell sokáig várnom,
mert pár perc múlva rám emeli a tekintetét, melybe belesajdul a szívem, mert
szemeiből árad a szomorúság, a csalódottság, a kétségbeesés, teljesen el van
veszve. Olyan rossz látni ezt, a szívem darabokra törik tőle ma már sokadjára,
úgy érzem időbe telik, míg újra egész lesz. Fáj a tudat, hogy én vagyok a hibás
amiért, így érzi most magát, mert nem tudtam megvédi ettől az egésztől, amin
keresztül kellett mennie az előbb. Meg se érdemlem őt, utálnia kéne, ordítozni
velem, amiért hagytam, hogy ezt mind átélje. Mi a francért nem kiabál velem, és
mondja, hogy elhagy, mert nem szeret ezek után? Kinyitja a száját, majd
becsukja, és ezt eljátssza még kétszer, mire végül sikerül megszólalnia.
- É-én nem…n-nincs miért
bocsánatot k-kérned, szerelmem. N-nem a te hibád. Kérlek, nyugodj meg, és ne
szégyelld magad – hangja meg-meg remeg, és teljesen érzelem mentes, mintha egy
robot lenne. Istenem, miért teszi ezt velem? Tudom, hogy még akkor se mondaná
el, hogy haragszik rám, ha tényleg igaz lenne. Soha nem mondaná el, mert fél
tőle, hogy esetleg én emiatt mérges leszek rá, és elhagyom örökre, már nem
fogom szeretni. Ez mind a szülei miatt van, és azok miatt, akik folyton
bántják. Hogyan kellene elhitetnem vele, hogy én nem olyan vagyok, mint ők?
Hogy én soha nem fogom elhagyni, és örökké szeretni fogom őt? Vagy hogyan
segítsek neki, hogy ezt elhiggye? Fogalmam sincs, mit és hogyan tegyek. Úgy
érzem, ebbe fogok beleőrülni, ebbe a tehetetlenségbe.
- Biztos, hogy nem
haragszol rám miatta, nem utálsz, és nem akarsz elhagyni? – muszáj feltennem a
kérdést, még ha tudom, is rá a választ, de azért nem lehetek benne annyira
biztos. Lehet, hogy akkorát csalódott most bennem, hogy tényleg szakít velem,
és soha többé nem fogom látni. Meg vagyok ijedve ennek még csak a gondolatától
is. Szinte lélegzetvisszafojtva várom a válaszát, miközben figyelem arca minden
egyes rezdülését.
- Szerelmem, kérlek, ne gondolj ilyen
hülyeségekre. Soha egyik se fog meg történi. Hidd el, hogy soha! Jó? – hangja
kicsit lágyabb lesz, és egy apró mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Inkább
én kérdezhetném ezt tőled!
- A válaszom nekem is
ugyanaz, mint neked volt. Soha egyik se fog meg történi. Hidd el, hogy soha! Jó?
– próbálok én is mosolyt erőltetni az arcomra.
- Pedig jobban járnál!
Egy ilyen elcseszett selejt senkinek nem kell! – buknak ki a száján a szavak
hirtelen, engem meg mintha gyomorszájon vágtak volna, ugrik a szívem a torkomba
és alig kapok levegőt. Arcomról azonnal eltűnik az a pici mosoly, és helyette
most először harag jelenik meg, mert rohadtul bassza a fülem az, ahogyan beszél
magáról, hogy ennyire nincsen tisztábban vele mennyire értékes és fantasztikus
ember. Ő a legcsodálatosabb fiú a világon, akit valaha láttam, és ez a csoda az
enyém örökre.
- Csak még egyszer
halljam ezt meg a szádból, komolyan mondom, hogy megbüntetlek. Soha többet ne
mond ezt! Istenem, Gyeomie, ne csináld ezt. Nagyon szépen kérlek, ne
kényszeríts arra, hogy szakítsak veled, mert nem fog megtörténni. Tudom, hogy
ezzel a mondattal, azt akartad elérni. De nem fog menni, szóval, hagyd abba,
kérlek.
- Rendben, nem fogom
többet ezt mondani. Köszönöm szépen, szerelmem! Haragom rögtön eltűnik, hisz ez
nem is volt igazi harag. Én sose tudnék haragudni rá, ez csak egy kis
felindulás volt, ami el is illant, amint meghallottam, bocsánatkérő hangját, és
megláttam szomorú arcát. Szívem hatalmasat dobban a mellkasomban, egész testem
elönti az izgalom és a vágy, ahogy tekintettem végighordozom az én életemen, és
hatalmas késztetést érzek rá, hogy hozzáérjek. Ölelni akarom, csókolni, és
érinteni ahol csak engedi, de alig van bátorságom megkérdezni. Hisz épp most
taperolta és fogdosta össze egy idegen, így valószínű, hogy most az én
érintésemre se vágyik. Mégis, úgy érzem, hogy muszáj megkérdeznem, még akkor
is, ha vissza utasít. Kezem óvatosan indítom el felé, de útközben megállok,
mert mégis félek. Számat szóra nyitom, de becsukom rögtön. Jézusom, mióta
vagyok én ilyen?
- Szívem, megengeded,
hogy megérintselek? Megengeded, hogy segítsek neked lefürödni? – sikerül nagy
nehezen kinyögnöm végre, amit akarok, majd félve tekintek rá, és még levegőt is
alig merek venni, míg várom a válaszát. Szinte lepereg előttem az egész életem,
annyira ideges vagyok, hogy hogyan dönt, mi lesz ezután. Nézzük egymást egy
darabig, ő gondolkozik, míg én őrlődök magamban, majd egy aprót bólint, mire én
óvatosan felé nyúlok és leveszem róla a felsőt. Ahogy leesik róla a ruhadarab,
elém tárul egészében a meztelen felsőteste. Amint megpillantom rajta a lila és
zöld foltokat, melyeket az az őrült hagyott, elönt a harag és a kétségbeesés.
Arcom összerándul és ajkam egy fájdalmas sóhaj hagyja el, miközben elveszem a kezét
a mellkasa elől, amiket automatikusan rakott maga elé, zavarában. Francba is
ezek nagyon csúnyák. Istenem, miért történt ez? Miért kellett ennek megtörténnie?
Az én egyetlenem gyönyörű teste meg lett gyalázva.
- Jézusom, annyira
sajnálom. Mit tett veled az a szemét? - basszus mindjárt elsírom magam, annyira
haragszom magamra, és az életre, mert hagyta ezt megtörténni. Van egyáltalán
jogom hozzá, hogy megérintsem ezek után? Komolyan félek megérinteni, de mivel ő
is belegyezett, így picit közelebb megyek hozzá, figyelve minden apró részletre
és érintésre. Figyelem a tekintetét, hogy mikor érzi soknak a közeledésem.
Addig lépdelek előre, míg teljesen elé nem érek, majd kezeim előre nyújtva
óvatosan érintem az övét, és próbálom elvenni a mellkasa elől őket, mert azóta
újra maga elé rakta kezeit, hogy eltakarhassa előlem a testét.
- Ne, inkább mégse
akarom…istenem, ne haragudj, de az, hogy így kell látnod a testem legelsőnek,
kikészít. Félek, nem fogok neked kelleni, ilyen undorítóan – suttogja maga elé,
és arcát a padlóra szegezi. Szavai visszhangoznak a fejemben újra és újra, és
már nem tudom, hogyan hallgattassam el őket. „Undorítóan”? Okés, szerintem ezt
tuti, hogy félrehallottam. Biztos, hogy nem ezt mondta! De rá kell jönnöm, hogy
igenis azt mondta, miután percek óta beállt a csend közöttünk. Semmi baj nincs,
még ha azt is mondta, meg fogom oldani, és minden rendben lesz. Összeszedem
magam, egy mély levegőt veszek, és mielőtt megszólalnék, kezeim az arcára csúsztatom,
és lassan felemelem az állát, hogy a tekintetünk találkozhasson.
- Ne mondj ilyet életem,
kérlek! Próbáld meg elhinni, hogy úgy szeretlek téged, ahogy vagy. Mindenedet
szeretem. Soha nem fogok undorodni tőled, hiszen annyira szép vagy.
Kicseszettül gyönyörű vagy, nem tudom levenni rólad a szemem, nagyon kívánlak
most ebben a percben, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne támadjalak le.
Felfogtad ezt? Szerinted, ha undorodnék tőled, akkor mondanék ilyet? – suttogom,
miközben csak az ajkait bámulom, azokat a szép és érzéki ajkakat. Ismét felé
lépek, így újra szorosan állok előtte, és csak pár centi van köztünk.
Kezei hirtelen elindulnak,
és mire észbe kapok, már a derekamat markolva húz
közelebb magához. Egymás ajkait bámuljuk megbabonázva, és azt se tudom, már
melyikünk mozdul először, már csak azt érzem, ahogy mozognak az ajkai az
enyémen. Kezeimmel átkarolom a nyakát és a hajába túrok, majd jó szorosan hozzá
simulok, amitől a csókunkba sóhajt, így bejut a nyelvem a szájába. Ahogy
összeér a nyelvünk, szívem szinte felrobban a mellkasomban, annyira őrülten
kezd el verni. Sose fogom tudni, megszokni ezt a fantasztikus érzést, ami a
hatalmába kerít minden egyes alkalommal az Életem csókjától, és érintésétől.
Nem tudok nélkülük élni, mindig és örökké érezni akarom őket. Örökké csókolni
akarom, azt akarom, hogy soha ne hagyjuk abba. Bárcsak meg lehetne állítani,
most az időt. Szenvedélyesen csókolom mintha, ez lenne az utolsó napunk, és holnaptól
eltűnne előlem. Egész testem tűzben ég, és elönti a vágy az ágyékom. Teljesen
felizgultam a csókjától, és őrülten kívánom őt. Jézusom, teljesen kemény
lettem, anélkül, hogy észrevettem volna. Tisztán emlékszem, az első ilyen
alkalomra, amikor szintén felizgultam rá, és ő megijedt a keménységemtől. De
rögtön eszembe jut a múltkori alkalom amikor Gyeomie izgult fel rám, és jött
tőle teljesen zavarba, mert új volt számára ez az érzés. Remélem, most nem fog
megint megijedni. Tényleg komolyan gondoltam, hogy várok rá bármeddig, ha kell,
de nagyon szar lesz, ha minden egyes alkalommal egyre és egyre jobban kívánni
fogom, bele fogok őrülni a vágyba. Főleg a mai alkalom lesz egy igazi kihívás,
de le fogom győzni a vágyam.
- Ha undorodnék tőled,
nem csókolnálak meg ilyen szenvedélyesen. Érted? Hidd, el, hogy megőrülök
érted! – simulok újra hozzá, ahogy az előbb, de ő rögtön ledermed és menekülne,
ahogy gondoltam, és tette az első alkalommal, amikor megérezte keményedésem
neki nyomulni. De én nem hagyom magam most az egyszer, így kezem a mellkasára
simítom, és elkezdem simogatni, mire ő csak kapkod levegő után, összerezzen az
érintésemre, és szemeit összeszorítja. Érzem, a kezem alatt mennyire őrülten
gyorsan ver a szíve, mellkasa fel-le emelkedik, ahogy veszi a levegőt. – Látod,
most én izgultam fel rád, de ez normális. Tudod, hogy soha nem bántanálak,
ugye? Ne, félj, szívem, nem lesz semmi baj, vigyázni fogok rád!
- Rendben, szerelmem – suttogja
halkan és látom rajta, hogy totál szét van esve tőlem, ami mosolyt csal az
arcomra. Megfogom gyengéden a karjánál fogva és elkezdem a zuhanyzó felé
vonszolni, ő pedig hagyja nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése