Jackson pov:
Tétlenül nézem, ahogy
Bambam napról-napra, percről-percre, egyre jobban szétesik. A baleset óta nem
önmaga. Nem lehet vele beszélni, mert nem figyel semmire. Ha kérdezik, nem válaszol,
csak ül, és bámul maga elé. Nem eszik, és nem iszik, de még aludni se akar. Úgy
kell ráerőszakolni, hogy ugyan hunyja már le a szemét legalább pár órára. El se
mozdul mellőle, a tekintetét le se veszi róla. A nap minden percében itt ül
vele, és szorongatja a kezét, miközben beszél hozzá, vagy csak nézi az arcát.
Nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom neki. Fájdalmas látni, ahogy
egyre jobban szétcsúszik, és elveszti önmagát. Nekem is nagyon fáj, ami
történt, magam alatt vagyok teljesen, de igyekszem tartani magam, már csak
Bambam miatt is. Látom, hogy mennyire szenved, és el van veszve. Ha látná, hogy
én is elvesztem, teljesen feladná, tudom. Annak ellenére, hogy erősnek mutatja
magát, ugyancsak törékeny, és sebezhető lélek, aki igazán, teljes szívéből
szereti Yugyeomot. Tudom nagyon jól, hogy bármit megtenne érte, bárki lenne
érte. Hálás vagyok ezért neki, hogy vigyázz, az én egyetlen igaz barátomra.
Nagy nehezen, órákig tartó könyörgés, és ígérgetés után, sikerül rábeszélnem,
hogy kicsit jöjjön haza velem, és pihenjen le. Most pedig itt ül előttem, és
csak mered maga elé. Nem reagál semmire, hiába beszélek hozzá. Szemeiből árad a
fájdalom, és a szomorúság. Eltűnt belőlük a ragyogás, amit mindig is lehetett látni. Már nem mosolyognak, sötét árny vetült rájuk. Arca beesett, és szemei
alatt sötét karikák sorakoznak, melyek arról árulkodnak, hogy nem alszik napok
óta. Még jobban lefogyott, pedig eddig is nagyon vékony volt. Arcom fájdalmasan
rándul egyet a látványra. Szívembe minden egyes alkalommal kés szúródik, ha
csak rá nézek. Én ezt nem bírom nézni tovább, elég volt belőle.
- Na, jó, ebből most már
elegem van! – csattanok fel hirtelen, és dobom el a kezemből a telefont, a
mellettem lévő fotelre, mire Bambam ijedten rezzen össze.
- Miből van eleged? –
kérdi bágyadt tekintettel, és szinte alig értem, amit mond, olyan erőtlen a
hangja.
- Abból, amit csinálsz
hetek óta. Hagyd abba, kérlek!
- Mit is csinálok? –
kérdez vissza ugyanúgy, mint az előbb, mitől kezd felmenni a pumpa bennem, és
rendesen vissza kell fognom magam, hogy ne üvöltsem le a haját a fejéről a
picsába. Csak fújtatok egyet mérgesen, és elszámolok magamban ötig, mielőtt
megszólalok.
- Csak, hagyd ezt abba,
kérlek. Próbáld meg összeszedni magad. Tudod, hogy Yugyeom nem örülne neki, ha
így látna… - nézek rá félve, mert tudom, hogy ennek most nem fog örülni, hát
igazam is lett.
- De ő nincs itt,
rohadtul nincs itt velem, és ebbe belehalok minden egyes nap – kiált fel
kétségbeesve, szemei nagyra nyílnak, és így még nagyobbnak tűnnek a beesett
arca miatt. Látom, hogy tekintetét teljesen ellepték a könnyek, percek kérdése,
és azonnal el fogja sírni magát, mire odasietek hozzá, és a karjaimba zárom.
- Ne haragudj, én csak
nagyon aggódok érted, ugye, tudod? – suttogom a fülébe, miközben simogatom a
hátát.
- Tudom, és köszönöm
szépen, de annyira nehéz, rettenetesen hiányzik, nem bírom. Én ezt nem bírom… -
csuklik el a hangja, és hallom, hogy szipog. Nem akarom, hogy sírjon, mert azt
hiszem, akkor én se tudnám vissza tartani. Elengedem, és kezeim közé veszem a
könnyáztatta arcát, mire csak néz rám kétségbeesetten azokkal a nagy szemeivel.
- De én itt vagyok, ahogy
Jaebum meg anyukád is. Ne lökj el minket, kérlek. Együtt ki fogjuk bírni,
ígérem! Nekem is nagyon nehéz, hidd el. Annyira nehéz… - itt inkább abbahagyom,
és veszek egy mély levegőt, hogy visszatartsam a könnyeim, és összeszedjem
magam.
- Sajnálom, Jackson, ne
haragudj rám, én teljesen elfelejtkeztem rólatok, annyira önző vagyok – kezd el
magyarázkodni bűnbánón, hallom a hangján, hogy mennyire sajnálja. Örülök neki,
mert úgy tűnik, végre felfogta, hogy nem jó, amit csinál.
- Semmi baj, tényleg, csak ezután ne hagyd el
magad teljesen – mosolygok rá, hogy kicsit felvidítsam. Nagy örömömre egyből
viszonozza. Mégse volt eredménytelen a próbálkozásom. – Most viszont irány az
ágy, mert napok óta nem aludtál, és úgy nézel ki, mint egy zombi – nyújtom ki
rá a nyelvem, majd összeborzolom a haját, mire csak fújtat egyet sértődötten,
de legalább sikerült kibillentenem az önpusztító életmódjából, még ha kis időre
is. El se hiszem, hogy sikerrel jártam, már komolyan kezdtem kétségbeesni, hogy
mit csináljak, hogyan rántsam vissza a valóságba. Pár perc múlva már az ágyban
van, miközben Yugyeomról néz képeket a mobilján. Istenem, annyira nagyon
sajnálom őt, tényleg szenved, és szó szerint haldoklik. Bárcsak elvehetném a
fájdalmát, vagy ha csak enyhíthetném, de nem tudom, hogyan csináljam. Yugyeom,
kérlek, gyere vissza minél hamarabb, és szabadítsd fel a szerelmed a
szenvedésből, mert már esküszöm, hogy nem bírom nézni. Gyere vissza hozzánk,
mert nagyon hiányzol!
Bambam pov:
„Fekszünk egymás mellett
az ágyban, és csak nézzük a másikat. Nem tudom, mennyi idő telik el így, de olyan,
mintha megállt volna, míg kitartóan bámuljuk egymást, csillogó szemekkel. Örökké
tudnám nézni őt, sose unnám meg, annyira gyönyörű. Egyszerűen nem tudok betelni
vele, azt se tudom, hova kapjam a tekintetem, mit nézek rajta. A gyönyörű
csillogó szemeit, a finom ajkait, az édes gödröcskéit, az aranyos anyajegyét a
szeme alatt, a szép haját, a pisze orrát? Túl tökéletes, mint egy földre szállt
angyal. Kezem az arcára teszem, és lágyan elkezdem simogatni, mire rám
mosolyog, amitől olvadozik a szívem, miközben ki akar törni a mellkasomból.
Hirtelen még közelebb húz magához, így összeér a homlokunk, és az ajkaink csak
pár centi választja el. Érzem a meleg leheletét az arcomon, ahogy veszi a
levegőt, és ettől rögtön elönti a testem a forróság. Tekintetem az ajkára
téved, és nagyon szeretném megcsókolni őt. Mintha olvasna a gondolataimban,
mozdul előre, és ajkát az enyémre tapasztja. Egy lágy, és érzéki csókba ránt
bele, amivel eléri, hogy forogni kezdjen velem a világ, és azt is elfelejtsem,
hogy ki vagyok. Keze a derekam marja közben, majd hirtelen benyúl a felsőm alá,
és a hasam kezdi el simogatni a meleg tenyerével. Az én kezem végig hol az
arcát simogatja, hol a hajába túrok, és úgy próbálnám még közelebb húzni magamhoz,
de már így is majd megfulladunk a levegőhiány miatt. Csókja egyre jobban
követelőbb lesz, ami fura számomra, mert nem szokott ennyire merész lenni.
Hirtelen fölém kerül, amivel jól meglep. Csak nézek fel rá, tágra nyílt
tekintettel, és próbálom felfogni az előbbi tettét. Ő is csak néz rám először,
majd nem szólva semmit, ismét megcsókol, amivel eléri, hogy ne tudjak
gondolkozni, csak átadni magam az érzésnek, amit kivált belőlem. Ajkai elválnak
az enyémtől, és a nyakam kezdi el csókolgatni, közben a keze ismét visszatéved
a felsőm alá. Túlságosan élvezem, amit művel velem, és azt szeretném, ha sose
hagyná abba, tartson örökké ez a pillanat, de nem így történik. Egyetlen másodperc
alatt tűnik el a varázs, én pedig ott maradok egyedül az ágyon, még mindig
szétesve a csókjától, és az érintésétől. Eltűnt mellőlem, mire engem elönt a
pánik, és úgy ugrok ki az ágyból, mintha az életem múlna rajta. Üres a szoba,
csak én vagyok benne. Már szinte felbotlok a saját lábamban, annyira gyorsan
rohanok le a lépcsőn, először a fürdőszobába, majd a nappaliba, és végül a
konyhába, de egyikben sincs. Eltűnt. Ez meg mi a franc volt? Hova tűnt?
Istenem, mi folyik itt? Ott, ahol állok, a konyha közepén térdre esek, és
próbálok nem teljesen kiborulni, de már így is kezdem elveszíteni a fejem. Tehetetlennek
érzem magam, és ez kikészít, bele fogok őrülni. Érzem, hogy elönti az egész
testem a pánik, és a félelem, hogy itt maradtam egyedül nélküle. Nem akarom,
megfélemlít. Könnyim már eláztatták az arcom, és a padlót, megállás nélkül
hullnak. Csak vissza akarom kapni őt, semmi mást nem akarok.
-Szerelmem, gyere vissza!
– kiáltom elfúló hangon.”
- Yugyeom! – hagyja el a
számat a neve, ahogy magamhoz térek a szörnyű álomból, de még mindig érzem a
félelmet az egész testemben. Az érzések újra elöntik mindenem, mint az álomban,
és ugyan azzal a gyorsasággal ugrok ki az ágyból most is. Rosszul lépek a
hirtelen mozdulattól, és nekiesek az éjjeli szekrénynek, melyről hangos
csörömpöléssel esik le a lámpa, mire Jackson felébred. Álmos szemeivel néz rám,
és nem érti, mi a fenét csinálok hajnali négykor a szoba közepén. De amint
meglátja a kétségbeesett arcom, és a félelmet a szemeimben, azonnal magához
tér, és rohan oda hozzám. Először csak végignéz rajtam sérülést keresve, de
miután nem talál, végre megszólal.
- Mi a baj, Bambam? Mi
történt? – faggat aggódó tekintettel, miközben a kezem szorongatja.
- Mennem kell. Most,
azonnal! – csak ennyit nyögök ki, és már fordulok is el tőle, ezzel kirántva a
kezem az övéből. Lehajolok a ruháimért, és sietve kapom magamra őket, míg
Jackson értetlen tekintettel nézi a kínlódásom. Ide-oda kapkodok, mint egy
hülye, és már majdnem megint elesek a saját lábamban, de még időben elkap.
- Várj már egy kicsit. Mi
folyik itt? – kérdi ismét, abban bízva, hogy ezúttal hátha felvilágosítom.
Lehet, jobban járok, mert látom rajta, hogy kezd nagyon ideges, és türelmetlen
lenni. De én is nagyon ideges vagyok, jobban, mint ő. Rossz érzésem van, az
álom miatt. Sürgősen látnom kell a szerelmem, muszáj, hogy megnyugodjak. Addig
a félelem se fog elmúlni, amíg nem tudom, hogy minden rendben van vele.
- Rosszat álmodtam…rettenetes
volt…Gyeomie eltűnt, és egyedül maradtam… - makogom vontatottan, mert újra
kezdek az álom hatása alá kerülni, ami nem lenne jó, így megrázom a fejem, hogy
elhessegessem a szemeim elé ugráló borzalmas képeket. – Ezért muszáj látnom őt,
azonnal, hogy tudjam, nincs semmi baja – teszem hozzá, és újra indulnék el, de
nem enged.
- De ez csak egy álom volt, Bambam – ejti ki a
szavakat lassan és érthetően, amivel azt akarja elérni, hogy feladjam az
éjszakai kirándulásom a kórházba, de én nem tágítok.
- Nem baj, akkor is
muszáj látnom, mert félek, hogy valami baj történt vele – erősködök még mindig,
és érzem, hogy kezdek rosszul lenni, hogy nem enged, és a kétségbeesés
eluralkodik rajtam, hogy nem vagyok mellette.
- Bambam… - kezdene bele,
de én a szavába vágok, egyetlen másodperc alatt.
- Csak hadd menjek,
kérlek! - szinte már könyörgök neki, majd kirántom a karom a kezeiből. Az ajtó
felé rohanok, és kitárva azt kettesével veszem a lépcsőfokokat. Az utolsó
kettőnél rosszul lépek, és majdnem hasra esek - ami amúgy nem lenne meglepő
tőlem -, de még időben megkapaszkodok. Kilépve a bejárati ajtón, azonnal elkezdek
futni az utcán. Mivel vezetni nem tudok, így maradt a taxi, de jelenleg egyet
se látok magam körül. Hallom, ahogy Jackson kiabálva fut utánam.
- Bambam, kérlek, várj
már meg. Állj, már meg, az isten szerelmére! – ugrik rám teljesen kifulladva,
és a nagy lendülettől a földre kerülünk. Mind a ketten zihálunk, és gyorsan
vesszük a levegőt. Szívem őrülten dobog a mellkasomban, a levegő a tüdőmbe szorult,
teljesen kifulladtam ettől a futástól. Fáj mindenem, és meg se tudok mozdulni,
főleg nem úgy, hogy Jackson rajtam fekszik, nehogy újra megszökjek.
- Mi a francnak
állítottál meg? – suttogom, mert a futástól még mindig alig kapok levegőt.
Felkel rólam, de a kezem erősen tartja, olyan szinten, hogy alig érzem.
Elszorítja a vérkeringésem teljesen a hatalmas erejével.
- Azért, mert hajnali
négy óra, és kicseszettül nem tudsz bemenni a kórházba, hogy meglátogasd –
csattan fel, ismét mérgesen, és még erősebben szorítja a kezem, mire
felszisszenek hangosan. – Tudod jól, hogy értesítenek minket azonnal, ha valami
baj történik Yugyeommal.
- Tudom, de látni akarom…
- hangom megremeg, ahogy kiejtem ezeket a számon, és a könnycseppek azonnal
ellepik a szemem. – Hiányzik!
- Nekem is te buta, de
most nem tudunk odamenni. Pár óra múlva, ha felkeltünk, rögtön meglátogatjuk,
ígérem – karolja át a vállam gyengéden, és ölel magához, amit azonnal
viszonzok.
- Megígéred?
- Igen, meg, esküszöm!
- Köszönök, Jackson, mindent
– suttogom, és érzem, hogy kezdek megnyugodni. Jackson mindig eléri, hogy
megnyugodjak, és ezt szeretem benne. Mindig higgadtan tud gondolkozni, és tudja
kezelni a dühkitöréseim is.
- Nagyon szívesen. Most
pedig menjünk vissza, és próbálj meg visszaaludni, rendben? Bólintok egyet, és
megindulunk vissza a ház felé. Amint újra a szobába érünk, Jackson azonnal
visszaalszik, de nekem nem sikerül. Agyam szüntelenül kattog, és újra szörnyű
képek villannak be a szemeim elé. Hiába próbálom elűzni őket, minden
erőfeszítésem kárba vész, így egy idő után feladom, és hagyom, hogy jöjjenek.
Nekem már úgyis mindegy, pluszba még egy kis szenvedést kibírok még. Hallom,
ahogy Jackson szuszog, és forgolódik az ágyban. Mikor lesz már reggel? Minél
hamarabb látni akarom Gyeomiet. Ezért nem akartam hazajönni Jacksonhoz, mert
tudtam jól, hogy csak ideges lennék, és félnék, hogy valami baj történik, és én
nem vagyok ott vele. És mi van, ha pont, akkor ébred fel, amikor nem vagyok
ott? Azt nem akarom. Muszáj ott lennem, azt akarom, hogy engem lásson meg
legelsőnek, ha magához tér. Már egy hónap telt el a baleset óta, és még mindig
kómában van. Egy kibaszott hónapja nélküle kell élnem, és annyira nehéz. Minden
perccel egyre nehezebben bírom elviselni a magányt. Istenem, miért velünk történik ez meg? Miért
kell állandóan szenvednünk? Ezeken jár az agyam még vagy egy órán keresztül,
míg végül engem is elnyom az álom. Amikor újra magamhoz térek, már reggel tíz
óra van. Mintha puskából lőnének ki, úgy ugrok ki az ágyból, és futok be a
fürdőszobába, hogy rendbe tegyem magam. Persze a művelet nem megy
zökkenőmentesen, mert belerúgok a kukába, és leverem az egyik poharat az
asztalról, mire Jackson is felébred. Amikor visszamegyek a szobába, még mindig
az ágyon fekszik, ami kicsit felidegesít, mert megígérte, hogy amint
felkeltünk, azonnal rohanni fogunk Yugyeomhoz. Ezért nagy sietséggel az ágyához
megyek, és lerántom róla a takarót, mire ijedten rezzen össze.
- Megígérted, hogy
sietünk. Akkor miért nem kelsz már fel? – kérdem, és bosszúsan nézek rá, hogy
tudja, ez most rosszul esett tőle.
- Ne haragudj, máris
felkelek, csak én se aludtam valami jól – közli szomorú hangon, amit át tudok
érezni, így rá emelem a szintén szomorúsággal teli szemeim, hogy lássa, együtt
érzek vele. – Viszont addig nem teszed ki a lábad a házból, amíg nem ettél –
vált át egy pillanat alatt szigorúra, és látom rajta, hogy komolyan gondolja.
Képes addig bent tartani, amíg nem ettem legalább pár falatot. De azért mégis
bepróbálkozok.
- Nem is tudom, amúgy nem
vagyok éhes… - ennyit nyögök ki, de rögtön elharapja a torkom, ahogy lekiabálja
a fejem.
- Akkor is enni fogsz,
Bambam!
Uhh, fantasztikus…ez a
nap se lesz az enyém, úgy látszik.
Minden akadályoz ma engem
abban, hogy minél hamarabb láthassam a szerelmem. Először Jackson a hülye
evésével, amit feleslegesnek tartok, mert kb. öt falatot, ha képes leszek
lenyelni. De megteszem a kedvéért, és azért, hogy minél hamarabb láthassam őt. Másodszor az összes piros lámpát kifogjuk út közben, így az amúgy
fél órás út, egy órára sikerül. Már szinte majdnem felrobbanok, annyira ideges
vagyok. Nem hiszem el, hogy semmi nem sikerül ezen a napon. Rossz érzésem van
még mindig. Hajnalban az a szörnyű rémálom, most pedig minden csak hátráltat. Amint megérkezünk a kórházhoz, szó szerint
kirontok a kocsiból, és futnék be az ajtón, ha nem ragadná meg a karom Jackson,
hogy visszafogjon.
- Csak lassan, mert képes
vagy balesetet okozni, és az nem hiányzik – karolja át a vállam, mire sóhajtok
egy nagyot megadva magam. Ne már, minden perc számít. Csak hadd lássam már
Yugyeomot. Érzem, hogy nem sok választ el attól, hogy teljesen kiboruljak, ha
nem láthatom percek múlva.
- Siessünk már, kérlek –
nézek rá könyörgőn, mire megsajnál, és sietősre vesszük a tempót. A szoba elé
érve, belém hasít ismét az a rossz érzés, szívem fájdalmasan kezd el dübörögni
a mellkasomban. Oda kapom a kezem, hogy enyhítsem a fájdalmat, majd tágra nyílt
szemekkel bámulok rá Jacksonra, aki értetlenül áll mellettem, az arcán nagy
döbbenettel.
- Most meg mi a baj?
Miért vágsz ilyen arcot? – faggat, aggodalmas hangon, és nyúlna a kilincsért,
de a kezére teszem az enyémet, így megállítom.
- Egész nap rossz érzésem
volt, és most hirtelen belém nyílalt a félelem. Valami történni fog… -
suttogom, és lenyomom a kilincset a kezünkkel, mire kitárul az ajtó, mi pedig
majdnem szívrohamot kapunk a látványtól, ami fogad minket. Az apja, az a
rohadék, ott ül az ágya mellett, és a kezét szorongatja, miközben beszél hozzá
valamit.
- Maga meg mi a faszt
keres itt? – kiáltjuk egyszerre Jacksonnal, és rohanunk oda hozzá, attól félve,
hogy esetleg csinál valamit vele. Akkor ez volt az a rossz érzés egész
nap, ami kerülgetett. Ez most váratlanul ért, erre nem számítottunk. Ránk néz a
szigorú tekintetével, rajtam egy kicsit tovább tartja a szemeit, amik hirtelen
villannak egyet, és tudom, hogy felismert. Én is őt figyelem. Először az arcát,
amelyről semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni most, majd a szemem a kezére
téved, amely még mindig a Yugyeomét fogja. Ösztönösen lépek oda hozzá, és
rántom ki a szerelmem kezét az övéből, mire felpattan a székből, ami hangos
csattanással hátraesik.
- Te mégis mit képzelsz
magadról? – kiált rám egy hatalmasat, és az arca egy pillanat alatt változik
át. Szemei szikrákat szórnak, arca eltorzul, és dühösen mered az enyémbe, ahogy
fölém tornyosul. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, mert igenis durván
félek tőle. Ez az ember egy állat. Csak nézek rá halálra vált arccal, egész
testemben remegek, a félelem teljesen megbénít. Egyszerűen annyira megrémiszt,
hogy még pislogni se merek, nemhogy levegőt venni. Lélegzet visszafojtva
bámulok fel rá, és várom, hogy megüssön.
- Hozzád pofázok, te kis
szaros – lök egyet rajtam, amitől hátratántorodok. – Azt hitted, hogy nem ismerlek fel? Te
miattad lett a fiam egy kibaszott buzi – ordítja, és szinte már vérben úszik a
szeme, én meg érzem, hogy mindjárt meghalok a félelemtől. Keze egy pillanat
alatt mozdul felém újra, én pedig azért imádkozok, hogy legalább gyorsan
végezzen akkor velem. De nem ér el hozzám a keze, mert út közben Jackson
megfogja, és kicsavarja, mire hangosan felkiált.
- Te meg ki a faszom
vagy, és minek ütöd bele az orrod mások dolgába? – nyögi ki nagy nehezen, és
próbálja kiszabadítani magát a szorításból.
- Jackson vagyok, a fia
legjobb barátja. Jobban jár, ha megjegyzi ezt a nevet – próbálja türtőztetni
magát, hallom a hangján, legszívesebben ordítaná ezt, de visszafogja magát. –
És én rohadtul nem félek magától, viszont kurvára kinyírom, ha még egyszer
egyetlen ujjal hozzá mer érni Yugyeomhoz vagy Bambamhez. Értve vagyok? – ezt
viszont már dühösen szűri ki a fogai közül, miközben erősebben szorítja a
karját.
- Jól van, megjegyzem, de
elengednél végre? Ez fáj – hangja olyan furán csendül fel, hogy Jackson egyből
elengedi. Felénk fordul, és értetlen tekintettel mered az arcunkba.
- Nem tudom, hogy miről
beszélsz. Én sose bántottam Yugyeomot. És egyébként is, ő a fiam, és jogom van
látni őt – mondja teljesen nyugodtan, mi meg csak összenézünk, és nem értjük,
hogy mi történik. Ez meg mi? Mi a fene baja van? Olyan fura, az előbb még egy
vadállat volt, most meg teljesen normálisnak tűnik.
- De hisz maga
rendszeresen bántottam őt, és ehhez nincs joga. Egy apának szeretnie
kéne a gyerekét, és nem bántani – kiáltom az arcába, mert felidegesített, hogy
hirtelen teljesen más lett, és úgy tesz mintha ártatlan lenne. Komolyan mondom,
hogy nem értem, mi van vele.
- Nem igaz, hazudsz! –
ordítja kétségbeesetten, majd hátrálni kezd az ajtó felé. – Hazudsz… -
suttogja, majd sarkon fordul, és kirohan az ajtón, mi meg csak bámulunk utána,
az arcunkra kiült döbbenettel.
- Ez meg mi a fene volt?
– kérdi tőlem Jackson, ahogy felém fordul.
- Fogalmam sincs. De egy
dologban biztos vagyok, neki sürgősen orvosra lenne szüksége. Az elméje nem ép,
nagyon beteg, és ő még csak nem is tudja – hangom remeg, mert kicsit megrázó
volt az előbbi jelenet, és még a hatása alatt állok.
- Jól vagy, amúgy? Nem
bántott? – néz rajtam végig aggodalmas tekintettel, mire csak nemlegesen rázom
a fejem.
- Ez nagyon félelmetes
volt. Esküszöm, azt hittem, hogy megöl… - suttogom magam elé, ahogy ismét
megjelenik előttem az eltorzult arca.
- Tudom, de ne aggódj,
nem fog bántani, mert nem fogom hagyni neki! Mindig meg foglak védeni titeket,
esküszöm – mondja teljesen komolyan, amitől szívem dobban egy hatalmasat, és megtelik
szeretettel.
- Ismét, csak köszönöm.
Nem is tudom, hogyan tudnám meghálálni azt, amit értem teszel. Hálás vagyok
érte nagyon.
- Ez csak természetes,
Bambam. Nekem nem kell több annál, hogy szereted Yugyeomiet. Ezzel teszel a
legboldogabbá – mosolyog rám lágyan, mely könnyet csal a szemembe a meghatottságtól.
- Örökké szeretni fogom –
suttogom, mert érzem, most nem tudnék megszólalni.
Hirtelen egy kis szorítást
érzek a kezemben, mire ijedten kapom oda a tekintetem, és csak ekkor veszem
észre, hogy végig szerelmem kezét szorítottam, onnantól, hogy kirántottam az
apja kezéből. Szívem egy hatalmasat dobban, és őrülten kezd el verni az
izgatottságtól. Ez most tuti, hogy megtörtént, és nem csak hallucinálok, ugye?
- Úristen, Jackson! –
kiáltom örömömben, és már hullnak is a könnyeim a boldogságtól, hogy valamilyen
életjelet adott magáról.
- Mi az? Mi történt? –
kérdi, szinte ijedten, mert olyan hatalmasat kiáltottam.
- Istenem… - csak ennyit
tudok kinyögni először, azonnal felé fordulok, és az ágyára borulok,
miközben záporoznak a könnyeim.
- Megijesztesz. Mi
történt, mondd már? – rángatja a vállam, és kezd egyre idegesebb lenni, hogy
nem tudja, mi van velem.
- Sz-szerelmem…szerelmem…az
előbb megszorította gyengéden a kezem… - dadogom, és csoda, hogy sikerült
ennyit is kinyögnöm a sírástól.
- Jézusom, ez komoly? –
kiált fel ő is örömében, és mind a ketten Yugyeom arcát figyeljük, hátha
kinyitja a szemét.
- De ez jó, akkor meg
miért sírsz? – kérdi még mindig értetlen tekintettel.
-A boldogságtól, hogy ha
csak egy kis időre is, de magánál volt. Akkor ugye, fel fog ébredni? – ragadom
meg a kezét, és csillogó szemekkel várom a válaszát.
- Persze, hogy fel fog
ébredni, ne aggódj. Sose hagyna el téged! – mosolyog rám biztatóan, amitől
megnyugszok. Újra Gyeomie felé fordulok, miközben a kezét simogatom.
- Életem, kérlek, minél
hamarabb gyere vissza hozzánk, mert nagyon hiányzol. Nem bírom nélküled –
suttogom, majd előre hajolok, és egy lágy csókot hintek az ajkára. Miközben
figyelem gondolataim ismét visszatérnek az apjára, és a félelem újra belém
nyíllal, ezért Jackson felé fordulok, aki már kezdi elveszíteni a fonalat a
hirtelen hangulatváltozásaimtól.
- Komolyan, Bambam,
sokszor nem tudlak követni. Az előbb olyan boldog voltál, most meg újra olyan
arcot vágsz, mint aki szellemet látott. Mi a baj?
- Félek…félek, hogy
vissza fog jönni, az az elmebeteg, és bántani fogja. Nem hagyhatjuk ezután
magára.
- Pont erre gondoltam én
is. Ne aggódj, meg fogjuk oldani, hogy mindig legyen vele valaki – mosolyog
rám, miközben megszorítja a kezem.
- Megígéred?
- Megígérem!
- De én ezután, tényleg
nem vagyok hajlandó elmozdulni mellőle – pillantok rá szigorú tekintettel. –
Úgyhogy ki ne találd, hogy elhurcolsz Yugyeomtól.
- Eszemben sincs,
valahogy gondoltam, hogy ragaszkodni fogsz hozzá. De amúgy viccet félre téve,
én is megijedtem kicsit, szóval nem lesz egyedül sose innentől.
***
Ismét egy újabb Yugyeom
nélküli nap, és ismét csak szenvedek, amiért még mindig nem tért vissza hozzám.
A minap, amikor kicsit megszorította a kezem, felélesztette bennem újra a reményt.
Nem adhatom fel, tudom, hogy fel fog ébredni. Már csak napok kérdése és
felkel…napok…De mennyi is konkrétan?
Nagyon rosszul aludtam
újra, hiába érzem magam fáradtnak mindig, mégse tudok aludni. A félelem, és a szorongás
miatt nem tudok aludni. Belém költöznek, és uralják az elmém. Pedig néha, már
annyira rosszul vagyok az alváshiány miatt, hogy csoda, hogy nem esek össze. A
folytonos aggódás Yugyeom miatt, kikészít. Jacksonnak tényleg igaza volt, úgy
nézek ki, mint egy zombi. Vagy még az is szebb nálam? Mindenesetre, nem ártana
lehet összeszednem magam, mert ha szerelmem ilyen állapotban lát meg, azonnal
kiábrándul belőlem, az tuti. Most még a
megszokottnál is fáradtabbnak érzem magam. Azt hiszem, ki jött rajtam a sok
álmatlan éjszaka egyszerre. Csak a mai napot éljem túl, és amint haza értem,
tényleg lefekszek aludni. Az osztályban olyan, mintha mindenki elfelejtette
volna őt. Egyetlen szó se esik róla, senkinek nem hiányzik, kivéve engem
és Jacksont. A tanárok is automatikusan írják be hiányzónak, meg se kérdezve,
hogy talán mégis jött-e ma. Mintha ők már lemondtak volna róla. De én sose fogok,
velük ellentétben. Viszont van egy személy, aki kifejezetten élvezi a
helyzetet, és örül Yugyeom szenvedésének. Szerintem mindenki tudja, hogy ez
Jinhoo. Egy ideig próbáltam elengedni, és nem figyelni arra, amit pofázik, de
az utóbbi időben nagyon elszaladt vele a ló. Úgy érzem, nem ártana kicsit
helyre tenni őt. Lehet, hogy ma lesz az a nap. Amúgy se vagyok valami jó passzban,
szóval, ha ma felbassza az agyam, tuti, hogy nem éli meg a holnapot.
Épp lépnék be a terembe,
amikor meghallom az említett személy irritáló hangját, amint a szerelmem
szidja. Veszek egy nagy levegőt, és lassan kifújom, mielőtt belépek a terembe.
Próbálok nem figyelni rá már korán reggel, de lehet, hogy nem fog sikerülni
egész nap, főleg, ha nem fogja abbahagyni. Amint észrevesz, rám vigyorog azzal
az idióta fejével, és rögtön beszól valamit.
- Jaj, szegénykém annyira
sajnállak. Vagy mégse? – gúnyolódik magas hangon, majd leugrik a padról, és
elindul felém. Nem figyelek rá, nem akarok balhét. Megáll közvetlenül előttem,
úgy hogy alig van pár centi köztünk, mire ösztönösen húzódnék hátrébb, de
megragadja a karom, így kénytelen vagyok rá nézni. Komolyan nem értem őt.
Teljesen normális srácnak tűnik, talán még barátok is lehetnénk, ha nem lenne
ekkora szemét.
- Remélem, hogy megdöglik!
– ejti ki a száján ezeket a szavakat, mire nekem elborul az agyam, és
automatikusan lendítem az öklöm, hogy behúzzak neki egyet. Ezt nagyon nem
kellett volna mondania. Bármit elviseltem volna, de ezt nem.
- Te rohadék. Mégis, hogy
kívánhatsz ilyet? - kiáltok rá kétségbeesve, és nem is tudom, hogy sírjak vagy
nevessek rajta. Ezzel a kijelentésével végleg elvágta magát a szememben. Most
már akkor se barátkoznék vele, ha ő lenne az utolsó ember a földön. Kiköpi a
vért a szájából, majd az arcához nyúl, ahova az ütést kapta. Kicsit
felszisszen, és dühösen mered az arcomba.
- Úgy legalább egy köcsög
buzival kevesebb lesz a világon – vigyorog, mire engem elönt a harag, és
legszívesebben itt helyben kicsinálnám, de vissza kell fognom magam, mert a
suliban vagyunk.
- Undorító, amit
csinálsz. Te embernek tartod magad ezek után? – kiáltom, és remegek egész
testemben, mert úgy tűnik, mindegy mit mondok, nem tudok hatni rá.
- Még szép. Abban lelem
örömöm, ha láthatom, ahogy szenved, az a kis
szemét – mondja, és ismét
elindul felém, mire én ösztönösen hátrálni kezdek, de nem jutok messzire, mert
a hátam a falba ütközik. Újra itt áll előttem szorosan, és flegmán vigyorog a
képembe, nekem meg már sírhatnékom van tőle, amiért ennyire kitartó.
- Miért nem hagyod abba?
Ez már szánalmas… - suttogom, és próbálok elfordulni tőle, de elkapja az állam,
és kényszeríti, hogy rá nézzek.
- Nem fogok leállni! Ja,
és, Bambam, ez volt az utolsó alkalom, hogy hagytam, hogy megüss – közli, majd
elengedi az arcom, és faképnél hagy. Szívem őrülten kezd el dobogni, lábaim
felmondják a szolgálatot, és lecsúszok a földre a fal mentén. Arcom a kezembe
temetem, és azon gondolkozok, hogy mikor lesz ennek vége. Vagy, hogy mit
követtem el, amiért ezt érdemlem. Gondolataim a mobilom rezgése töri meg, így
ugyan kelletlenül, de érte nyúlok. Valahogy elment a kedvem mindentől már korán
reggel, és most beszélgetni se akarok senkivel. Egy üzenetem érkezett. Amint
meglátom, hogy kitől, rögtön rám tör a rosszullét, és remegni kezdek. De igazán
csak akkor fog el a pánik, miután elolvasom, amit írt.
Siyeon: Ugye, még mindig
nem ébredt fel az a buzi? Nagyon remélem, hogy soha nem is fog! Csak útban
lenne, így legalább az enyém lehetsz. Csókollak, hercegem.
Ne, ne, ne. Én esküszöm,
hogy megfojtom azt a ribancot. Elegem van abból, hogy folyton zaklat. Én ezt
nem bírom. Miért akarja mindenki ennyire, hogy a szerelmem meghaljon? Annyira
kikészít, annyira fáj, hogy ilyenek az emberek. Mások szenvedése okoz nekik
örömöt. De majd pofára fognak esni, mert Gyeomie sose fog meghalni. Vissza fog
térni hozzám, és akkor majd mindegyik megbánja, hogy valaha is azt kívánták
neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése