Bambampov:
Yugyeomie kiabálása
riaszt fel álmomból, és ver fejbe a fájdalom, ami kihallatszik belőle. Azt se
tudom elsőnek, hogy mi történt, mi lehet a baj, félig még kómás vagyok az
alvástól, de amint elkezd zokogni, és a karjaimba vetve magát erősen magához
szorít, rögtön elfelejtem az alvást, és minden mást, annyira meg vagyok ijedve.
Istenem, valami szörnyűt álmodhatott, biztos vagyok benne, de nem kezdem el
faggatni, csak szorosan magamhoz ölelem én is, és elkezdem simogatni a hátát nyugtatásképpen.
Percek telnek el így, és kezdem rosszul érezni magam, hallgatom, ahogy
keservesen zokog a karjaimban, és a fájdalom kettészakítja a szívem, én ezt nem
bírom tovább, most már muszáj megkérdeznem, hogy mi az, ami ennyire
felzaklatta, így kibontakozok az öleléséből, két kezem közé veszem az arcát és
mélyen belenézek könnyáztatta szép szemeibe.
- Kérlek, Szívem, próbálj
megnyugodni, rendben? Kérlek, minden rendben van, szóval mond el, mi a baj? –
hangom megremeg egy picit az idegességtől, és a félelemtől, mert igenis félek,
nem úgy, mint ő, de a tény, hogy előttem rohama van, és szenved, félelemmel
tölt el. De amint a kezeimmel érintem az arcát, és nyugtatóan nézek rá, látom
rajta, hogy valamennyire kezd lenyugodni, és tudja, hogy itt vagyok vele, és
minden rendben lesz. Így végül elmondja, hogy szörnyű rémálma volt, amit
sejtettem amúgy, de tőle akartam hallani. Viszont ahogy figyelem az arcát,
látom rajta, hogy elöntik az emlékek, és kezd megint eluralkodni rajta a pánik,
időm sincs észhez térni, mert újra zokogni kezd, görcsösen és erősen
kapaszkodik belém, tekintetét az enyémbe fúrja, és csak könyörög fájdalmasan.
- Kérlek, ne hagyj el!
Könyörgöm, ígérd meg, hogy soha nem fogsz elhagyni! – ismételgeti folyton, és
meg kezdem elveszíteni a fejem.Úristen, ez rettenetes, most mégis mit
csináljak? Én ezt nem bírom nézni, ez túl fájdalmas, a fiú, akit nagyon
szeretek, aki a legfontosabb nekem a világom, itt zokog a karjaimban, és
könyörög, hogy ne hagyjam el. Én ebbe bele fogok halni! Hogyan segítsek neki,
hogyan mentsem meg? Hogyan értessem meg vele, hogy ne féljen, mert itt vagyok
vele, szeretem nagyon, ő a mindenem, és soha nem fogom elhagyni. Zokog, a teste
rázkódik, és csak kérlel, az én szívem meg most tör darabokra, a tudattól, hogy
szenved, és a félelmei teljesen átveszik az irányítás felette. Tehetetlenül
vergődik, mert érzi, hogy erősebb, mint ő. Fáj a mellkasom, de nagyon, az
összetört szívem, a torkomba ugrik, és őrült tempóban kezd el verni. A sírás
kerülget, fojtogat, alig kapok levegőt tőle, de nem szabad elengednem magam,
erősnek kell lenem. Nem mutathatom ki, hogy mennyire félek én is, az nem
segítene rajta. Bátorítanom kell, megnyugtatnom, és elérni, hogy higgyen nekem,
muszáj elhinnie, hogy akarom őt, és csak ő kell nekem, és mindentől meg fogom
védeni, még saját magától is. Szorosan szorítom magamhoz, és simogatom a hátát,
miközben ő még mindig zokog, agyam őrült tempóban kattog azon, hogyan
nyugtassam le, de nem jut eszembe semmi, így megpróbálok szavakkal hatni rá.
- Szívem, nyugodj meg,
kérlek! Istenem, nem foglak elhagyni, ígérem! – próbálom nyugtatni őt, és ezzel
saját magam is, mert érzem, hogy kifog rajtam ez az egész, tehetetlennek érzem
magam, hogy sehogy se tudom megnyugtatni. Felőröl belülről, a fájdalma nekem is
fáj, a szenvedésétől én is szenvedek. Nem sikerül szavakkal megnyugtatnom,
ugyanúgy, csak kérlel, kétségbeesetten könyörög nekem, hogy ne hagyjam el, én
meg kezdem elveszteni a hittem saját magamban. Hogy védjem meg, hogyan
gyógyítsam meg a szerelmem, aki nélkül nem tudok élni? Nem tudom, honnan jön az
ötlet, csak érzem, hogy ezt kell tennem, érzem, hogy ez sikerülni fog, ettől el
fogja hinni, és meg fog nyugodni. Így bízva saját magamban, és a hatalmas
szerelemben, amit iránta érzek, előrehajolok és beléfojtva a szót szájához
érintem az enyémet, és elkezdem csókolni puha ajkait. Meglepem vele, és az
elején csak hagyja, hogy csókoljam, végül magához tér, és azonnal viszonozza.
Hosszan és szenvedélyesen csókolom, miközben erősen magamhoz szorítom, tudatva
vele, hogy ez tényleg igaz, és higgye el, hogy itt vagyok vele, és nem hagyom
el. Mikor már érzem, hogy lenyugodott, és már nem kapaszkodik görcsösen a
karjaimba, hanem lágyan szorít magához, elválok az ajkaitól, és rá emelem
könnyektől áztatott szemeim.
- Itt vagyok, Gyeomie, ne
félj, minden rendben lesz! Soha nem foglak elhagyni! – szipogok, és egy
könnycsepp gördül le az arcomon, mert annyira megható volt ez az egész,
megérintet a csókja, az, hogy mennyire bízik bennem, hisz nekem. Érzem, amikor
csókol, hogy mennyire nagyon szerelmes belém, és tényleg én vagyok a mindene,
mindent érzek. Teljesen nekem adja magát, aminek annyira örülök, és boldoggá
tesz, valamint erőssé ahhoz, hogy érezzem meg tudom csinálni, meg tudom őt
védeni mindenkitől, még saját magától is. A szerelme, az a mérhetetlen szerelem,
amit érez irántam, erőt ad ahhoz, hogy ne adjam fel, képes leszek megmenteni őt
ebből a pokolból. Megesküszök az életemre, hogy megmentelek, Kim Yugyeom!
Yugyeompov:
Reggel mikor felébredek,
minden emlék megrohamoz a rémálmommal, és azzal kapcsolatosan, ahogy
kétségbeesetten, könyörögtem a szerelmemnek, hogy ne hagyjon el. Emlékszem
mindenre belőle, és kezdem rosszul érezni magam, szégyellem, ami történt, és
azt, hogy ennyire elengedtem magam, hogy hagytam a félelmet eluralkodni
magamon. Újra látom magam előtt Bamie arcát, melyre kiült a félelem, a
szomorúság, a fájdalom, és a kétségbeesés, mert nem tudja, hogyan segítsen
nekem, pedig nem kell félnie, mert maga a tudat, hogy itt van mellettem és
szeret erőt ad, ahhoz, hogy legyőzzem a félelmeim.
Megbeszéltük itthon, hogy
a suliban úgy viselkedünk, mint két barát, és nem adunk okot senkinek a
gyanakvásra. Nem fogjuk meg egymás kezét, és kerüljük az érintkezést is, mivel
együtt lakunk, arra majd lesz lehetőségünk otthon is.
Már itt ülünk a padban
egymás mellett, és várjuk, hogy a tanár jöjjön órát tartani. Óvatosan pillantok
szerelmemre, és próbálom visszafogni magam, mivel Jinhoo tényleg figyeli minden
egyes mozdulatom, és nem akarok bajt. Nem kell sokat várni a tanárra, pár
percen belül meg is jelenik, de nem egyedül, egy nagyon is ismerős arcot
pillantok meg belépni a terembe. A személyt, akinek láttán elfog a rosszullét,
forog velem a világ, érzem, hogy rám tör a pánikroham hatalmas erővel, kezem a
szívemre szorítom, és levegő után kapkodok. Szerelmem is megijed mellettem,
amint megpillantja Woojint, aki a minap letámadott a bulin, keze ökölbe szorul,
és látom rajta, hogy mérges, de amint rám pillant, és látja, hogy rosszul
vagyok, óvatosan a pad alatt megfogja a kezem, összekulcsolja az ujjainkat, és
rám mosolyog. Picit megnyugtat a tudat, hogy itt van velem, és még itt a
suliban se hagy cserben, puha kezeivel, erősen szorítja az enyémet, ezzel is
erőt adva nekem. Oldalra pillantok, mert kíváncsi vagyok barátom reakciójára,
hát nem lep meg, amit látok, alig bírja visszafogni magát, hogy ne ugorjon rá
Woojinra. Találkozik a tekintetünk, és kérlelem, hogy próbáljon megnyugodni,
mire bólint, és visszább vesz a dühből, ami az arcára ült ki. Életem még mindig
szorítja a kezem, aminek nagyon hálás vagyok, mert szükségem van rá, a pánik
annyira erős. Félve pillantok Wojinra, aki csak engem bámul és szemében
látszik, hogy mindenre emlékszik, ami történt a bulin, és hogy nem fog békén
hagyni.
- Osztály, figyelem! –
szólal meg a tanár. – Üdvözöljétek újra az osztályban régi társatokat, Lee
Woojint, aki ismét visszaköltözött Koreába, és megint hozzánk fog járni.
Mindenki ujjong és tapsol kivéve hármunkat, mi ugyanis nem örülünk neki, hogy
újra visszatért. Végig engem bámul, és kezd kirázni a hideg tőle, elindul az
üres helyre, ami nem mellesleg pont a mi padsorunkban van, méghozzá pont
előttünk. Ahogy közeledik felém, úgy lesz még erősebb pánik, és már annyira
szorítom szerelmem kezét, hogy félek, eltöröm a vékony kis ujját, de annyira
félek, hogy muszáj éreznem, hogy itt van mellettem. Válaszként ő is erősebben
kezdi el szorítani, ami biztonságérzetet ad egy picit. Mielőtt leül, tekintetét
Bamiere vezeti, és gyilkos pillantással méri végig. Hirtelen megnyikordul
mögöttünk egy szék, és Jackson hangosan megköszörüli a torkát
figyelmeztetésképpen, mire Woojint rá emeli a tekintetét, és mint aki érti a
figyelmeztetés, és leül csendben a székre. Az óra hátralévő részében, végig
szorítjuk egymás kezét, ami segít abban, hogy túléljem a rohamot, és
valamennyire lenyugodjak. Amint kicsengetnek, rögtön rohanok ki a mosdóba, mert
nagyon rosszul vagyok, a sírás kerülget, és a pánik is kezd újra eluralkodni
rajtam. Hallom, hogy Bamie követ engem, aminek nagyon örülök, mert most
szükségem van rá, beérve a helyiségbe, azonnal a falnak dőlök, és az arcomat a
kezembe temetem, hogy senki nem lássa, hogy sírok. Megérzem, szerelmem jelenlétét
mellettem, parfümje megcsapja az orrom, majd a kezét az én kezemre simítja, és
elveszi őket az arcom elől. Aggódva tekint rám, látom a szemeiben, hogy nagyon
meg van ijedve, fél, hogy újra erős rohamom lesz. Miután letörli a könnyeim,
lágyan elkezdi simogatni az arcom, és aranyos hangján próbál megnyugtatni.
- Szívem, itt vagyok, ne
félj, minden rendben lesz! – suttogja, és mosolyog közben kedvesen, és a szeme
tele van szerelemmel, annyira látom benne, és ez oly mértékben boldoggá tesz.
Puha kezének érintése, megdobogtatja a szívem, remegek tőle, és a testem forró
lesz. Csak ez, hogy simogat a kezével és a hangjával, kezd megnyugtatni, már
nem kapkodom olyan gyorsan a levegőt, és a félelem is kezd elmúlni. Nézem,
gyönyörű arcát, szemezek szép szemeivel, végül tekintettem a piros és formás
ajkaira téved, és nagy késztetést érzek rá, hogy birtokba vegyem, de nem lehet,
a suliban vagyunk. Így is bármelyik percben benyithat ránk valaki, és az nem
hiányozna, így leküzdöm magamban a vágyat, és csak a kezére simítom a sajátom,
és boldog mosollyal az arcomon szólalok meg.
- Köszönöm, szerelmem! El
se tudod képelni, mennyire hálás vagyok neked, amiért mindig megmentesz! – csak
rekedt suttogás jön ki a számon, de elég hangos ahhoz, hogy megértse. Majd
előrehajolok, és gyorsan a fülébe suttogom, hogy szeretem. Egy boldog mosoly rá
a válasz, és tátogja, hogy ő is, ami már tényleg megnyugtat, és érzem, a pánik
teljesen elmúlt. Visszasétálunk a terembe, ahol Jackson épp Jaebummal
beszélget. Szokott átjönni hozzánk szünetekben. Szeme izzik a haragtól, keze
ökölbe van szorítva végig, és úgy mered a váratlan vendégre, aki csak kihívóan
állja a tekintetét. Jaebum mellé érve, kezem az övére simítom, hogy elérjem,
próbálja ellazítani magát, nem akarok tényleg bajt, végül fújtatva rám néz,
majd a tekintete ellágyul, és elernyednek az ujjai. Megkönnyebbülve sóhajtok
fel, istenem, mi lesz itt később. Persze nagyon boldoggá tesz, hogy itt vannak
nekem a fiúk, és úgy védenek, mintha egy kincs lennék, boldoggá tesz, de
tényleg. Érzem, hogy nagyon szeretnek, és bármikor számíthatok rájuk, soha nem
fognak cserbenhagyni. Mindenkinek ilyen igaz barátokat kívánok. Megszólal a csengő
jelezve, hogy kezdődik a következő óra, így Jaebum visszasiet a saját termébe,
majd a tanár lép be, és kezdi el az órát.
Azt se tudom, mit
magyaráz a tanár, elvesztettem a fonalat az első pár percben. Csak bambulok
magam elé, és kattog az agyam az elmúlt nap történésein. Nem elég Jinhoo, még
újra felbukkant Woojint is, és már ketten akarják még jobban megkeseríteni az
életem. Szerelmem erősen koncentrál a tanára, így nem figyel rám. Hirtelen egy
papírdarab landol a füzetemen, csak pislogok nagyokat, és fogalmam sincs mi az,
de végül mégis felveszem, széjjel hajtom, és majdnem szívrohamot kapok, mikor
meglátom kitől érkezett. Istenem, már kezdi is, tényleg nem fog békén hagyni, e
felől semmi kétségem. De ami a levélben van, még jobban megrémiszt, sőt egyenesen
megfélemlít, hatalmas erővel tör rám a pánikroham, a név láttán, akié említve
van benne.
A levélben ez áll: „Neked
véged lesz, haver! Nehogy azt hidd, hogy ezt ennyivel megúszod, ki foglak
nyírni, de nem veled kezdem, hanem a melletted ülő, csinos és szép fiúcskával!
Talán ő a szerelmed? Tudom, hogy az, láttam hogyan nézel rá. Szóval, ha nem
akarod, hogy baja essen, beszélgessünk ma suli után kicsit.”
W
Legszívesebben ordítanék,
annyira fáj, és egyben félek ettől, én ebbe bele fogok őrülni. Nem történhet
semmi sem Bamievel, ő ebbe nem keveredhet bele, meg kell védenem tőlük,
teljesen mindegy, hogy mibe kerül, az életem is feláldozom érte. Zsebembe
gyűröm a papírt, és azon agyalok, hogyan rázzam le szerelmemet, és a barátaim.
Mit találjak ki, mit hazudjak nekik?
Itt állok a megbeszélt
helyen, és várom azt a szemetet, hogy megjelenjen. Kattog az agyam, a
gondolatok cikáznak a fejemben, így észre se veszem, hogy a hátam mögül
érkezik, csak egy kezet érzek mely a derekamra fog. Azonnal felkiáltok, és elugrok
a közeléből, védekezésképp pedig magam elé tartom a kezeim.
- Mit csinálsz? – kirázz
a hideg az érintésére, istenem, nem akarom, hogy hozzám érjen, utálom az
érintését, nem bírom elviselni. Félelmet kelt bennem, rettegek tőle, nem
akarom, hogy Bamien kívül más hozzám érjen. Elkezdek remegni, ahogy tekintetét
végigszántja az egész testemen, szemében látok valamit megcsillanni, majd
gonosz vigyor jelenik meg az arcán, ahogy elindul felém, az én szívem pedig
most áll meg, lepereg előttem az életem, abban a pár másodpercben, amíg elér
hozzám. Teljesen lefagyok, a félelem megbénít, és nem tudok mozdulni,
leírhatatlan az a félelem, ami magával ragad. Legszívesebben megszűnnék létezni
abban a percben. De nem történik meg akármennyire is akarom, magamban könyörgök
becsukott szemmel, hogy had tűnjek el innen örökre, de nem történik semmi,
kinyitom a szemem, és ugyanott vagyok, előttem pedig Woojint látom, aki immár a
számat bámulja. Ijedtemben elugranék, de megakadályoz a mozdulatban, ahogy a
karomra fog, és magához ránt.
- Lenne egy ajánlatom
neked, vagyis ez egy fenyegetés inkább – vigyorog bele az arcomba, és közelebb
hajol hozzám, mitől csak pár centi választja el az ajkainkat. Rögtön
menekülnék, de erősen szorít, csak vergődök a karjában tehetetlenül.
- Ha meg akarod védeni a
kis szerelmed, akkor szépen a szolgám leszel, és mindenben rendelkezésre fogsz
állni nekem, vagy ha nem, a szépfiú fog helyetted törleszteni – a végét már
belesuttogja a fülembe, majd megnyalja az arcom. Elfog az undor, rám tör a hányinger,
a sírás kerülget, annyira utálom ezt az egész helyzetet, meg akarok halni
inkább, én ezt nem bírom. De nincs más választásom, bele kell mennem, különben a
szerelmemet fogja bántani, amit nem élnék túl. Soha nem eshet semmi baja,
miattam meg főleg nem. Elfordítom a fejem, hogy minél távolabb legyek tőle, és
csak némán bólintok, mert hang nem jön ki a számon. Még ha pisztolyt
szegeznének a fejemhez, se tudnék megszólalni, a félelem annyira megbénít,
érzem, mintha egy gát lenne a torkomban, ami megakadályozza, hogy kimondjak
valamit is, mintha elment volna a hangom.
- Akkor innentől az enyém
vagy, és azt csinálok veled, amit akarok, ezt jegyezd meg. Amikor hívlak,
azonnal vedd fel a telefont, ne merj levegőnek nézni, vagy a fiúd bánja –
szavai elérik, hogy komolyan vegyem, mert tudom, hogy kinek az élete forog
kockán. Elengedi a karom majd, mint aki jól végezte dolgát otthagy egyedül az
utcán, ami az óta már kihalt, és sötétbe burkolózott. De ebből én semmit nem
érzékelek, mert a tudat, hogy ki vagyok szolgáltatva ennek az őrültnek,
kikészít, ordítani tudnék, annyira felemészt ez az egész helyzet. Mire észbe kapok,
már a földön térdelek, és próbálom túlélni a hatalmas pánikrohamot, ami egy
másodperc alatt tört rám, és vette át az irányítást felettem. Én ebbe bele
fogok őrülni….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése