Yugyeompov:
„A szobában vagyok, és
anya ölében fekszek, miközben ő a fejem simogatja. Nagyon jól esik, szeretem,
amikor ezt csinálja, boldog vagyok tőle. Énekel valamilyen dalt is, amitől
majdnem elalszok. Szép hangja van, olyan jó lenne, ha mindig így lennénk,
minden este lefekvés előtt.
- Szeretlek, Gyeomie
kicsim, te vagy az én egyetlenem – mondja, majd puszit ad a fejemre, és tovább
simogat. Boldog vagyok, mert anya szeret engem, ő itt van nekem, és megvéd
mindentől. El is alszok, mert annyira jólesik a simogatása. Órák múlva arra
ébredek, hogy anya eltűnt, már nincs velem. Nagyon megijedek, kirohanok a
szobából, majd a konyhában megtalálom, kezében egy bőrönddel és egy táskával. Nem
értem, hogy mi történik, miért megy el hirtelen. Valaki magyarázza el…
- Anya, hova mész? Miért
vannak nálad azok a bőröndök? – kérdem kétségbeesetten, hangom remeg, szemem
könnyes lesz, mert valahogy rossz érzésem támad.
- Sajnálom, kicsim, de
elmegyek…ne haragudj érte – ejti ki az utolsó szavakat, majd kilép az ajtón,
ami hangos csattanással zárul be utána, én meg ott maradok egyedül az arcomra
kiült döbbenettel és a szívemben a félelemmel. Az ajtóhoz rohanok, kitárom, és
az utcára futok, hátha látom még anyát, de már sehol sincs. Visszamegyek a
házba, amely teljesen üres, körbeölel a csend és a magány, félek egyedül
nagyon. Nem értem ezt az egészet, hogy miért ment el anya, miért hagyott el
engem. Fáj nagyon, leülök a fotelbe, fejem a térdemre hajtom és elkezdek sírni.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszer csak kinyílik a bejárati ajtó, én
meg rohanok, hogy megnézem, hátha anya jött haza. De nem ő az, hanem apa,
méghozzá részegen. Szemei üvegesek, arca rezzenéstelen, csak néz rám percekig,
mígnem elindul felém, és mire felfoghatnám mi is történik, hatalmas tenyere
landol az arcomon. Az ütéstől a földre kerülök, ég az arcom, szemem könnyek
lepik el. Nagyon fáj, de nincs időm gondolkozni rajta, hogy mennyire is, mert jön
a következő ütés, és így tovább. Kiabálok, hogy hagyja abba, mert nem bírom, de
meg se hallja, így magamban folytatom tovább a könyörgést. Miután leállt,
otthagy egyedül a földön fekve, a saját véremben. Még annyi erő van bennem,
hogy pár szót kileheljek, mielőtt elsötétül előttem a világ.
- Anya gyere vissza,
kérlek…”
- Ne, anya kérlek, ne
hagyj el! Kérlek, gyere vissza... – kiabálom hangosan, izzadok, egész testem
remeg. Szívem őrülten dobog a torkomban, gyorsan veszem a levegőt. Hirtelen egy
kéz érinti meg az arcom, mire ijedtem kapom a kezem a fejem elé
védekezésképpen.
- Kérlek, ne bánts! –
kiabálom és próbálom kiszabadítani magam a támadóm karjaiból, de ő csak nem
enged el, ennek ellenére se. Kezei olyan puhák, és lágyan elkezdenek simogatni,
amit nem tudok hova tenni, végül hang is társul a tulajdonoshoz. Olyan ismerős
ez az aranyos hang, de hisz ez nem apa hangja, hanem a szerelmemé. Szemeim
kipattannak, és Bamie aggódó és kétségbeesett tekintetével találkozik, mire
leesik, hogy ez már nem az álom. Istenem, ezek a rémálmok kikészítenek,
ráadásul ez most más volt, mert benne volt anya is, és egy ideje nem álmodtam
vele. Újra bevillan a kép, mikor anya simogat, az érzés, ami elárasztott közben,
az érintése, a hangja, és érzem, hogy kezdek rosszul lenni. Elfordítom a
tekintettem a szerelmemről, és a semmibe bámulok, majd hagyom, hogy a könnyeim
utat tőrjenek. Hangtalanul sírok, és csak arra tudok gondolni, hogy fáj, de
nagyon, hogy elhagyott. Még a mai napig nem tudom megérteni, miért tette, hogy
volt szíve elhagyni. Szeretett egyáltalán, vagy minden szava csak hazugság
volt? „Szeretlek, Gyeomei” ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt végleg
elhagyott, de én ezek után nem hiszek neki, ha szeretet volna nem hagyott volna
el. Hazugság volt minden szava, én hülye meg hitem neki, elhittem, hogy szeret.
De hát egy kisgyerek elhisz mindent, amit a szülei mondanak neki, hisz ki
másnak hinne. Fáj a szívem rettenetesen, mintha kést szúrtak volna bele, jönnek
elő a képek, amikor még velem volt, de már csak homályos emlékek ezek. Alig
emlékszem az arcára, a hangjára, az érintésére. Fáj beismernem, de igenis
hiányzik, hogy újra itt legyen, hogy megöleljen, megsimogasson, a nevemen
szólítson, hogy azt mondja „szeretlek, kisfiam. Rohadtul fáj a tudat, hogy nem
kellek neki, hogy évek múltak el és nem keres, hogy leszarja mi van velem.
Akkor minek szült meg a világra, ha úgyis eldob. Annyira haragszok rá, de
egyben mégis megbocsájtanék neki, ha újra felbukkanna. Azonnal megbocsájtok
neki, csak jöjjön vissza, és szeressen újra. Elfelejtek minden rosszat, csak
legyen újra az anyukám…annyira vágyok a szeretetére, hogy az már fáj. Az
összetört lelkem vágyik az anyai gondoskodásra, annyira, hogy elmondani nem
tudom. Megöl a tudat, hogy nem kellek neki, szenvedek tőle, de nagyon, és
inkább az kívánnám, bárcsak elmúlna, nem akarom mindig ezt érezni, csak azt
akarom, hogy tűnjön el a fájdalom, vagy akár én. Minek éljek, ha nem kellek még
a saját szüleimnek se? Minek vagyok a világon, hogy folyton csak szenvedjek? Nem
akarom, akkor inkább szűnjek meg létezni, úgy jobb lesz. Őrült gondolataimból a
szerelmem rángat vissza azzal, hogy magához húz és szorosan átölel, miközben a
hátam simogatja. Teljesen megfeledkeztem róla, annyira magával ragadtak az
emlékek és az érzelmeim.
- Ne sírj, Szívem,
kérlek! Itt vagyok, és minden rendben van, nyugodj meg! – mondogatja az aranyos
hangjával, amit úgy szeretek, mindig megnyugszok tőle. Annyira boldog vagyok,
hogy itt van nekem, hogy számíthatok rá mindenben. Szorosan magamhoz ölelem én
is, éreznem kell a közelségét, szükségem van rá. Teste melege átjár engem is,
hallom milyen gyorsan ver a szíve, biztos megint megijedt. Annyira sajnálom,
hogy mindig kiteszem ezeknek a rohamoknak, a rémálmaimnak, a gondolataimnak.
Még mindig nem tudom felfogni, hogy ezek után is kellek neki, hogy szeret és
akar engem.
- Elmeséled, mit
álmodtál? – szólal meg hirtelen a szerelmem, ezzel kirántva a gondolataimból.
Kibontakozik az ölelésből, kezeivel összekulcsolja az enyémet, és aggódó
tekintettel néz az enyémbe. Szemeim az összekulcsolt kezeinkre téved, szívem
hatalmasat dobban a látványtól, és puha bőrének érintésétől. Megfogom ezt
valaha szokni, vagy minden egyes alkalommal meg akar majd állni a szívem, ha
hozzám ér? Bűvölöm a kezünket, és élvezem, ahogy mutató ujjával simogatja a
kézfejem. Annyira szeretem őt, hogy mindjárt elsírom magam tőle. Miért ennyire
tökéletes? Ismét ráemelem a tekintetem, és erőt véve magamon megszólalok.
-A-anyával álmodtam…újra
elhagyott, ahogy a valóságban is, ismét átéltem az egészet – suttogom, és
érzem, hogy a könnyek maguktól folynak le az arcomon, nem tudom őket
visszatartani. – Annyira fáj, hogy belehalok, nem tudom elfogadni…nem megy.
Nagyon hiányzik, és azt akarom, hogy újra vissza jöjjön hozzám. Nem tudom, mit
csináljak…mit tegyek, hogy ne fájjon… - hangom remeg a sírástól, nehezen veszem
a levegőt, érzem, rám fog törni a pánikroham. Nem akarom, hogy jöjjön, mert
annyira utálom, senkinek se kívánom, hogy át keljen élnie egyszer sem.
Kegyetlen, ahogy végigfut rajtam az a rossz halál közeli érzés, úgy érzem, a
szívem mindjárt megáll, és meg fogok halni. Ne, nem akarom…kérlek, ne. Istenem!
Erősen megszorítom a szerelmem kezét, mert érzem, hogy jön, mire ő csak néz rám
kérdőn, hogy mi a baj.
- Szerelmem, pánikrohamom
lesz!
- Micsoda, most lesz?
Úristen, várj, Gyeomie, nem készültem fel rá… - hangja kétségbeesett, totál
szétesett a váratlan helyzettől. De nem csak ő, hanem én is. Szemem
összeszorítom, kezem a szívemre teszem, pedig tudom, hogy attól nem fog
lassabban verni a szívem, de ez már megszokás. Egész testem zsibbad, rám tör a
hányinger. Hallom, ahogy Bamie szólongat, de nem tudok rá figyelni, csak
magamban imádkozok, hogy legyen vége.
- Szívem, kérlek, nyisd
ki a szemed, látni akarom. Istenem, azt se tudom, mit csináljak…segíts nekem,
mit tegyek, hogy jobban legyél? – kérlel sírós hangon, és hallom, hogy
kikészült. Nagy nehezen kinyitom a szemem, és ránézek, de legszívesebben
becsuknám újra, hogy ne kelljen látnom a szemében a fájdalmat. Ez még jobban
fáj, tudom, hogy most nem miattam, de akkor se akarom, hogy szomorú legyen,
vagy, hogy szenvedjen bármi miatt is.
- Nagyon rosszul vagyok,
úgy érzem, mindjárt meghalok…- suttogom.
- Jézusom, ne mondj ilyet,
nem fogsz meghalni, amíg én élek. Meg foglak védeni mindentől. Bíz bennem! –
ölel újra magához szorosan, miközben mondogatja, hogy minden rendben lesz, de
én még mindig haldoklok a roham miatt. Folynak a könnyeim, szívem őrülten dobog
és fáj a mellkasomban. Amint elenged, kezei közé veszi az arcom, és lecsókolja
az éppen lepottyanni készülő könnyem.
- Megcsókollak, és akkor
el fog múlni, ahogy az előző alkalmakkor is. Ígérem, hogy elmúlik mindjárt! Lassan
közeledik az ajkaimhoz, és lágyan érinti az övéivel. Azonnal lecsukódik a
szemem, elönti az egész testem az a csodás érzés, gyomrom beleremeg, és a
pillangók ki akarnak törni belőle. Azt se tudom, hogy hol vagyok, annyira
magával ragad az érzés, puha ajkai érzékien mozognak az enyémen, kezeivel a
hajamba túr és közelebb húz magához. Csak annyira vagyok képes, hogy átkaroljam
a derekát, annyira elgyengültem a csókjától. Szívem már nem a roham miatt dobog
őrülten a mellkasomban, hanem miatta. Ha hirtelen megállna, nem érdekelne, mert
a csókjaitól és a karjaiban érne a halál, és ennél szebbet nem is kívánnék.
Nyelve óvatosan hatol be a számba, és veszi birtokba az enyémet. Annyira édes,
hogy nem akarom, hogy vége legyen. Elmúlt a pánikrohamom megint, ahogy ígérte.
De nem tart örökké a csók, nehezen ugyan, de elenged és homlokát az enyémnek
döntve, kapkod levegő után. Viszont feleszmél a kábulatból, és gyorsan rám
emeli a tekintetét.
-Ugye, elmúlt? Mondd,
hogy elmúlt és jobban vagy!
- Igen, elmúlt… - csak
ennyit tudok mondani, mert én még nem tértem magamhoz a csókjától. Szemeim az
ajkaira téved újra, és csak bűvölöm. Olyan szép telt ajkai vannak, nagyon
szeretem, de a csókját annál is jobban. Hihetetlen, hogy elmúlik tőle a
rohamom.
- Hála istenek, úgy örülök
neki. Annyira féltem, hogy mégse fog, és csalódni fogsz bennem, azt nem bírtam
volna ki. Nagyon megijedtem, de úgy tűnik, a csókom, tényleg minden egyes
alkalommal megment, és ettől boldog vagyok! – könnyebbül meg, és rám mosolyog.
- De nem volt sok a
csókom, ugye? – kérdezi hirtelen, én meg azt se tudom, mire gondol először,
viszont amint leesik, szívem hatalmasat dobban és megtelik szerelemmel. Mindig
figyel és vigyázz rám, amiért nagyon hálás vagyok.
- Egyáltalán nem volt
sok, nagyon jó volt…én sze-szeretem a cs-csókod – dadogom, mert zavarba jöttem,
ég az egész arcom, ahh ez kínos. Mindig zavarba jövök előtte, és szerintem ez
sose fog megváltozni.
-Imádom, amikor
elpirulsz, olyan aranyos vagy közben –mondja és puszit nyom a számra. Amitől
még jobban vörös lesz az arcom. Istenem, totál kicsinál ez a srác, megőrülök
érte!
- Szívem, ne félj, én
mindig itt leszek veled, bármi történjen is. Ígérem, hogy soha nem foglak
elhagyni. Mindenkinél jobban szeretlek, te vagy a mindenem. Bízz bennem,
kérlek. Tudom, hogy fáj, hogy anyukád elhagyott és hogy apukád bántott, és én
azon vagyok, hogy ezt a fájdalmat megszüntessem. Nem fog mindig fájni, én
helyettük is szeretni foglak örökre. Higgy nekem, hidd el, hogy nagyon
szeretlek.
- Hiszek neked, és
rettenetesen szeretlek. Remélem, te is érzed, hogy te vagy az életem, és hogy
nélküled nem tudok élni! Tényleg nagyon remélem, hogy tudja. Nagyon igyekszem
kimutatni, hogy mindenemmel szeretem őt, örökre.
- Igen, Gyeomie érzem és
tudom, ne aggódj!
***
Épp lepnék be a mosdó
ajtaján, amikor hirtelen erős karok ragadnak meg és löknek be rajta szó
szerint. Azonnal a földre esek a lendülettől, de a következő pillanatban már
fel is rángatnak onnan és szembe találom magam Jinhooval. Szeme szikrákat szór,
arca dühösen mered az enyémbe, mitől összemegyek és rám tör a pánik. Istenem,
miért nem tud békén hagyni? Miért kell ezt csinálni?
- Mizu, aranyom? –
csendül fel az irritáló hangja, amitől máris felfordul a gyomrom. – Mesélj
csak, hogy van az, hogy te még életben vagy? – vigyorog a képembe, miközben
karját a nyakam köré fonja, a másik kezével pedig gyomorszájon vág. Gyomrom a
torkomba ugrik, szívem őrülten ver a mellkasomban, összegörnyedek az erős
ütéstől és a szemembe könnyek szöknek. Úgy tűnik a mai napot nem élem túl.
Hajamnál fogva ismét felrángat a földről és belemászik az arcomba, miközben a
két idióta a karomnál fog le.
- Úgy láttam, nem
fogadtad meg a tanácsom! Mit csináljak most veled? – éppen befejezi a mondatot,
amikor kinyílik a mosdó ajtaja és a szerelemem lép be rajta. Amint meglát,
szemei kikerekednek a félelemtől, de azonnal hozzám rohan és ellöki Jinhoot
mellőlem, aki az egyik ajtónak esik. Minta megállna az idő, mindenki lefagy,
ahogy én is, nagyon meglepett szerelmem tette, de egyben rossz érzésem is
támad, hogy ez nem volt jó ötlet. Összetalálkozik a tekintettünk, és látom a
szemeiben az elszántságot és a határozottságot, míg ő az enyémben csak a
félelmet láthatja. Hirtelen csak egy árnyat látok elsuhanni a szemem előtt,
ugyanis Jinhoo fénysebességgel ront rá Bambamre és löki neki a falnak, miközben
karját a nyakára szorítja.
- Ezt nem kellett volna,
csakhogy tud! Téged nem akartalak bántani eddig, de most meggondoltam magam –
üvölti az arcába, majd ököllel neki is a gyomrába üt, mire a szerelmem
fájdalmasan felkiált, és a földre esik. Ekkor bennem elpattan valami, és
ismeretlen erő áraszt el. A látvány, ahogy a szerelmem fekszik a földön és
szenved, a szívembe mar. És itt megfogadom, hogy történjék bármi ez még egyszer
a büdös életben nem fog előfordulni. Soha többet senki nem emelhet kezet a
szerelmemre, senki nem bánthatja. Leszarom, hogy velem mi fog történni, ha
beledöglök is megvédem őt, esküszöm. Annak ellenére, hogy félek és pánikolok
minden bátorságomat összeszedve kirángatom a karom a szorításból és Jinhoora
vetem magam. A lendülettől mind a ketten a földre esünk.
-Kurvára kinyírlak, ha
még egyszer egy ujjal is hozzá mersz érni – üvöltöm az arcába és ököllel
behúzok neki egyet. Meglepődök saját magamon, ahogy a többiek is, Jinhoo is
csak bámul rám pislogva, mint aki nem fogta fel mi történt. Felállok és rögtön
a szerelmemhez rohanok, aki szintén tátott szájjal bámulta az előző
dühkitörésemet. Megragadom a karjánál fogva, és kirohanunk az ajtón, magunk
mögött hagyva a káromkodó Jinhoot és a követőit. Rohanunk végig a folyosón
vissza a terembe megkeresni Jacksonékat. Van egy olyan érzésem, ezt nem fogják
annyiban hagyni, ismerve Jinhoot bosszút akar majd állni rajtam. Beérve a
terembe a barátaim azonnal veszik a lapot, hogy valami baj van, odafutnak
hozzánk és faggatni kezdenek. Nagy nehezen kinyögöm, hogy mi történt, de alig
fejezem be a mesélést a fiúk már nincsenek a teremben dühösen és szitkozódva
hagyták el a termet, hogy megkeressék őket. Rossz érzésem támad, ezért kézen
fogom Bamiet, és utánuk megyünk mi is, és még pont látjuk, ahogy berontanak a
fiú mosdóba. A helyiségbe érve Jackson már le is támadta Jinhoot és a falnak
lökve kezdett el vele kiabálni.
- Most már rohadtul
elegem van belőled. Ajánlom, hogy húzd meg magad vagy a következő alkalommal az
én öklöm találkozik majd az arcoddal, de azt nem éled túl. Szállj le róluk.
HAGYD. ŐKET. BÉKÉN. Érthető voltam? – gyilkos tekintettel mered a fiúra, nyakán
kidudorodnak az erek, látszik rajta, hogy nehezen fogja vissza magát, hogy ne
verje meg most. De mielőtt elengedné, erősen hasba üti, ugyanúgy ahogy velünk
tette ő is nemrég.
- Csakhogy te is átéld,
mennyire kellemes! – suttogja a fülébe, majd elengedi, aki azonnal a földre
esik és öklendezni kezd. Rendesen ledöbbentünk mind a hárman, Jackson tényleg
félelmetes, amikor dühös. Persze én nem félek tőle, hisz miattunk viselkedett
most így, hogy minket védjen, amiért hálás vagyok neki. Nagyon szeretem őt, a
legeslegjobb barát a földön. Odajön hozzánk, ránk mosolyog, majd átkarolja
mindkettőnk vállát, és int, hogy menjünk, így mind a négyen kilépünk magunk
mögött hagyva a három meglepett srácot. A suli elé érve Jackson arcáról eltűnik
a mosoly, majd hirtelen felém fordul és bocsánatkérőn tekint rám.
- Yugyeomie, ne haragudj,
ha túlzásba estem, de annyira felbaszta az agyam, hogy nem tudtam magam ennél
jobban visszafogni, így is többet érdemelt volna. Még mindig szétvet az ideg,
legszívesebben visszamennék és széjjelverném a pofáját – szűri ki nagy nehezen
a fogai közt, és ismét dühös az arca.
- Én nem haragszok, sőt
inkább hálás vagyok neked, hogy mindig itt vagy és megvédesz. Köszönöm,
barátom! – mosolygok rá hálásan és magamhoz ölelem, amit azonnal viszonoz.
- Akkor jó. Ez csak
természetes, drága barátom! Menjetek haza gyorsan, pihenjetek, és holnap
beszélünk!
A szobába érve, azonnal
magamhoz ölelem a szerelmem jó szorosan, muszáj, hogy érezzem őt. Istenem, bele
se merek gondolni, mi történhetett volna ma, a gondolat, hogy valami komoly
baja esik, esetleg, hogy elveszítem, az őrületbe kerget. De ahhoz, amit ma
megfogadtam, tartani is fogom magam örökké. Soha senki nem bánthatja, amíg én
élek! Vékony kis teste, lágyan simul az enyémhez, és szinte egybeolvadunk az
ölelésben. Hallom hangos szívverését, minden lélegzetvételét, érzem bőrének
finom illatát, mely minden egyes alkalommal megrészegít, ha csak megérzem. Úgy
maradnék a karjaiban, de aggódok érte, és szeretném minél hamarabb megnézni a
hasát, ahova az ütést kapta, ezért kibontakozok az ölelésből, és megfogva kezét
az ágyhoz vezetem, leültettem majd szembe fordulok vele én is. Basszus, hogy
kérdezem meg? Vagy csak úgy simán húzzam fel a felsőjét? A gondolattól, hogy
láthatom az izmos felsőtestét, rögtön elönt a forróság és lángba borul az arcom,
uhh, ilyenkor nem szeretem, hogy mindig elpirulok, még a végén azt hiszi, hogy
valami perverz gondolatom támadt. Óvatosan pillantok fel rá, és látom, hogy
végig engem bámult, miközben fantáziáltam…istenem.
- Miért pirultál el,
Gyeomie? – kuncog, miközben közelebb hajol hozzám, én meg azt se tudom, merre
fordítsam a már vörös arcom.
- Én csak…hogy a
te…vagyis, hogy én… - ennyi, nem tudom kinyögni, kudarcba fulladok mindig, ha a
közelemben van, nem tudok gondolkozni, beszélni. Mindig beégek előtte, és csak
dadogok, ez olyan gáz. Kíváncsian és arcán hatalmas vigyorral, várja, hogy
folytassam, én meg azért imádkozok, hogy a következő alkalommal tudjak
normálisan beszélni.
- Én csak, nem tudom,
hogyan kérdezzem, vagy mit mondjak…aggódok érted, és szeretném megnézni a
hasad, hogy lássam, minden rendben van-e vele – sikerült elmondanom dadogás
nélkül.
- Istenem, olyan aranyos
vagy, ez így nem fair – fogja két keze közé az arcom, és szájon csókol. Szemeim
kikerekednek, szívem felrobban ettől az egyetlen apró érintéstől, elgyengülök,
és mindenem cseppfolyóssá válik. – Persze, hogy megnézheted, most, hogy említed,
kicsit elkezdett fájni – és már nyúl is a felsője után, majd mire magamhoz
térek, félmeztelenül ül előttem, elém tárva gyönyörű felsőtestét. Jézusom,
gyönyörűbb, mint ahogy emlékeztem rá, azt se tudom, hova nézek, hogy ne
bámuljam folyton tátott szájjal, majdnem nyál csorgatva. Teljesen kicsinál
azzal, hogy ilyen tökéletes. Mozdulatlanul ülök, és csak legeltetem a szemem
rajta, végül mégiscsak elszakítom a tekintetem az aranyos köldökéről, és
segélykérőn tekintek a szerelmemre. Ismét elvesztem, mint az első alkalommal,
nem tudom, hogyan érintsem meg.
Amint találkozik a
tekintetünk, látom a szemeiben egyből levágta, hogy ugyanaz történt, mint
múltkor, mire biztatóan rám mosolyog és megszólal.
- Ne félj megérinteni,
Szívem. Nem lesz semmi baj, ez csak én vagyok. Érints meg nyugodtan, kérlek –
suttogja, és közelebb húzódik hozzám. Kezd nagyon meleg lenni, ismét lángol az
arcom, ahogy suttogva kéri, hogy érintsem meg, tekintetével felperzsel,
szemeiben látom, hogy vágyik az érintésemre. Hatalmasat nyelek, majd remegő
kezemet felé nyújtom, és a felkarjára simítok, tekintete fogva tart, még ha
akarnám, se tudnám elengedni, de muszáj leszek, mert ez most nem az a pillanat
amikor hagynom kellene, hogy elcsábítson. Lepillantok a hasára, kezem is
odavezetem és közelebb hajolok, hogy jobban lássam. Óvatosan érintem meg a
kicsit bepirosodott részt, mire felszisszen, én meg ijedten húzom el a kezem és
kapom a tekintetem az arcára.
- Úristen, ne haragudj
szerelmem, nem akartam fájdalmat okozni – hangom remeg, miközben figyelem,
ahogy kinyitja újra a szemét és az enyémbe mélyeszti. Még ennél is lágyabban
kell megérintenem legközelebb, már ha, akarja ismét.
- Semmi baj, szívem, ne
aggódj nem te okoztad a fájdalmat – mosolyog rám ismét én meg majdnem
szívrohamot kapok tőle, az elképesztően gyönyörű mosolyától. Ismét felé nyújtom
a kezem, és még az előző alkalomnál is lágyabban érintem meg újbegyemmel a kis
foltot a hasán. Megbabonázva figyeli, ahogy kezem érinti, és ajkait egy halk sóhaj hagyja el, mitől zavarba jövök, és arcom
lángba borul. Jézusom, még ha levegőt vesz is tökéletes, én nem fogom kibírni,
a puszta jelenlétével megöl. Felnézek a szemeibe, de ő csak az ajkaim bámulja
ködös tekintettel, amitől elfelejtek levegőt venni, megfagy a légkör, és már
fulladozok a tekintetétől, teljesen elvarázsol. Akaratomon kívül az én
tekintetem is az ő ajkára téved, de rögtön beáll az áramszünet, ahogy meglátom,
hogy megnyalja az alsó ajkát és beharapja. Mintha vulkán törne ki bennem, éget
a forróság kívül belül, arcom elé kapom a kezem és elfordulva a szerelmemtől
kirohanok a mosdóba. Nagyon furán érzem magam, remeg és lángol az egész testem,
az ágyékom is lüktet. Letekintek a nadrágomra, és látom, hogy felizgultam, mire
nagyon megijedek. Ebben a pillanatban lép be Bamie és szemeivel az enyémet
vizslatja, de nem tudok ránézni, kezembe temetem újra a vörös arcom, és
elfordulok tőle.
- Gyeomie, mi a baj?
Miért rohantál ki, csináltam valami rosszat? – faggat óvatosan, de hallom
hangján, hogy ideges. Basszus, ez gáz, most hogyan nézek a szemébe. Ez az első
alkalom, hogy felizgultam rá, nagyon zavarban vagyok, szégyellem magam. Nem
válaszolok, mert nem tudok, ugyanúgy maradok, mire megindul felém, megfordít,
hogy szembe legyek vele.
- Istenem, szívem, mi a
baj? Most már nagyon megijedtem, kérlek, néz rám – hangja már szinte sírós, ami
arra késztet, hogy elvegyem a kezem, nem foglalkozva azzal, mi lesz, de nem
akarom, hogy sírjon. Óvatosan leengedem mind a két kezem, és most már láthatja,
hogy az egész arcom vörös a fülem tövéig. Szívem őrülten dobog a mellkasomban,
amikor a szemeiből elnézve újra az ajkaira vezetem a tekintetem, és ismét érzem
azt a szorító érzést az ágyékomban. Istenem, mi történik velem, ez olyan
szokatlan most érzek így legelőször. Már feladom, hogy eltakarjam az arcom,
kétségbeesetten tekintek a szerelmemre, és próbálom elmondani neki, mi van
velem, de sajnos én se nagyon értem.
- Én…én azt hiszem, hogy
én… - ahhj miért vagyok ilyen szerencsétlen? Egy mondatot se tudok értelmesen
kinyögni. Puha kezek érintését érzem az arcomon, és tekintetem találkozik
azokkal a káprázatos szempárokkal.
- Semmi baj, mond
nyugodtan, minden rendben lesz!
- Az előbb, ahogy előttem
ültél félmeztelenül, miközben az ajkam bámultad, zavarba jöttem, de mikor
megláttam, hogy megnyalod és beharapod az ajkad, valami történt velem, az egész
testem éget és az ágyékom fájt, én most először érzem ezt, és nem tudom, mi ez.
Lehajtom a fejem és újra a nadrágomra nézek, ami még mindig ki van dudorodva.
Szerelmem is követi a tekintetem és meglátja a nadrágom, mire magához húz és
megölel, de ezzel nem segít, mert még mindig félmeztelen, és ahogy a kezemmel
megérintem a csupasz bőrét, elkapom a kezem, mert fáj megérinteni, perzseli a
kezem.
- Figyelj, szívem, nincs
semmi baj. Ne félj, ez teljesen normális reakció. Te az előbb felizgultál rám,
és úgy tűnik, még mindig fel vagy. Megkívántál engem, és ez természetes dolog -
szavai hangosan visszhangzanak a fejemben, és próbálom felfogni őket. Normális.
Normális.
- Akkor ez normális
dolog? – kérdezem újra, mert még mindig kétségbe vagyok esve.
- Igen, ez teljesen
normális. Én is sokszor felizgultam már rád, és megkívántalak. Meg mindenki
megkívánja a szerelmét, ez hozzá tartozik egy párkapcsolathoz, az intimitás.
Emiatt ne szégyelld magad, rendben? Tudom, hogy neked én vagyok az első minden
értelemben, és tudod, már mondtam, hogy várok rád, ameddig kell. Együtt
megoldunk mindent! – suttogja, és újra megölel, de most óvatosan, mire
bátortalanul, de átkarolom meztelen derekát, és erősen magamhoz szorítom. Arcom
a vállába temetem, és élvezem, hogy a teste melege bejárja az enyémet is.
Annyira szeretem, hogy az már fáj. Ölelkezésünket a telefonom hangja töri meg,
kelletlenül, de elengedem a szerelmem derekát, és előveszem a mobilom a
zsebemből, de amint megpillantom a nevet a kijelzőn, lefagyok, és elönt a
pánik. Woojin az, ő hív!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése