Ments meg! - 22 fejezet.

Yugyeom pov:

Teljesen olyan, mintha ezer évig aludtam volna, amikor magamhoz térek. A végtagjaim el vannak gémberedve, alig bírom őket mozgatni. Hirtelen azt se tudom, hogy most mi történt velem, és hol vagyok. A szám ki van száradva, a szemeim mintha össze lennének ragadva, olyan nehezen tudom kinyitni őket. De végül sikerül, és az első dolog, amit megpillantok, a fehér falak a szobában, orrom pedig megcsapja a kórházi illat. Akkor ezek szerint egy kórházban vagyok. Próbálom felidézni, hogy mit keresek itt, de homályos az egész, és semmi nem jut az eszembe. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, valaki fogja a kezem. Ki lehet az? Gondolom, valamelyik barátom. Esetleg, Jackson? Megmozdítom nagy nehezen az ujjaim a kezében, mire fölém hajol, én pedig majdnem meghalok a félelemtől, ahogy azt a személyt látom meg magam előtt pár centire, akitől menekülni akarok. Tágra nyílt, és kétségbeesett tekintettel bámulok az övébe, miközben egész testem elönti a félelem. Kezem próbálom kirángatni az övéből, és a szemem elszakítom róla. Menekülési utat keresnék, de rá kell jönnöm, hogy innen nincs menekvés, hisz most ébredtem fel, és olyan mintha kómában lettem volna, vagy nem tudom. Meg se tudok mozdulni, erőtlen vagyok és gyenge, mint a harmat. Visszatekintek rá, és látom, hogy még mindig engem néz, olyan semmilyen tekintettel, majd végül megszólal.

- Végre felébredtél, fiam, örülök neki – mondja teljesen nyugodtan, én meg próbálom eldönteni, hogy most hazudik, vagy komolyan gondolja. Idegesít, hogy még mindig fölém hajol, így valahogy megpróbálom jelezni neki, hogy szeretnék felülni az ágyban. Mocorgok, és forgatom a fejem jobbra-balra, mire leesik neki, mit is akarok. Hagyom, hogy megragadja a karom, és segítsen fel ülni.  Ezután visszaül a székbe ő is, és ismét engem bámul. De én nem akarom őt nézni, így a vékony ujjaim kezdem el vizslatni az ölemben, mintha lenne rajtuk valami. Mi a fenéért van itt?

- Nem értem, hogy miért ugrottál a kocsi elé – töri meg hirtelen a csendet a mély hangjával, mire rá kapom a tekintetem, és azonnal megrohamoznak az emlékek, arról a bizonyos napról. Egyetlen pillanat alatt önti el egész testem a pánik, és kezdek el remegni, ahogy eszembe jut, hogy mit tettem, és miért tettem. Apa miatt ugrottam a kocsi elé. Persze az is nagyon fájt, hogy Bambam „megcsalt”. Erre az emlékre szívem fájdalmasan kezd el verni a mellkasomban, és szemeim azonnal ellepik a könnyek.  Látni akarom őt, de nagyon. Megláttam apát a suli előtt, és elegem lett, hogy zaklat, és nem hagy békén azok után se, hogy elzavart, és kitagadott. Most is itt van, és bámul rám azzal a kiismerhetetlen tekintetével. Nem értem őt. Nem értem az egészet. Ne, ne, nem akarok itt lenni. Istenem, akkor ezek szerint nem sikerült meghalnom? Vagy mégis, és most ezt csak álmodom a másvilágon? Megcsípem magam, mire arcom rándul egyet a fájdalomra. Ez a valóság, és én élek. De miért ébredtem fel, ha már kómába kerültem? Mi a francnak tértem magamhoz? Meg akartam halni, hogy egyszer, és mindenkorra vége legyen a rohadt szenvedésemnek. Erre felébredek, és minden folytatódik ugyan ott, mint előtte. Nem akarom, annyira nem.

Szívem őrülten dobog a mellkasomban, forog velem a világ, és egész testemben remegek. Gyorsan veszem a levegőt, kezem már a szívemen pihen, miközben görcsösen markolom a hálóingem magamon. Szemeim ismét ellepik a könnyek, és megállás nélkül folynak le az arcomon.

- De komolyan, mégis mit képzeltél? Rám nem gondoltál? – kérdi szinte felháborodva, mire nagy nehezen rá emelem a könnyes szemeim, és legszívesebben leütném. Mindjárt megsajnálom szegényt. – Hálálatlan egy kölyök vagy, mindig csak magadra gondolsz. Szégyellem, hogy a fiam vagy – mondja, és mondja a sok hülyeségét, szid, ahogy csak nem szégyelli, én meg haldoklok közben. Kezem a fülemre szorítom, hogy kizárjam a hangját, a sértő, és durva szavait, miközben egyre hangosabban sírok. Ezért kellett felébrednem? Maradtam volna örökre kómában, vagy legalább ütött volna el az a rohadt kocsi rendesen, hogy dögöljek meg. Meg se hallja, ahogy sírok, nem érdekli, hogy rosszul vagyok.

- Mit mondtál a kibaszott buzi faszidnak, és az állat barátodnak rólam? Mit hazudgálsz nekik, te kis köcsög? – vált át dühösre, mire rá emelem a könnyes szemeim, és hirtelen nem is tudom, hogy miről beszél. Értetlenül bámulok rá, ezért újra rám kiált.

- Teletömted a fejüket azzal, hogy bántalak? – kiáltja, majd felpattan a székről, és fel-alá kezd el járkálni a teremben. De hát ez az igazság. Mi baja van? Elfelejtette, hogy szinte minden egyes nap majdnem halálra vert, miközben elhordott mindenféle semmirekellő kicseszett  szemétnek? Komolyan elfelejtette? Ne…ne mondd, hogy semmire se emlékszik, mert akkor nekem végem. Szívem itt törik végleg darabokra, mikor tudatosul bennem, hogy az apám, az a pszichopata, beteg, és minden eddigi szarságot, amit velem művelt, elfelejtett. Hiába próbálnám meggyőzni, hogy igenis megtette, úgyis azt mondja, hogy hazudok. Hiába lenne minden próbálkozásom. Felesleges is próbálkozni vele, nem éri meg. Annyira fáj, hogy elmondani nem tudom, mintha száz kés egyszerre fúródna a szívembe, és valaki folyamatosan forgatná benne őket. Ennyivel el van intézve a részéről a dolog, hogy beteg, és emiatt nem emlékszik semmire. Én meg le vagyok szarva. Azzal már senki nem törődik, hogy mennyit kellett szenvednem. A sok fájdalom, amit el kellett viselnem miatta. Nem tudom elfogadni, nem megy. Az életem romokban hever ezek után végleg. Csak sírok, és bámulok magam elé a semmibe. Ő pedig mondja a magáét, de már nem figyelek rá. Már nem érdekel az egész. Semmi sem érdekel. El akarok tűni innen jó messzire, és hátra hagyni mindent a francba. Főleg előle akarok elmenekülni, hagyjon már békén. Engem néz dühös tekintettel, és tudom, hogy idegesíti, hogy nem szólok semmit. De most, még ha akarnék, se tudnék megszólalni. Azt se tudom, mennyi ideig feküdtem itt. Megindul felém, látom a szemem sarkából, mire automatikusan húzom össze magam kicsire.

- Hozzád beszélek, te átkozott. Szólalj már meg! Ezt annyira utálom benned, amikor csak bámulsz, és hallgatsz – fröcsögi a szavakat az arcomba, miközben rázza a vállaim. Szólnék én, sőt kiáltanám, hogy hagyjon békén, és tűnjön el az életemből örökre, mert utálom, de félek megszólalni. Rettegek, hogy bántani fog, hogy addig ver, míg bele nem halok. Bár lehet, az lenne a jobb. De nem tudok megszólalni, egy nyikkanás se jön ki a számon, a félelemtől. Helyette magamban kiáltozom, hogy „tűnjön el örökre”. Istenem, nem bírom, valaki segítsen! Valaki mentsen meg ebből a pokolból! Miért nem jön senki? Próbálom lerázni magamról a kezét, miközben folynak a könnyeim megállás nélkül. Tekintetemmel a segélyhívó gombot keresem. Nagy nehezen meg is találom, és próbálom elérni, hogy legalább egy nővér jöjjön, és mentsen meg. De a legjobban Bambamnek örülnék, azt szeretném, ha ő jönne hozzám, és mentene meg. Kérlek, segíts! És mint egy végszóra, nyílik a szoba ajtaja, és őt látom meg belépni rajta, mögötte pedig szorosan Jackson és Jaebum követi. Amint meglátom, azonnal megszűnik körülöttem minden. Már semmi se érdekel, csakhogy itt van, és végre láthatom. Azt se bánom, hogy az apám kiabál, és szid engem, leszarom, de végre itt van előttem, és ahogy megpillant, rögtön rohan hozzám. Lerángatják rólam a fiúk apát, miközben ő az arcán boldog mosollyal ölel magához szorosan. Próbálom én is magamhoz szorítani minél erősebben, amennyire csak bírom, és a bénultság a testemben enged. Finom illata egyből megcsapja az orrom, így arcom a hajába fúrom, és mélyen beszívom. Istenem, mennyire hiányzott nekem. Mindene hiányzott. Az illata, a csókja, a gyönyörű szemei, a hangja, az érintése, a nevetése, és ő maga. Ahogy ezeken gondolkozok, kénytelen vagyok kijavítani magam, mert őérte igenis megérte, hogy újra magamhoz tértem. Itt van velem, és megint úgy szorít magához, hogy alig kapok levegőt. Ezek szerint hiányoztam neki én is? Keze hol a hajamba túr, hol az arcom simogatja közben. Annyira jó érzés, hogy hozzám ér végre. Hallom, ahogy Jacksonék kizavarják apát a teremből, és az orvos is megjelenik, hogy megvizsgáljon. De én nem akarom még, hogy vége legyen az ölelésnek. Csak most kaptam vissza őt az előbb, nem akarom elengedni. Érzem, hogy gyengül a szorítása rajtam, és el akar engedni, de én kétségbeesetten kapaszkodok belé még mindig, mire megszólal a cuki hangján, amitől a szívem őrülten kezd el verni.

- Csak addig engedj el, amíg az orvos megvizsgál – mondja lágyan, és próbálja lefejteni a karom a derekáról, de én továbbra is görcsösen szorongatom.

- Ne, még ne, kérlek…még egy kicsit… - szólalok meg először, mióta felébredtem, és a hangom csak rekedt suttogás, fáj beszélnem.

- De muszáj, hogy az orvos meg tudjon vizsgálni – suttogja a fülembe, mire én ledermedek, mert a meleg lehelete megcsapja a nyakam, és minden erő elhagyja a karjaim. Így sikerül kibújnia az ölelésemből, de azonnal megfogja a kezem, és megszorítja. – Ne aggódj, nem megyek sehova – mosolyog rám, és egy puszit ad a homlokomra, mire én elpirulok, és a szívem a torkomba ugrik. Bizsereg a bőröm, ahol a puha ajkai megérintettek. Tekintetem automatikusan az ajkára téved, és csak bűvölöm őket, amit észre is vesz, és elkuncogja magát. Az orvos jön oda hozzám hirtelen, és kezd el vizsgálni, így megtörik az idilli pillanat. Hiába arra kéne figyelnem, amit mond, egyszerűen nem megy. Tekintettemmel újra és újra őt keresem, nem tudom levenni róla a szemem. Olyan gyönyörű, ahogy itt áll az ágyam mellett, és a kezem szorongatja közben. Ő is csak engem néz, miközben végig mosolyog rám. Mégis észreveszem azonnal, hogy megváltozott, és tudom, hogy ennek én vagyok az oka. Még soványabb lett, pedig eddig is olyan vékony volt. Ujjai szinte eltűnnek a kezemben, annyira vékonyak lettek. Arca beesett, szemeiből árad a szomorúság, és a fájdalom, annak ellenére, hogy folyamatosan mosolyog mióta meglátott. Nem csillognak úgy, ahogy mindig is szoktak.  Annyira megviselt az egész lénye, szemei piroslanak a sok sírástól, hiába is próbálja elrejteni előlem a műmosollyal.  Istenem, és ezt én tettem vele. Szívembe éles fájdalom nyíllal, és őrülten kezd el verni a mellkasomba, elönt a pánikroham, és remegek egész testembe. Annyira utálom magam, amiért megint miattam szenvedett. Újra és újra akaratomon kívül bántom őt. Tényleg önző vagyok, és mindig csak magamra gondolok. A francba is, miért vagyok ilyen? Gyorsan veszem a levegőt, testem elönti az a rossz érzés, és hányingerem lesz, míg szemeim ellepik a könnyek, és mire észbe kapok, már folynak is le az arcomon. Mindenki megijed hirtelen, és nem tudják, mi a baj. Szerelmem is azonnal lépne oda hozzám, és le akarja törölni a könnyeim, de én csak nemlegesen rázom a fejem. Nem akarom, hogy letörölje őket, hadd folyanak. Felesleges is letörölni, érzem, hogy nem fogom abbahagyni egy darabig. Csak folynak a könnyeim, miközben nézem, és azon gondolkozok ismét, hogy miért szeret engem, mivel érdemeltem ki, hogy engem szeret. Elmondta már párszor, így tudnom kéne, de én mégse vagyok képes felfogni. Ennyire szerencsétlen vagyok. Egyszerűen csak el kéne fogadnom, hogy engem választott, és nem kételkedni benne. De nem megy. Hogyan csináljam? Hogyan legyen önbizalmam? Azt, hogyan kell csinálni? Fogalmam sincs róla, de lehet nem ártana, ha minél hamarabb összeszedném magam, mind a kettőnk érdekében. Annak ellenére, hogy folyton azt hajtogatja, örökre szeretni fog, bennem mindig ott a félelem, hogy egyszer csak megunja, hogy folyton bántom, és ezért elhagy. Ezzel kellene kezdeni valamit, hogy ne féljek. Annyira belemerülök a gondolataimba, így észre se veszem, hogy az orvos már kiment, ahogy a fiúk is, és már csak kettesben vagyunk a szobában.  Itt ül velem szemben az ágyam szélén, miközben a kezem simogatja az övével. A bőre annyira bársonyos, és puha, hogy rögtön elönti az egész testem az a csodás érzés az érintésétől.

- Annyira hiányoztál – mondjuk ki egyszerre, és egymásra mosolygunk. De a mosolyom nem tart sokáig, arcom azonnal szomorú lesz, és azt se tudom, hogyan kezdjem a bocsánatkérést. Esetleg, könyörögjek? Amíg őrlődök magamban, ő töri meg a csendet, a lágy hangjával.

- Rettenetesen hiányoztál. El se tudod képzelni, mennyire fájdalmas volt látni téged itt feküdni. Minden egyes nap belehaltam a hiányodba, annyira nehéz volt… - suttogja, és egy pillanatra elszakítja a tekintetét az enyémből, és a kezét bámulja. Ahogy kiejti a szavakat, az a mérhetetlen fájdalom a hangjában, kettétöri a szívem teljesen. Nem merek ránézni, nem merek megszólalni, a félelem visszatart. Ezt mégis, hogyan tegyem jóvá? Mit mondjak, vagy csináljak? Míg én bénázok, ismét ő töri meg a csendet, és most még az előzőnél is fájdalmasabban cseng a hangja, mire rögtön rákapom a tekintetem. Látom, mennyire küszköd a szavakkal, és a könnyeivel, amitől összeszorul a szívem a mellkasomban.

- Miattam, vagy apukád miatt ugrottál a kocsi elé? – teszi fel a kérdést, mire én azonnal rávágom.

- Apa miatt.

- Hála istennek! – sóhajtja megkönnyebbülten, és engem figyel a tekintetével. – De azért bennem volt a félelem, hogy miattam is, a csók miatt. Ahogy kiejti a száján a csók szót, bevillan a kép, ami fogadott, és akaratlanul is elönt a féltékenység, miközben a szívembe fájdalom nyíllal. Rettenetes volt látni, ahogy más csókolja az ajkait. Ő csakis az enyém, rajtam kívül senki más nem csókolhatja, érhet hozzá. Tudom, nem valami egészséges, ha engedem, hogy a féltékenység átvegye az eszem felett az irányítást. Egy kis féltékenység belefér, sőt kell is. Az igazolja, hogy nagyon szeretem őt, és hogy fontos nekem. De egy ponton túl, már megmérgezi a kapcsolatot, a beteges féltékenység. Márpedig én hajlamos vagyok rá. Sajnálom, de nem tehetek róla. Tudom, hogy ez is az önbizalomhiányomból fakad. Szememmel ismét az ajkait bűvölöm, melyek úgy hiányoztak, melyeket szeretnék megcsókolni, de nem merek. Először is a bocsánatáért kellene esedeznem, amiért megint miattam volt szomorú.

- Ami a csókot illeti, én sajnálom, ha túlzásba vittem, de rettenetesen rossz volt látni, ahogy megcsókol téged. A féltékenység átjárta az egész testem, és belém nyilallt a félelem, hogy te…te… - nem tudom tovább fojtatni, mert érzem, elsüllyedek mindjárt szégyenemben, amiért ilyen még csak meg is fordul a fejemben. Annyira szégyellem magam.

- Hogy én…? – kérdi szinte suttogva.

Nem merem kimondani. Lehet, hogy meg fog haragudni rám, amiért ilyeneket feltételezek róla. Arcom ég, nem is merek ránézni se. Jobb lett volna, ha meg se említem. Én, és az, hogy nem tudok magamban tartani semmit. Mindig túl őszinte vagyok. Félve mégis rá pillantok a szemem sarkából, ő pedig még mindig engem figyel, és várja, hogy folytassam. Csodás.

- Féltem, hogy megcsalsz engem azzal a lánnyal - hadarom el gyorsan, és várom a válaszát, miközben összeszorítom a szemeim. Meg fogom érteni, ha mérges lesz rám emiatt. Szinte visszafojtom a lélegzetem is, amíg várom, hogy megszólaljon.

- Yugyeom! - ejti ki a nevem, ami fura, így rá emelem a tekintetem, és látom, hogy szomorú az arca. És megint miattam.

- Nem is tudom, hogy most sírjak vagy nevessek. Kicsit rosszul esik, hogy ilyet feltételeztél rólam, főleg úgy, hogy meleg vagyok. Tudod, nagyon jól, hogy csakis téged szeretlek, te vagy a mindenem. Soha eszembe se jutna megcsalni téged! Nincs okod féltékenynek lenni. Ne aggódj, senki más nem kell nekem rajtad kívül. Elhiszed? – kérdi lágyan, és elkezdi simogatni a kezem. Hiába kellene megnyugtatóan hatni rám, nem megy, a szavai, amiket mondott egyszerűen ott visszhangzanak a fejemben. Megbántottam, tudtam jól, mégis amint ki is mondta, még jobban kétségbeestem. Megbántottam ismét.

- Annyira utálom magam… - bukik ki a számon az, ami itt kavarog a fejemben szüntelen. Mit kellene csinálnom, hogy ne legyek ilyen? Érzem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. Szívem a torkomba ugrik, és őrülten kezd el verni, miközben gyorsan veszem a levegőt. Elönti az egész testem az a kegyetlenül rossz érzés, míg izzadok, és rám tör a hányinger. Nagyon rosszul vagyok, de megérdemlem, biztos ez a büntetésem, amiért mindig bántom.

- De most miért? Nem kéne! - mondja, és kezei közé veszi az arcom, így láthatja rajtam, hogy rosszul vagyok. Nem szólok semmit a kérdésre, ami feltűnik neki. Nem azért nem mondok semmit, mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Ilyenkor még a beszéd is nehezemre esik. Összeszorítom a szemem, kezem ismét a szívemre teszem, mint mindig, és várom, hogy vége legyen.

-  Jól vagy? – faggat aggodalmas hangom, mire nagy nehezen kinyitom a szemeim, és látom, hogy mennyire ideges, mert nem tudja, mi a bajom.

- Persze, csak ismét pánikrohamom van – suttogom, és csuknám be újra a szemem, de hirtelen ledermedek, ahogy felém hajol, és az ajkát az enyémre nyomja. Hiába szeretném megcsókolni őt, mégis eltolom magamtól, mire csak értetlenül bámul rám, azokkal a nagy szemeivel.

- Ez meg mi volt? – kérdi teljesen szétcsúszva, látom a szemeiben a félelmet.

- Én csak…itt feküdtem, nem tudom meddig, és te meg hirtelen meg akarsz csókolni…megijedtem. A szám lehet, hogy büdös, és nem akarom, hogy így csókolj meg… - nyögöm ki zavaromban, még mindig küszködve a pánikkal.

- Istenem, ne csináld ezt. Nem érdekel, és te se foglalkozz vele. Csak hadd csókoljalak meg, kérlek. Fáj néznem, amikor szenvedsz a pánikrohamtól. És mind a ketten tudjuk, hogy ha megcsókollak, akkor elmúlik – suttogja, és szemei végig az ajkamat bűvöli, ahogy újra felém hajol. Most, még ha akarnám, se tudnám eltolni, így hagyom, hogy újra megtegye. Amint összeér az ajkunk, az agyam lefagy, ahogy mindig, és megszűnik körülöttem minden. Olyan, mintha egy teljesen más ember lennék, azonnal elfelejtem minden problémám. Csak ő létezik abban a percben, és a csókja, ami az éltetőm lett. Mondanom se kell, hogy percek múlva, el is múlik a pánikrohamom, olyan lett ismét, mint mielőtt rám tört volna.  

- Remélem, hogy elmúlt, és jobban vagy – mondja, miközben a homlokát az enyémnek dönti. - Nincs semmi baj, szívem. Nem haragszom rád, ne hogy azt hidd. Gondolhattam volna, hogy félre fogod érteni. Igaz, kicsit rosszul esett, hisz tudod, hogy meleg vagyok, így a lányok szóba se jöhetnek nálam, de a fiúk se. Senki nem kell nekem csakis te. Elhiszed, ugye? – kérdi, míg a keze folyamatosan az arcom simogatja, amivel eléri, hogy ne tudjak gondolkozni. Mivel hirtelen nem is tudok megszólalni a támadásától, csak bólogatok.

- Akkor, kérlek, ne utáld magad! Annyira rossz hallani, amikor ezt mondod. Nincs veled semmi baj, csak kicsit túl érzékeny vagy, és hamar elkeseredsz. Kicsit pesszimista vagy, és hajlamos vagy arra, hogy könnyen depressziós legyél. De ezeken lehet változtatni. Itt vagyok veled, és segítek neked. Együtt megoldjuk, ígérem! – lágy hangja szinte csilingel a fülemben, olyan megnyugtató. Szavaitól a szívem őrülten kezd el verni a mellkasomban, és a szemem könnybe lábad. Lehetséges, hogy valakit annyira szeress, hogy már megőrülsz tőle? Mindenébe szerelmes legyél? Még abba is, ha levegőt vesz? Mert én ezt érzem. Azt, hogy megőrjít teljesen, az iránta érzett szerelmem.

- Rettenetesen szeretlek – hajolok el tőle, hogy végre a szemébe nézhessek. Szavaim jól esnek neki, és csak mosolyog rám, amit én is viszonozok.

- Én is nagyon szeretlek, de nem válaszoltál – mondja, és tudom, hogy addig nem fog tovább lépni, amíg nem reagáltam az előző kérésére. 

- Igyekezni fogok, ígérem. Köszönöm szépen, hogy vagy nekem!

- Ez csak természetes – vágja rá, és újra megfogja a kezem, miközben összekulcsolja az ujjainkat. Pár percre beáll a csend, ahogy figyelem a kezünket, és úgy érzem, hogy muszáj megkérdeznem, még ha nem is szívesen.

- Mégis, mennyi ideig feküdtem itt? És milyen sérüléseim lettek? – sikerül végre kinyögnöm a kérdést, amire már régóta kíváncsi vagyok.

- Egy hónapig, és öt napig. Valamint eltört a jobb lábad, megrepedt két bordád. Agyrázkódást kaptál, ahogy a fejed beverted a betonba, és kómába estél. Belső vérzésed is volt, mert az egyik bordád majdnem átszúrta a tüdőd – feleli szomorúan, mire nekem összeszorul a szívem a látványtól.

- Istenem… - suttogom, és temetem az arcom abba a kezembe, amit épp nem fog. Kezemmel automatikusan emelem fel a paplant, és látom, hogy a lábam be van gipszelve. Ezután a fejemhez emelem a kezem, ami be van kötözve. Sóhajtok egy nagyot, mire a mellkasomba éles fájdalom nyíllal, a bordáim miatt. Legszívesebben elásnám magam a föld alá. Persze, örüljek, hogy nem évekről van szó, de akkor is. Az egy hónap is nagyon sok idő.

- Figyelj, semmi baj – simogatja meg az arcom, mire rá emelem a könnyes szemeim. – Most már minden rendben van. Felébredtél, és csak ez számít – mosolyog rám aranyosan, ami kicsit enyhíti a bűntudatom.

- Én nem ezt akartam - nézek rá kétségbeesetten, és a könnyek maguktól kezdenek el lefolyni az arcomon.

- Tudom. Nyugodj meg, nincs semmi baj. – ölel magához szorosan, miközben a hátam simogatja.

- Én csak… - nézek a szemébe, miután kibontakozok az öleléséből.  Újra látom a szemeiben azt a megszokott csillogást, amitől a szívem őrülten kezd el dobogni. Kíváncsi tekintettel néz az enyémbe, és várja a folytatást, mely pici mosolyt csal az arcomra, annak ellenére, hogy igenis ez egy szomorú pillanat. Olyan aranyos, ahogy a nagy szemeivel, engem néz. Annyira szeretem őt. 

- Szörnyen sajnálom, amit tettem, nem vagyok büszke magamra miatta. Kérlek, bocsáss meg nekem. Nagyon szégyellem magam. Tudom, hogy önző vagyok, és mindig csak magamra gondolok. Apának ebben igaza volt. Én nem gondoltam arra mi lesz veled, csak azt akartam, hogy vége legyen a szenvedésemnek. Ott abban a percben, úgy éreztem, hogy meg akarok halni… - harapom el mondat végét, és nem is folytatom tovább. Újra beáll a csend. Ő se mond semmit, én meg félek megszólalni azok után, amit az előbb mondtam. Eltelik ismét egy perc, és épp szólalnék meg újra, hogy mondjak valamit, de megelőz.

- Soha többet ne mondd ezt! – kiált rám kétségbeesetten, és olyan hirtelen pattan fel az ágyról, hogy a szívem majdnem megáll tőle. Ijedten nézek rá, és csak figyelem az arcát, mely teljesen szét van esve. Szemei hatalmasra nőttek, és könnyesek. Remeg egész testében, és idegesen kapkodja a tekintetét rajtam, míg remegő ujjaival a hajába túr. Azt se tudom hirtelen, hogy mi történt, hogy mi a baj. Nagyon megijeszt, most látom őt először ilyennek.

- Mi a baj? Jól vagy? – kérdem félve, és próbálom megfejteni a tekintetét.

- Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül, míg itt feküdtél kómában. Szörnyű volt, borzalmas. Azzal a tudattal csinálni egymás után a napokat, hogy lehet, sose ébredsz fel többet. A gondolat teljesen kicsinált. Minden nap egy kicsit meghaltam. Arról nem is beszélve, hogy azt hittem, míg a karjaimban tartottalak, hogy tényleg meg fogsz halni. Ha pedig így történt volna, akkor tuti, hogy azonnal követlek! - kiáltja, és a könnyei csak folynak le az arcán két oldalt. El is kapja a tekintetét rólam, és azonnal elkezdi törölgetni őket.

- Istenem… - csak ennyi hagyja el a szám, azt se tudom, hogyan reagáljak erre hirtelen. Nagyon rosszul érzem magam, eláraszt a szégyenérzet és a harag. Szívem őrülten dobog a torkomban már azóta, míg a pánik újra elönti az egész testem. Ez ma már a sokadik, de ezt is megérdemlem. Küzdök vele, miközben figyelem őt. Megint miattam sír, és szenved. Azonnal kezdenem kell magammal valamit, ez nem mehet így tovább. Ebbe én fogok előbb beleőrülni, és nem ő.

- Bocsáss meg, kérlek! Nagyon sajnálom! Bocsáss meg! - kérlelem én is ugyan olyan kétségbeesetten, mint az előbb ő, míg kinyújtom felé a kezem. Egy darabig csak figyel engem, nem mond semmit, és nem is indul meg felém. Úgy érzem, mindjárt megőrülök, míg arra várok, hogy újra itt üljön velem szemben az ágyon, és fogja a kezem.

- Bocsáss meg, kérlek. Sajnálom, sajnálom… - hajtogatom újra, és kezdek még jobban kétségbeesni, hogy még mindig csak áll ott, és engem figyel a könnyes szemeivel. Talán valamit nagyon elrontottam az előbb. Lehet ez a vég számunkra?

- Akkor ne mondj nekem ilyeneket többet. Soha többet! – mondja, és végre elindul hozzám. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, míg megteszi azt a kis távolságot. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, ahogy figyelem, miközben sétál felém. Mikor már végre leül az ágyra, rögtön utána kapok, és jó szorosan magamhoz ölelem. Nem foglalkozva azzal, hogy a karom még ernyedt, és fáj minden mozdulat, ismét görcsösen szorongatom a karjaimban, vékony kis testét.

- Bocsáss meg, szerelmem – suttogom a fülébe elfúló hangon, ahogy küzdök a könnyeimmel, mire csak még szorosabban ölel magához.

- Semmi baj, csak kérlek, ígérd meg, hogy soha többet nem teszel ilyet. A következő alkalommal már tényleg nem bírnám ki. Belehalnék a hiányodba - feleli szomorú hangon, de olyan halkan, hogy szinte alig hallom.

- Megígérem, esküszöm! – mondom, miközben a kezembe veszem az övét, és lágy csókot lehelek rá. Figyeli a mozdulatot, és amikor ajkam a bőréhez ér, ajka pici mosolyra húzódik. Percekig csak egymást nézzük, miközben a fejemben csak egyetlen mondat kavarog szüntelen. Nem bírom ki, tudnom kell hogyan értette, így erőt veszek magamon, és megkérdezem.

- Komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy követtél volna engem a halálba?

- Igen, komolyan. Először az apád öltem volna meg, utána pedig saját magam – mondja teljesen komolyan, mitől leesik az állam, és hirtelen azt se tudom, mit mondjak. A gondolat, hogy miattam bántsa saját magát, esetleg öngyilkos legyen, kikészít. Nem bírnám ki, utálnám magam miatta.

- De én nem akartam volna, hogy ezt tedd. Te pedig azt ígérd meg, hogy ha velem tényleg történik valami, akkor folytatod tovább az életed úgy, mintha nem is lettem volna – ejtem ki a szavakat nagy nehezen, míg a kezemmel a puha bőrét simogatom a kezén.

- Ezt sose fogom megígérni. Sajnálom, de nem megy! Ilyet ne is kérj tőlem! - akad ki újra, mint az előbb, mire már megbánom, hogy kimondtam azokat a szavakat. Mégis muszáj megkérdeznem, még ha nem szívesen akarom, hogy mérges legyen.

- De miért nem?

- Hát még mindig nem érted, hogy nem tudok nélküled élni? Te jelented nekem a világot, a mindenem vagy. Nem kell egy olyan élet, amelyben nem vagy velem. Ennyi az egész. Ezért, kérlek, ne tűnj el mellőlem, ne hagyj magamra, mert belehalok – kérlel kétségbeesetten, hatalmas szemei könyörgőn mélyednek az enyémbe. A szavai, a tekintete, és ahogy szorongatja a kezem közben, elég ahhoz, hogy ne tudjam visszatartani a könnyeim. Pillanatok múlva, már folynak is le az arcomon, miközben elkezdek sírni.

- Ne sírj! Na, nem akartalak megsiratni. Semmi baj. – ölelget, és törölgeti a kezével a lefolyni készülő könnyeim.

- Sajnálom, de ha ilyeneket mondasz nekem, nem bírom ki sírás nélkül. Soha nem mondtak még nekem ilyet, meghatódtam teljesen. A szavaidtól a szívem mindjárt megáll, annyira gyorsan ver. Ezek után, amit most mondtál, nem tudlak nem őrülten szeretni. A mellkasom mindjárt felrobban az irántad érzett szerelmem miatt. Az életemnél is jobban szeretlek. Én se tudok nélküled élni – mondom, miután valamennyire megnyugodtam, és tudok rendesen beszélni.

- Én is ugyanezt érzem, hidd el. Én is jobban szeretlek az életemnél – feleli a cuki hangján, és rám mosolyog azzal a gyönyörű szemeivel.

- Annyira boldog vagyok tőle. Legszívesebben, most azonnal kikiáltanám az egész világnak, hogy szeretlek, és hogy az enyém vagy – mosolygok rá én is ugyanúgy.

- Okés, tetszik az ötlet – kacsint rám kihívóan.

- Csak egy baj van, hogy nem tudok kiabálni – nevetem el magam kínosan erre a kijelentésre, mire ő is csak nevet.

- Ezen majd dolgozunk együtt, rendben? Na, de most már pihenj kicsit, rád fér – áll fel az ágyról hirtelen, engem pedig azonnal elfog a félelem, hogy itt maradok egyedül a szobában.

- Ne menj el, kérlek. Ne hagyj magamra! – kérlelem, és kétségbeesetten kapok a karja után.

- Nem megyek sehova, ne félj. Csak gondoltam, leülök a székre, hogy jobban elférj az ágyon – feleli, majd miután elhelyezkedtem az ágyon, megigazítja rajtam a takarót.

- Megijedtem, hogy itt hagysz – suttogom.

- Soha. Itt maradok veled, és vigyázok rád – feleli, majd fölém hajol, és egy csókot ad a homlokomra.

- Kérhetek egyet a számra is? Valamint fogod a kezem, míg alszok? – kérdem félénken, míg az arcom pír önti el.

- Persze – hajol rá az ajkamra, és egy lágy csókot kapok tőle, majd miután leül, a kezébe veszi az enyém, és összekulcsolja az ujjainkat.

- Köszönöm szépen – suttogom, már szinte félálomban, mert hirtelen rám tört az álmosság, amint letettem a fejem, mire ő csak mosolyog rám. Lassan ugyan, de a szemeim kezdenek lecsukódni. Még érzem, hogy a hüvelykujjával simogatja a kézfejem, majd végleg elnyom az álom.