Yugyeom pov:
Alig telik el pár
másodperc Bamie távozása után, Jackson máris letámad engem.
- Te meg mesélj már, mert
rögtön elhalálozok az izgalomtól – viccelődik a barátom, majd átkarolja a
vállamat, és elindulunk haza. Elmesélek neki mindent onnantól, hogy tegnap
elindultam a suliból haza Bambammel. Figyelmesen végighallgat, hol komoly
arccal, hol nevetve, hol pedig gonosz csillogással a szemében. Annál a résznél,
ami otthon történt nálunk, totál kiakad. Meg is állít az utca közepén és idegesen
fel-alá járkál, miközben a hajába túr.
- Ez így nem lesz jó,
Yugyeomie – kezdi el, és látom rajta, teljesen szétveti a harag és a düh –
Azonnal el kell költöznöd otthonról, én ezt már nem bírom hallgatni, és nézni,
hogy összever téged. És ha a következő alkalommal megöl? Én esküszöm, hogy
kinyírom azt az embert. Mondtam már, hogy költözz hozzánk, hisz tudod, hogy én
is szeretlek meg anyuék is.
- Tudom, Jackson, mondtad
nagyon sokszor, és hálás vagyok érte neked – ölelem át a karommal
engesztelésképpen, – de nem merem megtenni, félek tőle. És mi van, ha utána se
hagy majd békén? Téged se akarlak belekeverni, nem bírnám ki, ha valami bajod
lenne.
- Engem ne félts, Gyeomie, én tudok magamra
vigyázni, és nyugi, nem lesz semmi bajom – mosolyog rám, szemei pedig
csillognak közben – Én téged féltelek nagyon, a pszichopata apádtól és saját
magadtól is. Tudod, hogy fontos vagy nekem, és én mindig itt vagyok neked.
Mindig meg foglak védeni, ha kell, megölöm az apád is!
- Köszönöm szépen, te
vagy a legeslegjobb barát, Jackson – ölelem magamhoz, és a szavai annyira jól
esnek, megdobogtatják a szívem – De azért ne öld meg az apám, tudom, hogy
megérdemelné, és hidd el, hogy utálom is, azért amit tesz velem, és ha
elhagynám, akkor lehet, hogy én se bántanám magam! De vajon ez tényleg így
lenne, vagy azután is érezném a kényszert, hogy vagdossam magam? Egyszer csak
megszűnik ez az érzés, örökké nem csinálhatom ezt, valaminek muszáj történnie.
- Mutasd csak a karodat,
hadd nézem meg – kérlel, Jackson, így felhúzom a felsőm ujját, és felé tartom a
karom. Felkiált a látványtól, ami elé tárul.
- Jézusom, Yugyeom, ez
rettenetes – suttogja, miközben tartja a karom és csak bámulja.
- Tudom, és szégyellem is
magam, tudom, hogy abba kéne hagyni, de még nem megy, ahogy a pánikrohamokat se
tudom rendesen irányítani.
- Bambam látta már a
karodat? – teszi fel hirtelen a kérdést, ami fejbe vág. Basszus, erre nem is
gondoltam még. Istenem, mi lesz, ha ezt meglátja, és nem akar majd engem?
- Még nem, de nem is kéne
látnia – sóhajtok egy nagyot – De szerintem ez elkerülhetetlen lesz, úgyis
észre fogja venni. Jaj, mi lesz, ha ezután tényleg utálni fog, mert ez már sok
lesz neki egyszerre? – nézek kétségbeesetten Jacksonra.
- Hé, nyugodj meg,
Gyeomie, nem lesz semmi baj – próbál megnyugtatni barátom, és kezét a hátamra
téve kezdi el simogatni.
- Kizárt, hogy utálna
emiatt, figyeltem őt, és láttam, hogy néz rád – vigyorodik el –, az a fiú oda
van érted, látszik a szemén, nekem elhiheted. Ha észre is veszi, meg fogja
érteni, és nem fog elítélni érte. Még az is lehet, hogy ő is megpróbál majd
lebeszélni róla.
Látom, ahogy mozog
Jackson szája, de azt már nem értem, amit mond, az agyam ott leragadt, hogy”az
a fiú oda van érted”, kijelentésnél, és csak ez visszhangzik a fejemben.
Jackson nem szokott tévedni, és sose hazudna nekem, akkor ezek szerint tényleg
kedvel engem Bamie. Esetleg már szeret is engem? Álmodozásomból barátom hangja
térít vissza a valóságba.
- Miről fantáziáltál már?
– kérdi gonosz vigyorral az arcán
- Hát…ott leragadtam,
amikor azt mondtad, hogy Bamie oda van értem – vallom be – és ez megmelengette
a szívemet.
- Istenem, olyan aranyos
vagy – ölel magához –, de te nem vetted észre?
- Nem, sőt, mindig azt
gondolom, hogy meggondolja magát, és elhagy, vagy csinálok valami rosszat, és
megutál érte.
- Nyugalom, ez nem fog
bekövetkezni, nekem elhiheted! Na és milyen volt vele az első csók? Mesélj már!
– nyaggat, miközben durcás arcot vág be – de én amint meghallom a „csók” szót,
rögtön elvörösödök, amin barátom csak nevet.
- Istenem, az valami
csodálatos volt, én totál elgyengültem tőle, és az egész testem égett,
beleremegtem az érintésébe. A nyelvétől meg elvesztettem az eszem. Nagyon
gyengéd volt, és puha, szeretem a száját, és ahogy csókol – fejezem be az
áradozást, és már az egész arcom lángol a fülemmel együtt. Jackson csillogó
szemekkel bámul rám, és szélesen vigyorog, majd magához ölel.
- Jaj, te, olyan
imádnivaló vagy, téged nem lehet, nem szeretni, Gyeomie, tuti, hogy Bambam is
szeret téged. És nem mellesleg, te totál belezúgtál a srácba. Szavai annyira
jól esnek, hogy kezdem tényleg elhinni, van rá esély, hogy Bamie tényleg szeret
engem.
- Nagyon szerelmes vagyok
belé, azt hiszem, ő az életem értelme, és nem bírnám ki nélküle. Nem tudok nélküle
élni, én belehalnék, ha elhagyna. Már most nagyon hiányzik, látni akarom,
megölelni, megcsókolni. Totál elveszi az eszem, szeretem mindenét.
- Azta, ez aztán a
szerelmi vallomás – Jacks tátott szájjal bámul rám – de kár, hogy nem vagyok
meleg – neveti el magát. – Esküszöm, ha én lennék Bambam helyében, már rég
járnék veled, vigyáznék rád, szeretnélek örökké, megvédenélek mindenkitől,
figyelném minden mozdulatod, soha nem bántanálak meg, és állandóan csókolnálak.
- Jackson, ne már! –
kiáltok rá nevetve – Köszönök szépen neked mindent, szeretlek barátom, de nem
vagy az esetem – vágok vissza neki.
- Ahh, ez most szívem
ütött, szó szerint, most vallottam szerelmet neked, te meg visszautasítottál?
Nem vagy többé a barátom – mondja komoly arccal, és kinyújtja a nyelvét rám.
- Úristen! – csak ennyit
tudok hozzá fűzni, mielőtt hangos nevetésbe törünk ki mind a ketten.
- Imádom, amikor ilyen
vicces vagy – fogom a hasam a sok nevetéstől.
- És most, akkor mi van,
együtt vagytok? – vált át újra komolyra, Jackson. – Mert gondolom, nem csak
sétálni és ülni akarsz mellette, akarod őt, ugye?
- Elmondhatatlanul akarom
őt, de nem merem megkérdezni, tudod, milyen félénk vagyok. Várok, meg lehet,
hogy ő kérdez majd rá, majd kiderül.
Már majdnem megérkezünk a
házunk elé, amikor észreveszem, hogy nincs meg a fülhallgatóm. Biztos, hogy a
suliban hagytam, de muszáj, visszamennem érte nem tudok meglenni nélküle.
- Szombaton összehozok
egy bulit nálunk, gyertek el Bambammel – kacsint rám legjobb barátom – ott majd
belemászhattok egymás szájába, vagy gatyájába. - Istenem, Jacks, és az ő
hülyeségei.
- Ez nagyon jó ötlet,
köszönöm szépen, te vagy a legjobb! – ugrok a nyakába és megölelem, de most
vettem észre, hogy a suliban hagytam a fülhallgatóm, és muszáj, vagyok visszamenni
érte. Majd később beszélünk.
- Rendben, vigyázz
magadra, és írj, ha hazaértél, főleg akkor, ha az apád bánt, rohanok és
kicsinálom – kacsint rám.
- Írni fogok, ne félj,
akkor később, szia! – integetek és elkezdek futni a suli felé. Még mosolygok
magamban azon, amiket Jackson mondott, majd gondolataim Szerelmem körül
forognak, nagyon hiányzik, istenem, látni akarom. A sulihoz érve rossz érzés
fog el, nem tudom megmondani, hogy miért, és honnan jön, de végül nem
foglalkozok vele, és belépek az ajtón. Az épület már szinte üres, az óráknak
már vége, mindenki hazament. Nekem is haza kéne mennem, ahelyett, hogy belépnék
a terembe, lehet, hogy azt kéne tennem, mert valahogy megint jön az a rossz
érzés, hogy valami történni fog. De már nem tudok visszafordulni, mert amint
kinyitom az ajtót, az üres terem helyett, három alak vár rám a sötétben.
Teljesen megbénít a
félelem, amint leesik, hogy ez egy csapda. Nem hagytam itt a fülhallgatóm,
Jinhoo vette el, hogy idecsalogasson, hisz tudja nagyon jól, hogy imádom a
zenét, és a fülhallgatóm fontos nekem. Nincs itt senki, aki segítsen nekem,
igaz nem is mernék segítséget hívni…vagyis nem tudok. Belém rögzült, hogy hagyom
magam, és tűröm, hogy bántsanak, kiabálni se tudok. Itt a vég számomra, és csak
reménykedni tudok benne, hogy ma Jinhoo nem akar kinyírni, és megelégszik
azzal, hogy csak jól elvernek. Még nem akarok meghalni, hisz megtaláltam életem
Szerelmét, aki lehet, hogy viszont szeret engem, és lehet, hogy nemsokára
együtt leszünk, itt van nekem Bambam, aki boldoggá tesz, nem lehet itt vége.
Érzem, kezd úrrá lenni rajtam a pánik, szívem már a torkomban dobog, elönt a
forróság, hányingerem van és gyengék a lábaim. De tartom magam, nem omolhatok
össze előttük, nem adhatom meg nekik ezt az örömöt. Erősnek kell lennem és ki
kell bírnom. Csak bámulom az előttem álló 3 srácot üres tekintettel, nem érzek
haragot vagy dühöt irántuk, helyette inkább sajnálatot. Sajnálom őket, amiért
ebben lelik örömüket, hogy engem bántanak.
- Ezt keresed, aranyom? –
csendül fel, Jinhoo irritáló hangja, amitől még jobban rám tör a hányinger –
Gondolom mostanra már leesett a csinos kis fejednek, hogy ez egy zsákutca, és
hogy innen nem tudsz elmenekülni – vigyorog gonoszul, megáll közvetlen előttem,
és farkasszemet nézünk egymással.
- Próbáld meg elvenni,
bár tökmindegy, hogy sikerül-e vagy sem, mert úgyis meg leszel verve – vágja a
fejemhez a szavakat, és a szemével már meg is ölt. Menjek bele a játékba vagy
csak álljak, és várjam a verést? Nem tudom, hogy mit kéne csinálni, Jackson,
mit tenne a helyemben? Okés, ő már rég megverte volna őket, és tuti, azt mondta
volna, hogy” Gyeomie, állj hátrébb, majd én, megvédelek”, de nem bújhatok el
mindig a legjobb barátom mögé! Vajon mit tenne a helyemben Bambam? És ha
egyszer akkor támad meg ez a szemét, amikor Bamie velem van, hogy tudnám
megvédeni őt, ha még magamat se tudom? Össze kell szednem magam, és
visszaütnöm. Hirtelen mozdulok, ami váratlanul éri őket, felugrok, és a bal
kezemmel kikapom a fülest a kezéből, a jobbal pedig ököllel behúzok neki egyet.
Az ütésem teljesen ledöbbenti őket, Jinhoo pedig a földre kerül, de rögtön fel
is ugrik, és gyomorszájon vág, amitől összegörnyedek, és a földre esek.
- Azonnal, fogjátok le! –
kiabál rá a társaira.
- Megütöttél, te kis
rohadék? – magasodik felém vészjóslóan, miközben letörli a vért a szájáról,
mely felrepedt az öklömtől. Csakhogy tudd, ezt rohadtul meg fogod bánni – és
már jön is az első ütés ököllel a szemem alá, és ez ismétlődik háromszor egymás
után. A fülem cseng, az arcom zsibbad, és ég, a szemöldököm felrepedt, és az
orromból elkezd folyni a vér. Fáj rettenetesen, annyira, hogy kiáltani tudnék,
de csendben tűröm. Ismét gyomorszájon vág az a köcsög, amitől a gyomrom a
torkomba tódul és öklendeznem kell, remegek tőle egész testemben.
- Ez volt az első, és
utolsó alkalom, hogy megütöttél – ordítja az arcomba a szavakat, dühtől
eltorzultan – Figyelmeztettelek, hogy ne mássz rá Bambamre. Vagy azt szeretnéd,
ha következő alkalommal őt is megvernénk?
Ennek még a gondolata is megrémiszt,
sőt halálosan félek tőle, hogy ez a pszichopata tényleg hozzáér az én
Szerelmemhez. Nem, az soha nem fordulhat elő, senki nem bánthatja. Annak
ellenére, hogy fáj mindenem, és jól elvertek, arra még van erőm, hogy erősen
megmarkoljam a karját, és a szemébe vágjam a szavaim.
- Hozzá ne merj érni!
- Ó, igazán? És mégis,
hogyan akarod megvédeni te szerencsétlen? - nevet fel – majd köszönésképpen jól
belerúg az oldalamba, amitől fájdalmasan felnyögök, majd hagyom, hogy a
könnyeim utat törjenek, és kétoldalt folyanak le az arcomon. Mindenem fáj, de
főleg azok a területek, ahol megütött vagy megrúgott. Ezek holnapra nagyon
csúnyán be fognak kékülni és lilulni. Hogyan takarjam el őket Jacksonék és
Bambam elől? A sírásom már abbamaradt, de még mindig remegek és hányingerem
van, azt se tudom, mióta fekszem itt, de valahogy muszáj haza mennem.
Megígértem a Szerelmemnek, és Jacksonnak is, hogy írni fogok nekik. Nagy
nehezen felállok, és elindulok a mosdóba, hogy lemossam az arcomról a rászáradt
vért. Összeszedem a cuccom, és elindulok hazafelé, az úton végig zenét
hallgatok, segít, hogy megnyugodjak, és próbáljam túltenni magam azon, amit az
előbb kellett átélnem. Csak akkor állítom le mikor már hazaértem, ledobom a
táskám, előveszem a mobilom, és rögtön írok először Bamienek.
Én: Szia, Bamie! Jól
vagy? Most értem, haza. Veled minden okés?
Egyből megnézte, és jön
is a válasz.
Bambam: Szia, Gyeomie,
igen jól vagyok. És te? Ilyen sokáig beszéltetek Jacksonnal?
Én: Én-én, jól vagyok,
azt hiszem…nem Jacksonnal, már elváltunk hamarabb, nekem vissza kellett menni a
suliba…
Bambam: Rendben, értem,
de uhh, ez nem volt valami meggyőző. Érzem, hogy történt valami, mi a baj?
Ne, erre most mit írjak,
bár holnap úgyis látni fogja, de helyette inkább írok Jacksonnak.
Én: Szia, Jackson! Nemrég
értem haza, de történt egy kis baleset a suliban…
Jackson: Hogy mi van?
Úristen, mi történt? Jól vagy, Gyeomie? Kit kell, megölnöm? Máris indulok!!
Én: Ne…nem kell megölni
senkit…vagyis…csapdába csaltak Jinhooék, ő vette el a fülhallgatóm, már vártak
rám…És ők … engem
Jackson: Istenem, én
esküszöm, hogy megölöm őket!! De jól vagy? Mennyire súlyos a sérülésed?
Épp válaszolnék, amikor
meghallom az ismerős hangot a konyhában. Ijedtemben a mobil kiesik a kezemből,
és pont úgy ér földet, hogy még látom a hívásaikat, és azt, hogy írtak mind a
ketten, mielőtt kirohanok a konyhába.
Apa ott áll a szokásos helyen a mosogatónál, kezében a sörös üveggel,
tök részegen, amint meglát, rám emeli az alkoholtól fátyolos szemeit, de
látszik rajta, hogy nem lát tisztán. Elindul felém, útközben lerakja az üveget
a kezéből az asztalra, de mielőtt elérne hozzám, megbotlik a saját lábában, és
előttem összeesik. Hirtelen elönt a
pánikroham, most mit csináljak. Segítsek neki felállni, él még, jól van? Lehet
nem is kéne vele foglalkoznom. Akaratomon kívül mozdulok, lehajolok, a kezemmel
megérintem a karját, mire rögtön magához tér, és elkezd kiabálni.
- Ne merj hozzám érni, te
szerencsétlen – majd lendül a keze, és pofon vág, azt követi egy másik, és egy
harmadik. A szemöldököm ismét felszakad, és elkezd vérezni.
- Te undorító kis féreg,
mit képzelsz, hogy hozzám nyúlsz? Még megfertőzöl engem is! Ne nyúlj semmihez,
értetted? – kiabálja, de nem válaszolok, amit utál, és ettől még dühösebb lesz.
Szó szerint rám ugrik, és elkezd két ököllel ütni, ott ahol csak ér. Az
arcomat, a karomat, a mellkasomat, tépi a hajam, betörte megint az orrom.
Eleinte próbálok védekezni, és a karomat az arcom elé tenni, de nem használ.
Végül pedig mikor már megunja, mindkét kezével lefogja az enyémeket, és úgy
üvölti a szavakat az arcomba.
- Teljes szívemből
gyűlöllek téged, te semmirekellő, te átkozott. Tönkretettél mindent, nem vagy
többé a fiam. Minek születtél meg, ha mindig csak a baj van veled? Kitagadlak,
és takarodj el a házamból, nem bírok rád nézni. Holnap már nem szeretnélek itt
látni.
Minden egyes szava
késként hatol a szívembe, és mire befejezi a monológját, egy hatalmas lyuk
keletkezik a szívem helyén. Teljesen kiölt belőlem minden érzelmet, csak
fekszem és bámulok a semmibe, miközben folynak a könnyeim. Mindig is tudtam,
hogy ez be fog következni, de mégis hittem benne, hogy hátha mégse, hinni
akartam benne. Kegyetlen ez az érzés, teljesen meg vagyok semmisülve, a lelkem
egy része ma meghalt, és soha nem fog már teljes lenni. A lelkemmel a szívem is
megsemmisült ebben a percben, már soha nem leszek olyan, mint régen. Esküszöm, ennél még az is jobb lenne, ha
minden nap megverne. A tudat, hogy nem kellek nekik, felemészt, egyedül
maradtam ebben a kegyetlen világban. Nem kellek a szüleimnek, eldobtak
maguktól, mert más vagyok, mint a többi gyerek, mert nem vagyok olyan,
amilyennek őt akartak volna. Sajnálom, hogy nem tudtam, megfelelni nekik, és
csak csalódást okoztam, pedig én igyekeztem. Mindennél jobban akartam volna,
hogy szeressenek, törődjenek velem, megöleljenek, megdicsérjenek, és egy boldog
családként éljünk. De nekem nem ez
jutott, nem ezt szánta nekem a sors, de ezt valahogy nem tudom elfogadni, nem
tudom feldolgozni…számomra ez meg nem értett dolog lesz mindig. Rettenetesen
fáj a mellkasomban a szívem, de már nem érzek vele semmit, apa kiölt ma belőlem
mindent, csak a fájdalom marad, de az felégett belülről teljesen.
Bámul rám még egy darabig
miután befejezte az ordibálást, majd leszáll rólam, mint aki jól végezte
dolgát, és bevonul a szobájába. Percekig csak fekszek még, mert meg se tudok
mozdulni, testem olyan nehéz, mintha ólom lenne rám akasztva, olyan vagyok,
mint egy zombi, érzelmek nélkül egy darab test. Már nem érdekel semmi és senki,
csak egy dolog, hogy érezzek valamit, hogy érezzem, még élek. Így végül nehezen
erőt veszek magamon, elindulok a szobámba, és előveszem a pengémet. Azonnal
nekiállok vagdosni a karomat, nem figyelem már, hogy hol van szabad hely, és
hol nincs, csak éreznem kell a fájdalmat, attól megkönnyebbülök. Tudatja velem,
hogy még élek, és annak ellenére, hogy rohadtul fáj minden, ami eddig történt
velem, még mindig nem adtam fel, öngyilkos is lehetnék, de nem akarok, mert van
mégis mindig valami, amibe tudok kapaszkodni. Jelenleg ez Bambam lenne, de ha ilyen
selejtként és elmebetegként nem kellek neki, akkor tényleg nincs miért élnem.
Őérte, képes lennék megváltozni, és meggyógyulni, őérte bármit megtennék, érte jobb
ember lennék, olyan, aki méltó hozzá, aki megérdemli a szeretetét. Egymás után
ejtem a sebeket a karomon, miközben folynak a könnyeim, annyira fáj, hogy
legszívesebben ordítanék, hogy ki tudjam adni magamból azt a hatalmas fájdalmat
és bánatot, amit itt érzek belül. Mivel kiabálni nem tudok, saját magamban
teszek kárt, és ezzel picit megkönnyebbülök, hisz a bántást és a fájdalmat már
megszoktam. Nem érzékelem a külvilágot, annyira élettelen vagyok már, mint akin
átment egy hullámvasút, csak eldőlök az ágyon, és várom, hogy jöjjön a vég,
vagy valaki, aki megment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése