Yugyeom pov:
Miért, miért? Csak ezt a
kérdést ismételgetem magamban, de válasz nem érkezik rá. Rá kell jönnöm, hogy
erre a kérdésre soha nem fogok választ kapni. Az olyan kérdésekre, hogy miért
pont velem történik ez meg? Miért kell ennyit szenvednem? Miért nem lehet
normális életem? Miért vagyok pánikbeteg és depressziós? Nekem miért ez a sors
jutott? Miért kell állandóan szenvednem? Ilyen és ehhez hasonló kérdések
árasztják el az agyam nap mint nap, de válasz soha nem érkezik rá. És fáj beismernem,
hogy saját magamnak ártok ezekkel a hülye kérdésekkel, meg kell értenem, hogy
ez van, nekem ez jutott. De nem megy, nem tudom, hiába igyekszem. Beleőrülök abba,
hogy nekem ez a sors jár, nincs semmi örömöm az életben, mindig csak a
szenvedés és a fájdalom, jobb lenne inkább, ha nem is léteznék, azzal megszűnne
a fájdalom is, és én is. Úgy se hiányoznék senkinek, sose szeretet senki,
mindig csak bántottak, azt se tudom, mi az, hogy szeretet. Mit jelent az, hogy
szeretet, hogyan kell azt elképzelni? Milyen érzés lehet, ha valaki szeretve
van, és milyen érzés szeretni önmagad? Egyszer annyira szeretném megtudni és
átélni, annyira nagyon. Csak egyetlen egyszer, és boldog lennék, rettenetesen.
Elég csak egy kis pillanat, nem kell, hogy örökké tartson, azzal is
megelégszek, csak érezni akarom, de nagyon. Valaki szeressen engem tiszta
szívéből, legyek annyira fontos valakinek, hogy szeressen. Úgy szeretnék egy
olyan barátot, aki bármit megtenne értem, akinek én lennék a legfontosabb és az
első. Soha nem hagyna cserben, mindig számíthatnék rá és bízhatnék benne, és
aki szeretne engem örökre. Jöjjön el értem, és mentsen meg, mielőtt késő lenne
és feladok mindent, mielőtt megszűnők létezni.
Utálom magam és az
életet. Utálom, hogy ilyen vagyok, ennyire életképtelen, ennyire szerencsétlen,
aki semmit nem tud megcsinálni, aki elveszett egyedül. Utálom, hogy ilyen
gyenge vagyok, és hogy a depresszió leterít. Utálom, hogy pánikbeteg vagyok, a
pánikrohamok annyira kikészítenek, elgyengülök tőlük és nem tudok gondolkozni.
De amit a legjobban utálok, az a félelem, a saját félelmeim, amik az őrületbe
kergetnek és „megölnek”. És nem tudom legyőzni őket, nem megy. Miért vagyok
ennyire gyenge, vagy miért ilyen nehéz ez? Hogyan csináljam, hogyan győzzem le
őket? Beleőrülök ebbe az egészbe, nem hagynak aludni ezek a gondolatok, nincs
tőlük életem. Csak el akarok menekülni előlük, hagyjanak békén, nem akarom ezt,
elegem van belőle. Mikor lesz vége ennek?
-Istenem, én ezt nem
bírom már… - suttogom halkan nagy zihálások közepette, annyira megsemmisít ez
az érzés, nem tudok semmi másra gondolni csak, hogy legyen vége minél hamarabb,
mert kicsinál. A szívem őrülten ver a mellkasomban, annyira, hogy mindjárt
kiszakítja, félek, hogy megáll, annyira gyorsan ver, vagy inkább felrobban.
Zsibbad mindenem, elgyengülnek a végtagjaim, hányingerem van és izzadok. Torkom
összeszorul, szemeim könnyek lepik el, és érzem, nem sokáig tudom még magamban
tartani, ki fog törni belőlem a sírás. Ahogy a gondolat megszületik, abban a
percben már ki is buggyan az első könnycsepp, amit követ a következő és mire
észbe kapok, már patakokban folynak a könnyeim. Már nem tudom mióta tart, mióta
térdelek a földön és próbálom lenyugtatni magam és várom, hogy elmúljon a
pánik. De valahogy össze kéne szednem magam, mert Bamie már biztos aggódik
értem, és azt nem akarom. Ebben a percben meg is csörren a mobilom, amin életem
szerelmének a neve és képe jelenik meg. Még jobban bepánikolok hirtelen, hogy
mit mondjak neki, hol vagyok ilyen sokáig. Csak bámulom a telefont, de nem
nyúlok érte, a pániktól teljesen lefagytam, nem tudok mozdulni, percekig cseng,
majd végül elhallgat. Fel akarom venni, nem akarom, hogy aggódjon értem, muszáj
erősnek lennem, és felvennem a telefont. Amint megcsörren másodjára, mély
levegőt veszek, gyorsan a telefonért nyúlok, és felveszem. Életem kétségbeesett
hangja csak még jobban fokozza a pánikom, és újra elerednek a könnyeim.
- Yugyeomie, hol vagy,
nagyon aggódok érted? Minden rendben, nem esett semmi bajod? – hallom, ahogy
szipog a vonal túlsó végén, küszköd a könnyeivel, ami belemar a szívembe. Elönt
az utálat saját magam iránt, mert miattam sír. Nem érdemlem meg őt, folyton
csak bánatot okozok neki és fájdalmat. Istenem, nem akarom, hogy miattam
szenvedjen.
- Gyeomie, itt vagy?
Kérlek, mondj valamit, annyira aggódok! –kérlel, mire eljut az agyamig, hogy
reagálni kéne, és megtalálom nehezen a hangom, de csak rekedt suttogás az
egész.
- Ne haragudj,
szerelmem…- csuklik el a hangom a könnyektől, tartani akarom magam, de nem
sikerül és elkezdek zokogni.
-Istenem, Szívem, mi
történt? Hol vagy? Jól vagy? Miért sírsz? – hadarja egyszerre az összes kérdést
idegességében, és már ő is sír. Csak ezt nem akarom…azt se szeretném, hogy
értem jöjjön, de nem tudok egyedül hazamenni, nem megy, annyira kivagyok, képtelen
vagyok mozdulni, sötét van és félek. Utálom az egész helyzetet.
- Szerelmem értem tudsz
jönni? Egyedül vagyok egy sötét utcán, félek és pánikrohamom van, nem tudok
megmozdulni se…- folytatnám tovább, de a szavamba vág.
-Azonnal ott vagyok, ne
menj sehova! Rohanok hozzád! – majd kinyomja, és újra rám telepszik a csend és
a magány, de a gondolat, hogy nemsoká itt lesz velem, kicsit megnyugtat. Már
nagyon hiányzik, látni akarom, ölelni és csókolni. Nem érzékelek magam körül
semmit, nem tudom, meddig ülök ott a földön fejemet a térdemre hajtva, de
egyszer csak lépteket hallok közeledni, amik hirtelen felgyorsulnak, mire
felkapom a fejem, és a szerelmem látom meg rohanni felém. Arca egyszerre
kétféle érzelmet tükröz: a félelmet és az örömöt. Rohan felém, boldog mosollyal
az arcán, amint látja, hogy nincs komolyabb bajom, majd hozzám érve letérdel,
és szorosan magához ölel. Itt van, végre itt van mellettem, szorosan ölel,
mintha soha nem akarna elengedni, érzem finom illatát, vékony teste belesimul a
karjaimba. Istenem, de hiányzott, annyira szeretem. Percekig csak öleljük
egymást, mintha nem akarnánk elhinni, hogy tényleg igaz és végre egymás
karjaiban vagyunk. Olyan jó érzés, hogy erősen szorít magához, hallom gyors szívverését,
teste melege engem is felmelegít. Érzem, hogy az egész testem elkezd
bizseregni, arcom elönti a pír, szívem őrülten ver a mellkasomban, illata
megrészegít. Mindkét kezem a hajába futtatom és gyengéden simogatom, olyan puha
és finom az illata, belefúrom az arcom, és mélyen magamba szívom. Talán eltelik
egy óra is, míg így vagyunk egymásba kapaszkodva, talán csak 5 perc, nem izgat,
csak az számít, hogy itt van velem, és azonnal rohant hozzám. Akkor ezek
szerint fontos vagyok neki? Ráadásul aggódott értem. Szorítása enyhülni kezd,
végül kibontakozik a karjaimból, és rám emeli könnyektől áztatott gyönyörű szép
szemeit. Elveszek a tekintetében, annyira igéző és káprázatos. De ott vannak
benne a könnyek, amik miattam jelennek meg, és ez azonnal elszomorít. Nem tudok
a szemeibe nézni hirtelen, rosszul érzem magam, mert miattam mindig szomorú,
utálom emiatt magam. Elszakítom a tekintetem szép szemeiből és a földre
szegezem, mintha valami érdekeset látnék rajta. Puha kezek érintését érzem meg
arcomon hirtelen, ahogy felemeli az álam, és felém küldi gyönyörű mosolyát,
majd cuki hangján megszólal.
- Menjünk haza, Gyeomie,
vár a taxi! Majd otthon mindent megbeszélünk! Még ha akarnék, se tudnék
ellenkezni, kérése számomra parancs, annyira szeretem, hogy érte bármit
megtennék, nem érdekelne, mibe kerül. Az életemnél is jobban szeretem! Hagyom,
hogy átkaroljon és lassan a taxihoz vezessen, beülünk és ő rögtön a karjaimba fészkeli
magát, mellkasomra hajtja a fejét és összekulcsolja az ujjainkat. Annyira
aranyos és imádnivaló, nem tudom elhinni, hogy ő tényleg az enyém. Komolyan
engem szeret, én kellek neki? Biztos, hogy ez nem csak egy álom? Puszit nyomok
a buksijára, és gyengéden simogatom a haját a hazafele vezető úton.
Csak állunk a szoba
közepén, és nézzük egymást. Nem merek se megszólalni, se megmozdulni, valahogy
félek tőle. Úgy érzem, nem érdemlem meg őt, hisz mindig csak fájdalmat okozok
neki. Kiabálnia kéne velem, amiért nem tudott rólam semmit, amiért megint sírt
miattam. Miért nem dühös rám? Miért néz rám vágyakozó tekintettel, miközben
kedvesen mosolyog? Miért bámulja az ajkamat? Nem tudom felfogni, hogy miért
szeret engem, miért én kellek neki? Tényleg szeret engem, ez lenne a szeretet?
Felém mozdul a testével, és eltünteti azt a kevés kis távolságot is kettőnk
között, amint itt áll szorosan előttem, elfelejtek mindent, csak őt érzem és
látom, egyszerűen megőrjít. Kezeit hirtelen a nyakam köré teszi, majd mire
észbe kapnék, ajkai már az enyémet érintik. Abban a percben az agyam leblokkol
és kikapcsol, bizsereg az egész testem, remegek, és elönt a forróság. Puha
ajkai lágyan simogatják az enyémet, kezeivel a hajamba túr, és közelebb húz
magához. Próbálok magamhoz térni, legalább annyira, hogy viszonozzam a csókját,
de nem megy. Próbálja elmélyíteni a csókot, nyelvével engedélyt kérni, én mégse
vagyok rá képes, nem tudom most megtenni. Lefagy, amint érzi, nem fogom
visszacsókolni, elhúzódik tőlem, és tágra nyílt szemekkel bámul az enyémbe.
Tekintete az enyémet kutatja, valami magyarázatot keresve, látom rajta, nem
érti, miért csinálom ezt.
-Yugyeomie…mi a baj?
Miért nem csókoltál vissza? – hangja rekedt és szomorú, látom a sírás
kerülgeti, ez pedig felér egy pofonnal, szívembe mintha kést szúrnának,
villámcsapásként tör rám a pánikroham, és kezdek el sírni. Nekem ez így túl
sok, nem bírom! Nem tudom, hogy mi van velem, az őrületbe kergetnek a hülye
gondolataim, a félelmeim. Arcom a kezembe temetem, hogy eltakarjam Bamie elől,
nagyon szégyellem magam. Azt se tudom, mit mondjak, most lehet, annyira
megbántottam, hogy szakítani akar velem. De én azt nem bírnám ki, nem hagyhat
el! A gondolatra, hogy egyedül maradok, rögtön magamhoz térek, elveszem a
kezem, és könnyes tekintetem szerelmemre emelem, aki még mindig értetlenül áll
az arcára kiült döbbenettel és szomorúsággal.
-Istenem, bocsáss meg,
szerelmem! Kérlek, ne haragudj, nem akartalak se megbántani, se megsiratni –
kérlelem remegő hangon, miközben kezeimmel erősen szorítom a karját.
- De mi történt Gyeomie?
Mondd el, kérlek, mert én már semmit nem értek! Már nem szeretsz? Miért nem
csókoltál vissza, és hol voltál? – szegezi nekem a kérdést hirtelen, de mégis
jogosan. Most mit csináljak? Nem
mondhatom el neki, hogy mire kényszerített rá Woojin, nem tudhatja meg, de
akkor mit mondjak neki, ha el akarok menni, mert éppen hív? Még, hogy nem
szeretem??? Hisz ő a mindenem, ő jelenti nekem a világot!
- Én…én csak nagyon félek attól,
hogy nem vagyok elég jó neked, hogy meg fogsz unni engem. Nem érdemellek meg,
folyton sírsz miattam, és bánatos vagy. Mindig fájdalmat okozok neked! A
gondolataim az őrületbe kergetnek, melyek folyton azt sugallják nekem, hogy nem
szeretsz. Mindig attól félek, hogy egyszer csak megbántalak valamivel,
megharagszol rám, és szakítasz velem. De én azt nem élném túl! Nem tudok
nélküled élni! Belehalok, ha elhagysz. Mindenkinél jobban szeretlek a világon.
Őrülten és elmondhatatlanul szerelmes vagyok beléd, Bamie. Ugye, nem fogsz
elhagyni? Ugye, szeretsz engem? – jönnek a szavak egymás után, muszáj
kimondanom őket, nem tudom magamban tartani. Nézem szerelmem kétségbeesett
arccal, és levegőt se merek venni annyira, félek a válaszától, attól mit fog
reagálni erre. Lehet ennyi, itt vége a kapcsolatunknak, mielőtt még valami
igazán kibontakozhatott volna. Biztos, hogy ez már sok neki, ez az állandó
fájdalom, aggódás és sírás. Magamban már elkönyveltem, hogy szakítani fog
velem, mert elege van belőlem, és még nem is tud mindenről, ha mégis akar még
engem, lehet, akkor már nem fog, ha megtudja a másik titkom is. Szemei
ellágyulnak, arcán végigsuhan a megkönnyebbülés, és mélyet sóhajt mielőtt
megszólal.
- Szívem, mégis milyen
gondolataid vannak, és mióta? Miért nem szóltál róluk? Kérlek, ezután mondj el
nekem mindent, ne titkolj előlem semmit. Nagyon szeretnék neked segíteni
mindenben, de ha nem mondod, mi a baj, akkor nem tudom. Kérlek, bízz bennem,
kérlek! Tudom, hogy nem könnyű, de próbáld meg, rendben?! Ígérem, hogy soha nem
fogok neked okot adni arra, hogy ne bízz bennem. Ígérem, hogy be fogom
bizonyítani, mennyire nagyon fontos vagy nekem, és hogy mindenkinél jobban
szeretlek. Nagyon szerelmes vagyok beléd, Yugyeom, hidd el – ejti ki lassan az
utolsó mondatot, hogy eljusson az agyamig, és hogy elhiggyem, miközben lágyan
simogatja az arcomat nyugtatásképpen. Kezére simítom az enyémet, óvatosan az
ajkamhoz emelem, és könnyed csókot lehelek rá.
- A félelmeim és a torz
gondolataim az őrületbe kergetnek, szerelmem, nem hagynak békén, tele van a
fejem velük, és uralkodnak felettem. Tehetetlen vagyok miattuk, mert érzem, erősebbek,
mint én, nem tudom őket irányítani, és ez kikészít. De nem akartam neked ezt az
oldalamat megmutatni, szerettem volna elrejteni, mert szégyellem, hogy ilyen
vagyok. Folyton arra gondolok, hogy amint megtudod, milyen a személyiségem,
sírva menekülsz előlem, mert úgy már nem kellek neked, kiábrándulsz belőlem. Ez
a félelem annyira megrémiszt, hogy nem tudok miatta élni, a folytonos rettegés,
vajon mikor közlöd velem, hogy végleg szakítani szeretnél, mert nem tudsz
elviselni, megbénít és megőrjít. Nem értem, miért engem szeretsz? Mit szeretsz
bennem? Miért pont én kellek neked? Nem tudom, milyen a szeretet, ne haragudj
rám emiatt. Nagyon igyekszem, főleg miattad, érted meg akarok változni, mert
rettenetesen szeretlek, és nem élném túl, ha elveszítenélek. Soha nem akarlak
elengedni, azt akarom, hogy örökre az enyém legyél, és örökké szeress engem.
Kimondtam őket, végre
kimondtam. Nagy teher esett le a szívemről, hogy sikerült megbíznom a szerelmemben,
és elárulni neki, mennyire elcseszett is vagyok. Nem mertem a szemeibe nézni
miközben beszéltem, féltem attól, amit látnék benne, egy pontot követtem végig
a szememmel beszéd közben. Most pedig azt várom, hogyan fog reagálni a
hallottakra, de még mindig nem merek ránézni. Puha kis keze, lágyan érinti az
állam, és óvatosan kényszerítve arra, hogy a szemeibe nézzek. Félve engedem,
hogy felemelje a fejem, és mindenre számítok, de arra nem, hogy a tekintetében
újra könnyek lesznek. Szívem hatalmasat dobban, és arcom megrándul, fáj, hogy
megint sír. Már nyitnám szóra a szám, hogy bocsánatot kérjek, de az egyik ujját
az ajkamra teszi, így belém fojtja a szót.
- Ne mondj semmit, tudom,
hogy bocsánatot akarsz kérni, de nem kell, mert nincs miért. Ezek, Gyeomie, a
boldogság könnyei a szememben, mert igenis boldog vagyok, hogy megpróbáltál
megbízni bennem, és elárultad a félve őrzött titkaid egyikét. Tudom, hogy
nagyon nehéz volt, és hidd el, hogy nagyon büszke vagyok rád miatta. Csodálatos
vagy, és én így szeretlek téged. Ne félj, szívem, itt leszek melletted végig és
együtt legyőzzük a félelmeid és ezeket a hülye a gondolatokat. Nem fogom
hagyni, hogy elvegyenek tőlem. Nem kell félned, mert nem fogok szakítani veled
soha, melletted leszek, és végig arról foglak győzködni, hogy mennyire
csodálatos, nagyszerű, értékes, szeretetreméltó és gyönyörű ember vagy, akit
kincsként fogok őrizni életem végéig. Ha kell, elmondom neked ezeket minden
nap, hogy elhidd, mert tudom, hogy az önbizalom nem jön egyik percről a
másikra. Mindent szeretek benned. Érted? Mindent. Nem riasztottak el azok,
amiket most mondtál, hiszek benne, hogy együtt közösen legyőzzük ezt, és eljön
számunkra is a boldogság. Csak higgy nekem és bízz bennem. Hogy miért téged
szeretlek? Erre egyszerű a válasz, pont a személyiséged miatt, amit te nem
észlelsz, amivel nem vagy tisztában. Nem tudod, hogy mennyire csodálatos vagy,
mennyire értékes, és számomra az egyetlen, aki számít. Most már tudom, hogy nem
kell senki sem rajtad kívül, csak téged foglak szeretni örökre, ígérem. Az
érzékenységed, a tiszta és hatalmas szíved, az ártatlanságod, a bátorságod, az
önzetlenséged, a kedvességed, ezek mind a te tulajdonságaid, amiket szeretek
benned. Szerény vagy, csendes, segítőkész, barátságos, mindig másokért aggódsz,
másokat magad elé helyezel. Te egy igazi csoda vagy, és én szörnyen hálás
vagyok, hogy az enyém vagy, hogy egy ilyen embert szerethetek.
Miközben hallgatom, érzem,
hogy sírni fogok, annyira meghatnak a szavai, istenem, ő a csodálatos és nem
én, a hibáim ellenére is szeret, és segíteni akar nekem. Hogyan háláljam meg
neki? Esküsöm, míg élek, azon leszek, hogy a legboldogabb emberré tegyem. Az
összes boldogságot és szeretet megérdemli a világon.
- Istenem, szerelmem,
kérlek, ne csináld ezt…ez túlzás, én minden vagyok, csak csodálatos nem. Az te
vagy, és ezt bizonyítottad most az előbb is – hangom remeg és érzem, már nem
tudom visszatartani a könnyeim, így hagyom, hogy utat törjenek maguknak. – De
mégis rettenetesen jól estek a szavaid, boldoggá tettél velük nagyon. Igyekezni
fogok elhinni őket, mert ha te mondod, akkor igaznak kell lennie. Nagyon fogok
igyekezni, hogy ne csalódj bennem. Köszönök neked mindent, szerelmem, annyira
nagyon szeretlek – ejtem ki az utolsó szót is, majd a karjaiba vetem magam,
érezni akarom a közelségét, szükségem van rá, hogy érezzem a testét az enyémhez
simulni. Azonnal viszonozza az ölelést, és jó szorosan magához húz. Karja
erősen szorít magához, érzem, milyen gyorsan ver a szíve. Finom illata körül
ölel és beívódik az orromba, arcom a hajába temetem és mélyen beszívom az
illatát. Ha tehetném itt és most megállítanám az időt, hogy mindig ebben az
ölelésben legyek, ezek a karok szorítsanak magukhoz örökre. Nem akarom
elengedni, így akarok maradni végig, de szerelmem hirtelen megszólal, mire
elengedem, és egymás szemében nézünk.
-Yugyeomie, akkor újra
megcsókolhatlak? – kérdi félénken, és látom a szemében, hogy fél,
visszautasítom, de ugyanakkor látom a vágyat is, mennyire kíván engem. Hirtelen
nem tudok megszólalni, annyira fejbe ver, hogy engedélyt kell kérnie rá, és
utálom magam miatta. Félek nagyon mi lesz, ha megtudja, képtelen vagyok a testi
közelségre jelenleg, bizonyos mértékig még el tudom viselni, de van egy határ
ahol az agyam riadót fúj és elmenekülök, mert félek tőle. Nem húzhatom ezt se
sokáig, úgyis ki fog derülni a közel jövőben. Beleegyezően bólintok, így lassan
közeledik hozzám, majd lágyan ajkaimhoz érinti az övét, mire az agyam
kikapcsol, a szívem felrobban, és egész testem elönti a melegség. Lassú és
szenvedélyes csókba rángat bele, mitől remeg az egész testem. Ajkai olyan puhák
és finomak, szeretem őket, szeretem a csókját, elgyengülök tőle teljesen, és
olyan, mintha lebegnék a föld felett tőle. Kezei végig az arcomat simogatják
közben, és érzem, most olyan más a csókja valami megváltozott benne. Hirtelen
elindulnak a kezei lefelé, és a derekam kezdi el simogatni, majd az ágyhoz
vonszol és leültet rá, ő pedig az ölembe ül. Kérdőn tekintek rá, mert
váratlanul ér a támadása, és nem tudok rá reagálni hirtelen. Szemei az ajkam
bámulják ismét és látom benne a vágyat, mennyire meg akar csókolni megint.
Akarom én is, hogy megcsókoljon, de félek tőle, valami visszatart, nem tudom,
hogy mi az, és miért érzem ezt hirtelen. Viszont szerelmem a következő
lépésével totál kicsinál, ugyanis hátralök az ágyra, rám fekszik és elkezd
szenvedélyesen csókolni. Túl gyors az egész, és alig tudok magamhoz térni,
kezei már a felsőm alatt vannak és hasam simogatják. Én is hasonlóan teszek,
kezeim a hátát, derekát érintik, és kezdem élvezni a csókot, a testem is újra
bizsereg, de egy fura érzés van bennem, hogy most valami történi fog. Amint ezt
kigondolom, be is következik az, amitől féltem, szerelmem keze az ágyékomra
téved, amitől teljesen lefagyok, és megszakítom a csókot.
- Kérlek, hagyd abba,
Bamie! – kiáltom és eltolom magamtól, gyorsan veszem a levegőt, a szívem a
torkomban dobog, kisebb pánikroham tört rám attól, hogy ott megérintett. Úgy
tűnik, most jött el a pillanat, amikor fény derül a másik titkomra, basszus,
hamarabb, mint gondoltam. Bambam gyorsan veszi a levegőt, teljesen magával
ragadta a vágy, de amint látja, hogy megijedtem és pánikolok azonnal magához
tér és lemászik rólam.
- Ne haragudj, Gyeomie,
hogy hirtelen letámadtalak, csak nagyon kívánlak, és nem tudtam magamon
uralkodni. De csináltam valami rosszat, hogy hirtelen rám kiabáltál és eltoltál?
– fogja meg a kezem és kezdi el simogatni, szemei az arcomat fürkészi, arcán
aggodalom tükröződik.
- Én reménykedtem benne,
hogy erre a beszélgetésre nem most kerül sor, hanem majd hetek múlva. - Nem
tudom, hogyan mondjam ezt el neked, félek ettől a beszélgetéstől, és kérlek, ne
haragudj rám emiatt. Teljesen megértem, ha ez már tényleg túl sok neked, és
jobb is, ha most megtudod, mert akkor még most szakíthatsz velem. Az lett volna
a rossz, ha teljesen beleéljük magunk ebbe, és mire odakerül a sor, szembesítelek
vele, hogy ilyen vagyok. Jobb, ha inkább már most megtudod.
- Okés, kezdek félni,
egyre furább vagy, Szívem. Mégis miről van szó, hogy ennyire félsz tőle, és
megint az mondogatod, hogy szakítok veled miatta? – hajol közelebb hozzám, és
most már tényleg fél látom rajta. Nagy levegőt veszek, és kiejtem a szavakat,
melyek miatt lehet, ma látom, utoljára szerelmem.
- Én…én nem tudok, istenem,
én nem vagyok képes a testi érintkezésre, a testi közelségre… - hangom
megremeg, nem tudom folytatni, de muszáj kimondanom még ezt a pár szót, hogy
megértse, és legyen választása. – Én lehet, sohasem leszek képes testileg
boldoggá tenni! - kimondtam, végre. Innen már minden a szerelmemen múlik.
Tiszteletben fogom tartani a döntését, akármi is lesz az, maximum újra
folytatom az önpusztító életmódot, ha ő már nem lesz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése